„Nem engedhetjük, hogy a leggyengébbek diktálják, hogy nézzen ki a város” – mi lesz veled, Budapest?

Ilyen szörnyű helyzetbe mi sosem kerülhetünk – mondja az egyszeri néző, ha feláll a moziszékből az ötvenes évek New York-jának haváriáját bemutató „Jane polgár – csata a városért”, vagy a jelenlegi berlini lakásháborút ábrázoló „A zsákmányul ejtett város” megtekintése után.

A túltervezett város halott város

„A zsákmányul ejtett város” főszereplője Berlin, mely most éppen a világ IT-városa, az a hely, melyet a legnagyobb érdeklődés övez. Bérleti díjai, melyek gyakorlatilag budapesti árszínvonalon mozognak, a többi európai fővároshoz, de még a német vidéki nagyvárosokhoz képest is olcsók, a város viszont izgalmas, sokszínű. Érkeznek is sorjában a fejlesztők és befektetők Amerikából, Ázsiából, Európából, és lelakott övezeteket építenek át magasabb presztízsűvé, klienseik között geekek, művészek, celebritások találhatók.

Ahhoz viszont, hogy a krém beköltözzön, el kell távolítani a bérházak jelenlegi, érvényes bérleti szerződéssel rendelkező albérlőit. A cél érdekében a fejük felett renoválják az épületeket, hangoskodó csoportokat küldenek rájuk, eláztatják a lakásukat, vagy csak egyszerűen annyira megemelik a bérleti díjat, hogy ne tudják fizetni. Berlinben egyébként 2010 óta 85 százalékkal tesznek többet zsebre a főbérlők, a befektetők többsége pedig a következő években további díjemelésre készül.

A beruházók elképesztő trükkökkel operálnak: előfordul, olyan közel építik a szomszédos foghíjtelekre a házat, hogy gyakorlatilag befalazzák az épület ablakait, vagy hogy azért nem tesznek le fapadlót, mert a bérlő a laminált esetében reálisabbnak érzi az árat, nem gondolja, hogy a drága parketta költségét vele akarják kifizettetni.

Az elitizált környékek falanszterszerűen sterilek, hiszen a megemelkedett bérleti díjakat a kis üzletek sem engedhetik meg maguknak, egyre-másra zárnak be a boltok, pubok. A dzsentrifikációt szorgalmazó egyik német ingatlanszakértő szerint viszont „nem engedhetjük, hogy a leggyengébbek diktálják, hogy nézzen ki a város”.

A város nem az épületekről, hanem az emberekről szól

„A város csak akkor nyújthat valamit mindenkinek, ha mindenki részt vesz a tervezésében” – írta Jane Jacobs, aki az ötvenes években vette fel a harcot New York nagyhatalmú urával, a Hitlerhez is hasonlított Robert Moses-szel. Moses több fontos tisztséget töltött be a városvezetésben, és gyakorlatilag diktátorként irányította a beruházásokat, elsősorban a fejlesztők érdekeit tartva szem előtt. Véleménye szerint a slumokat egyszerűen ki kell vágni a városból, mint rákos sejteket a testből.

Jacobs szerint viszont a város nem az épületekről, hanem az emberekről szól. Moses nem újjáépítette, hanem kifosztotta a várost azzal, hogy a slumokat felszámolva olyan új lakónegyedeket épített, melyekben nem volt hol sétálni, vásárolni, egyáltalán közösséget építeni, és az a kevés lakó, aki beköltözött, vandalizmusban vezette le dühét, saját tulajdonát, környezetét rongálva. Ilyen lakónegyedek, melyeket a nyolcvanas, kilencvenes években le is bontottak, több amerikai nagyvárosban, Baltimore-ban, Philapdelphiában, Chicagóban is épültek, és felrobbantásukig a városok legveszélyesebb pontjainak számítottak.

Jacobs szerint a járda fontosabb, mint az autó, Moses viszont meghajolt az amerikai gazdaság motorját jelentő autóipar előtt: szétzilálta Bronxot, mikor egy autópályát vezetett át rajta, és ezt tervezte a Manhattan központjában álló Washington Square Parkkal is, melyet épp a Jacobs által szervezett civil mozgalom akadályozott meg.

Budapest időzített bombája, a lakhatási válság

Az eltérő városszerkezet és helyi jellegzetességek miatt Budapest sorsa nyilván másképp alakul majd, mint New York-é vagy Berliné. A magyar főváros azonban nagyon hasonló problémákkal küzd, mint amelyek a két említett világvárosban forrpontra hevítették a lakáspiaci helyzetet: az albérletárak az egekben, sem állami bérlakásrendszer, sem új munkásszállások, sem szociális lakásügynökségek nincsenek. A KSH adatai szerint a fiatalok 60 százalékának nem tud segíteni a család a lakásvásárlásban, a csok viszont csak egy szűk réteget szolgál ki. A diákok, pályakezdők, szegényebbek sokszor kommunákban élnek. Nincs korszerű hitelezési rendszer, ami van, az a kétezres évek eleje óta nagyjából azokat szolgálja ki, akik a sokadik lakásukat veszik. A külföldi befektetők számára vonzó az olcsó, képzett munkaerő, az olcsó lakhatás, a szép városkép, megjelenésük viszont tovább hajtotta az árakat, és turistalátványossággá fokoz le olyan népszerű városrészeket, mint a Király utca vagy a Bazilika környéke, ahonnan lassan, de biztosan kiszorulnak az alacsonyabb és közepes jövedelműek.

Vajon miről fog szólni a film, amit egyszer Budapestről forgatnak majd? Ilyen szörnyű helyzetbe mi sosem kerülhetünk – ugye? 

Budapesti Építészeti Filmnapok, március 8-11., Toldi Mozi. A részletes programot itt tekintheti meg.