Vérkonzerv és betegségfegyver – orvosok a II. világháborúban
Az első és a második világháború között eltelt évtizedek alatt nemcsak a (hadi)ipar terén történt óriási fejlődés, az orvostudományban is sok újdonság látott napvilágot. A második világégésben egy-egy harctéren szerzett sebesülést már jóval nagyobb eséllyel éltek túl a katonák, a két szemben álló oldal között azonban így is jelentős volt az eltérés.
Az már az I. világháború idején világossá vált, hogy a modern fegyvereknek és harci járműveknek köszönhetően a korábbi harcászati módszerek hatástalanná váltak. Egy összecsapásban a korábbinál sokkal több volt a sebesült, és jóval nagyobb eséllyel volt egy-egy találat halálos, így nem csoda, hogy az orvostudománynak is fel kellett zárkóznia a modern kor kihívásaihoz. Az 1918-tól 1939-ig tartó békében rengeteget fejlődött az orvoslás – több olyan módszer is megjelent, ami az I. világháborúban még nem volt, pedig már akkor is sok tízezer életet menthetett volna meg.
Mások voltak a feltételek
Bár a II. világháború nagy részében a tengelyhatalmak jelentős technikai fölénnyel rendelkeztek, az orvostudományban nem ez volt a jellemző – az angolszász ellátás komoly előnyre tett szert a némethez, vagy például a magyarhoz képest. Az egyik legnagyobb különbség a légcsövön keresztüli altatás megjelenése volt, ami sok esetben mentette meg a szövetséges katonák életét.
Bár az altatást William T. G. Morton amerikai fogorvos révén már 1846 óta ismerte a világ – 1847-ben Balassa János a Budapesti Egyetemen már sikerrel kipróbálta az eljárást (Európában először) –, az intratrachealis, azaz a légcsövön keresztüli altatást csak az 1930-as évek végén kezdték el alkalmazni – elsőként Amerikában, majd Angliában. A harctéren sebesülést szerzett katona kimentésére szolgáló ellátási lánc ugyan nem sokat változott az I. világháborúhoz képest, a sérültek szállítása viszont a gépesített hadtesteknek köszönhetően felgyorsult, így egy komolyabb sérülés esetén is jó esély volt a túlélésre.
„Közép-Európában, Németországon és Magyarországon a gyógyítás terén jelentős volt a lemaradás, így amikor egy katona áthatoló, vagy nyílt mellkasi sérülést szenvedett – ami gyakori volt a háborús környezetben –, a szemben álló táborokban közel fordított volt a halálozási arány. Míg a tengelyhatalmak katonáinál egy ilyen sebesülés az esetek 80-85 százalékában halálos volt, addig ez a szövetségeseknél csupán 20-25 százalékos mortalitást jelentett. A fronttól nagyjából 20 kilométerre az angolok már intubálták a mellkasi sérülteket, míg a magyar hadseregnél erre semmilyen lehetőség nem volt” – mondta el a hvg.hu-nak Papp Zoltán sebész-érsebész. Ennek ellenére a tengelyhatalmak országaiban is képesek voltak altatni a beteget, ám a Morton-féle éternarkózis komoly veszélyekkel járt. De nem ez volt az egyetlen tudásbeli különbség.
Megjelent az infúzió és a vérkonzerv
Az I. világháború idején még nem ismerték a sokk fogalmát, azt viszont már tudták, hogy a sebesült katona fájdalmát mielőbb csillapítani kell. A béke éveiben a Kanadában élő és dolgozó osztrák-magyar származású Selye János a stressz kutatásával szerzett magának világszerte hírnevet, tudományos eredményei pedig jelentős segítséget nyújtottak a harctéri sérülések ellátásában. A megsebesült amerikai katonáknak az első orvosi ellátó helyen már előre gyártott infúziókat kötöttek be, ami nagymértékben segítette a fájdalomcsillapítást. Ugyan a magyar hadseregben is volt infúzió, tű és fecskendő is, ám az előre gyártott infúzió hiányában azt csak a frontvonaltól jóval messzebb, 20-30 kilométerre kaphatta meg, és a helyszínen keverték bele a szükséges gyógyszereket.
A háború egy másik fontos tényezője a vérkonzervek megjelenése volt. Karl Landsteiner 1901-ben fedezte fel a vércsoportokat – később ezért Nobel-díjjal jutalmazták –, ami alapjául szolgálat a vérkonzerv elkészítésének. Míg ilyen készlet a Vörös Hadsereg számára is rendelkezésre állt, addig a magyar és a német seregben ez sem volt.
„Ezek a különbségek mind szemléletbeli kérdések voltak. A magyar orvosoknál nem a tudással volt probléma, mert ők mind nagyon jól képzett szakemberek voltak, csupán a lehetőségeik voltak lényegesen mások” – mondja a szakember. A rendelkezésre álló eszközök tekintetében azonban nem volt rossz a helyzet.
A harctéri orvosi felszerelés szerves részét képezték azok a borszesztartók, melyek segítségével bárhol sterilizálni tudták a szikéjüket. Az orvosi ládában több olyan eszköz is megtalálható volt, amely minőségileg ma is kiváló, a pengékkel pedig akár műteni is lehetne, olyan élesek. A dobozban volt minden a seb kikaparására alkalmas volkmanntól a legkülönbözőbb szikékig.
Antibiotikum – az életmentő gyógyszer
Míg az I. világháborúban sokszor egy ma már könnyűnek látszó sérülés is végzett a katonákkal, addig a II. világháborúban jóval nagyobb lehetőségei voltak az orvostudománynak a sebesültek megmentésére. A skót Alexander Flemingnek köszönhetően rendelkezésre állt például a penicillin, ugyanakkor rendkívül kevés volt belőle. Hogy mennyire, azt jól példázza Sir Winston Churchill tüdőgyulladása. Bár a brit miniszterelnök kapott az orvosságból, a vizeletét külön gyűjtötték, hogy abból újra kivonják a gyógyszert.
Egy másik, emberéleteket mentő találmány a tetanusz elleni vakcina volt, melyet igen elterjedten használtak a II. világháborúban. A toxoid vakcinát 1924-ben P. Descombey fejlesztette ki a tetanuszfertőzés kivédésére, így nemcsak a katonák élete, de a sebesült testrésze is megmenthető volt. Korábban, ha egy szennyezett repesz vagy golyó találta el az embert, a fertőzésbe gyakran belehalt az illető, „jobb esetben” egy kéz vagy láb amputálásával meg tudták menteni az életét. A vakcinának köszönhetően azonban a fertőzés kialakulása is megelőzhető lett, ezért a hadseregben szolgálók már a bevonuláskor megkapták az oltást.
Észak-Afrikában fegyverként is használták a betegséget
Az európai front mellett az észak-afrikai volt a második legfontosabb a II. világháború idején, így itt is komoly harcokra került sor. A problémák orvosi szempontból ezen a hadszíntéren is ugyanazok voltak, mint amelyek az európain, a környezeti hatásoknak köszönhetően azonban több más bajjal is szembe kellett nézni.
A megfelelő mennyiségű folyadékfogyasztás kardinális kérdés volt Észak-Afrikában. A vietnami háború idején jöttek rá, hogy egy katona átlagos napi vízszükséglete 4-5 liter, ezt azonban itt még nem tudták, így az emberek komoly fizikai megterhelésnek voltak kitéve.
„A kövérebb katonák sokkal jobban viselték ezt a klímát, nekik ugyanis jóval nagyobb a vízháztartásuk, mint a vékony(abb) bajtársaiknak. Mivel kevés volt a víz, így olyan fertőző betegségek is felütötték a fejüket, mint például a kolera, amit az alapvető higiéniás szabályok betartásával ki lehetett volna védeni. A betegséget egyébként fegyverként is felhasználták egymás ellen a szemben álló felek: egy-egy oázis elfoglalásakor megfertőzték a vizet, hogy az ellenség katonáit megbetegítsék. Amikor az adott oázis „gazdát cserélt”, először egy lovat itattak meg a katonák, hogy lássák, szabad-e belőle inniuk – épp csak azt felejtették el, hogy egy ló 250-300 kilogramm, míg egy ember átlagosan 80, így mire az állaton is látszottak a betegség nyomai, már ők is fertőzöttek voltak” – magyarázza Papp Zoltán.
A vízhiány mellett a túl sok homok is nagy problémát jelentett a katonáknak, az ugyanis gyakran szemirritációhoz, belélegezve pedig tüdőgyulladáshoz vezetett. Ezeket ha valaki túlélte, és nem sérült meg, még jó eséllyel élhetett a háború után is egészséges életet.
