© Horváth Szabolcs

A „nem” szavazatok nagy többségét hozó népszavazások egyik figyelmeztető jele a magas részvételi arány, a másik pedig, hogy a nép akarata markánsan eltér a politikai elit akaratától. Hollandiában a parlament mintegy nyolcvan százalékos többséggel támogatta volna az alkotmány ratifikálását, miközben a választóknak közel kétharmada ezzel ellentétes állásponton volt. Nem lehetünk arra igazán büszkék, hogy Magyarország a huszonöt tagország közül másodikként gyakorlatilag vita nélkül ratifikálta a most elbukott Alkotmányt. A magyar választók a lehetséges ellenérvek ismeretének hiányában nem is értik mi motiválta az alkotmány bukását önfeledten ünneplő franciákat és a legendásan nyitott és liberális hollandokat.

A politikai elit és a nép akaratának ütközése mindeddig szőnyeg alá söpört problémákat hozhat felszínre Magyarországon is. Az elnökválasztás ügye lehet katalizátora egy kirobbanó bizalmi válságnak, amelynek a közvélemény kutatások eredményeiben már vannak jelei.

Ne feledjük az alkotmányos berendezkedés mikéntje, és ezen belül az elnökválasztás ügye az új magyar demokrácia genezisének egyik alapkérdése volt. A rendszerváltás korának Ellenzéki Kerekasztalja (EKA) és az MSZMP közötti tárgyalások ezen a ponton váltották ki a legnagyobb vitát, amely végül az 1989 novemberi népszavazáshoz, később a MDF-SZDSZ megállapodáshoz (ahogy akkoriban nevezték: paktumhoz) vezettek.

Kevés szó esik róla, de azért tisztában kell lenni azzal, hogy az EKA és az MSZMP közötti tárgyalások két illegitim elitcsoport között zajlottak, az egyik már, a másik még nem volt valódi felhatalmazás birtokában. Az alkotmányos struktúra legfeljebb, ha egy tucat értelmiségi „alkotó munkájának” produktumaként, és nem valamiféle demokratikus döntéshozatal eredményeként jött létre. (Ettől persze lehet nagyon jó, hiszen az egész demokratikus világ számára példaadó amerikai alkotmány is így született.) Ugyanakkor azt is látni kell, ha 1989-ben az új magyar alkotmányról népszavazás döntött volna, lehet, hogy az ugyanarra a sorsra jut, mint most az EU alaptörvénye, vagyis csúfosan elbukik.

Kétségtelen, hogy a későbbi demokratikus választások a tárgyalások résztvevőit utólag legitimálták, de a megszületett megállapodások tartalmáról ezt nem lehet elmondani. Alkotmányos berendezkedésünk néhány eleme, így például a köztársasági elnök megválasztásának módja, ma sem élvezi a lakosság többségének támogatását. Ez ezért is érzékeny pont, mert a magyar demokrácia történetének eddigi egyetlen igazán politikai téttel bíró népszavazásának, az úgynevezett „négy igenes” népszavazásnak ez a kérdés volt a döntő eleme. (A munkásőrség feloszlatása, a pártszervezetek munkahelyekről való eltávolítása és az MSZMP vagyonelszámoltatása, valljuk meg, a szavazás idején már eldöntött kérdések voltak, így beemelésük a főkérdés, az elnökválasztás mikéntjének eldöntését segítette. Igaz az is, hogy a referendum kiírásához szükséges aláírásgyűjtés idején jutott eszébe a kommunista vezetőknek ezekben a kérdésekben lépni.)

A népszavazáson az elnökválasztás ügyében csekély, alig hatezer fős többség szavazott igennel. Ez a többség arra a kérdésre válaszolt „igennel”, hogy a köztársasági elnök megválasztására az országgyűlési választások után kerüljön sor. Az „igen” szavazatot leadók jelentős része biztosan nem tudta, hogy szavazatával nem csak az elnökválasztás időpontját, hanem módját is eldönti. A népszavazás ugyanis megnyitotta az utat ahhoz az alkotmánymódosításhoz, amely 1990 nyarán következett be, és amelynek eredményeként a köztársasági elnököt nem a közvetlenül nép, hanem a közvetve a parlamentbe juttatott képviselői (gyakorlatilag a pártfrakciók) útján választja. A népszavazás – pestiesen szólva – elég nagy átverés volt. Megbocsáthatóvá ez a trükk akkor válna, ha az idő múlásával a trükköt lebonyolító rendszerváltó elit meggyőzné a választókat, hogy a trükk eredménye jó a többségnek.

A ’89-es tárgyalások és a népszavazás azon a meglehetősen elitista és paternalista logikán alapult, hogy a politikailag akkor még kiskorúnak tekintett társadalomnál az elit jobban tudja, hogy mi jó és mi a rossz. Ezzel ugyanazon az úton jártak, mint amin most az európai politikai elitek megbukni látszanak.

Félreértések elkerülése végett leszögezem: nincs kétségem afelől, hogy Magyarország jobban járt, amikor alkotmánya a parlamentáris demokráciát, a német modellt választotta, és nem követte a kelet-európai elnöki rendszerek milosevicsi, tudjmani, kucsmai vagy éppen lukasenkói modelljeit. De arról is meg vagyok győződve, súlyos bajok forrása lehet az elit mulasztása: immár másfél évtizede késlekedik, hogy álláspontja helyességéről meggyőzze a közvéleményt. Ehelyett mindent megtesz a népszavazás intézményének ellehetetlenítéséért, és a választókat elzárja attól a lehetőségtől, hogy a sorsukat meghatározó kérdésekről döntsenek.

Az elnökválasztás körüli konfliktusok és a még várható események az elit és a nép közötti szakadékot tovább mélyíthetik, különösen akkor, ha az elmúlt napok európai eseményeiből bárki azt a következtetést vonná le, hogy lám milyen rossz, ha a nép kezébe adják a fontos döntéseket. A „nem” szavazatok elsöprő többségét a francia és a holland referendumon felszínre hozó indulat a népszavazás hiányában valahol máshol tört volna elő. Nem jár tehát jó úton az, aki az eseményekből a közvetlen néprészvétel veszélyeire következtet. Jobban tesszük, ha inkább tanulunk a kudarcokból, hogy magunk ne essünk ugyanebbe a hibába.

A magyar politikai elitnek érdemes vigyázó szemeit Párizsra vetni, és nem végigjárni azt az utat, amelyen francia és holland kollégáik belelavírozták magukat a mostani helyzetbe.

Hack Péter