A 2006-os kampányban. Ajkáról ki se fogy a nóta © MeH

Az MSZP – a Fidesz sorozatos hibái mellett – elsősorban Gyurcsány Ferencnek köszönhette győzelmét a 2006-os tavaszi országgyűlési választásokon. A szocialisták megmentője rövid időre történelmi figurának érezhette magát, aki nem csak a darvadozó baloldalba képes hitet önteni, de képes megmozgatni az országot, átformálni a megcsontosodott viszonyokat, új vért pumpálni a megalvadt struktúrákba. Ez persze már akkor hiú remény volt, de emberileg érthető, ha az új-régi kormányfő saját sikerétől megrészegült. Terveinek őszödi fogadtatása is – nyilván nem először – rádöbbenthették arra, hogy párttársai nagy számban mást gondolnak fontosnak, mint ő, így tömegesen van más elképzelésük a kormányzás céljairól is. A beszédek „hangszerelését” ez is magyarázhatja.

Gyurcsány – ma legalábbis úgy tudni – két felvonásban győzködte MSZP-seit Balatonőszödön. Az első, tárgyszerű beszéd a frakcióülés elején hangzott el, ezt követték a tamáskodó képviselői reakciók, a nyammogás, amire válaszul hangzott el az az ominózus 25 perces lelki fröccs, amit minősítettek „hazugságbeszédnek” és „szenvedélyes igazságbeszédnek” is, és ami (új?) irányt szabott a hazai politikának a tévészékház ostromától a népszavazáson át egészen a kormányválságig. Úgy tudni, Gyurcsány nagyon elégedett volt szónoki teljesítményével. Ezt nem csak onnan vesszük, hogy a szeptemberi lelepleződésnél a nyilvánosság előtt is büszkén vállalta szavait, és még a parlamentben is megismételte őket (a trágárságokat mellőzve). Hanem onnan is, hogy 2006 koranyarán olyasmiket lehetett hallani büszke tanácsadóitól a pesti politikai zsúrokon: „Fletó jól beleverte a szocik orrát a szarba”. Kétségtelenül beleverte, de elég hamar lehetett látni, hogy nem jól tette. Már maga a beszéd kiszivárogtatása – bár biztosat még ma sem lehet tudni – azt mutatja, hogy pártbeli támogatása már az őszödi ülésen sem volt egységes, azóta pedig még kevésbé az. Noha erre meg jöhet a replika, hogy azóta is minden bizalmi szavazást megnyer. Csak hát, mondjanak még egy olyan kormányfőt Antall József óta, akinek ennyi bizalmi szavazást kellett túlélnie.

A szeptember 17-én nyilvánosságra hozott beszéd elsősorban a politikai hazugságok lelepleződése, a politika nyersességének brutális megmutatkozása és trágárságok miatt hathatott ennyire elemi módon, amit kíméletlenül erősített fel a választási vereséget meg nem emésztő, Orbán Viktor vezette ellenzék. Gyurcsány hitelvesztését általában innentől számítják. Van ebben valami, de emlékezzünk, már a beszéd kipattanta előtt tragikusan csökkent a kormánypártok és a kormányfő népszerűsége, és voltaképpen a szeptember elejei közvélemény-kutatási adatok öltöttek testet az október elsejei, nagy Fidesz-sikert önkormányzati választásokon, Őszöd már nem rontotta Gyurcsányék megítélését.

Az őszödi beszédek morális és politikai értelmezéséről már számtalanszor olvashattunk. Valójában azonban a 2006. májusi szónoklatok elsősorban a reformok mellett érveltek. Ezekhez kötötte Gyurcsány a saját politikai karrierjét, mondván, ha nincs reform, nincs Fletó sem. Bízva nélkülözhetetlenségében – ma ez világosan látszik – zsarolásnak szánta beszédét. Azzal azonban, hogy a szöveg négy hónapi vajúdás után másodszor és igazából is megszületett, nyilvánosságra került, végérvényesen gúzsba kötötte Gyurcsányt. Ekkora hévvel feltételeket szabni, majd miután azok nem teljesülnek, mintha mi sem történt volna, a miniszterelnöki székben maradni, már nem csak a köznapi, hanem a jóval megengedőbb politikai erkölcs szerint is elfogadhatatlan, egyenesen ésszerűtlen.

Az idei pártértekezleten. Dőlésszög © Stiller Ákos

Vegyük sorra, mihez kötötte jó két éve Gyurcsány Ferenc kormányfői szerepvállalását?

Az első, szinte alig idézett őszödi beszéd két részből állt. Egyik a pénzügyi kiigazítást, a költségvetés egyensúlyának helyrebillentését taglalta. Ez persze nagyon is húsbavágó volt, a titkolózás olyan fokú volt, hogy a miniszterelnök még saját frakciójának se árulta el a pontos számokat és a konkrét intézkedéseket. A fő mondandója az volt, hogy a békát le kell nyelni, és főleg le kell nyeletni, egyben elismerte, hogy a biztos népszerűségvesztés az ára az MSZP tavaszi választási sikerének. El kell ismerni, a szónok jól prognosztizálta a trendeket: 2007 közepéig reálbércsökkenés, meglóduló infláció, utána lassú életszínvonal-emelkedés, amit 2009-ben – reméljük, ez is így lesz – már a lakosság is érzékel.

Az intézkedések politikai következményeinek megtippelésénél már korántsem bizonyult ennyire éleslátónak, persze az is lehet, nem akarta továbbterhelni a felelősség alatt és megrázkódtatásoktól már egyébként is roskadozó szocialistákat: „az önkormányzati választásokat meg fogjuk nyerni […] nem annyira, mint 2002-ben, de érdemben, érdemben meg fogjuk nyerni. A választók nem fognak bennünket büntetni, nincsen nagyon hova menjenek, nincsen ma versenyképes jobboldal, és nagyon benne van a levegőben, hogy meg kell csinálni, amit csinálunk.”

A második – írásunk szempontjából most fontosabb – rész a koalíciós kormány terveiről szólt, arról, hogy mit tekint Gyurcsány kormányzása legfontosabb céljának. „Miről szól a koalíció politikai értelemben? Nagyjából arról, hogy a Magyar Szocialista Párt vezetésével, a rendszerváltást követő 16 év tapasztalatait is feldolgozva kiigazítjuk közjogi értelemben a rendszerváltás örökségét, és ebben a kiigazításban döntő helyen az áll, hogy a korábbinál intenzívebben próbáljuk meg összekapcsolni az egyéni, közösségi szabadságot az ahhoz tartozó felelősséggel. Egy igazi polgárosodási és modernizációs program, ha úgy tetszik: berendezzük a rendszerváltás alkotta kereteket. Ez […] új reformkorszakkal jár. Ezt akkor is meg kellene tenni, hogyha egyébként az államháztartás egyensúlyi problémái nem követelnének azonnali beavatkozást. Ez ettől független. […] a koalíció politikája nem a kiigazítás politikája. A koalíció politikája széles és átfogó reformoknak a politikája.”

Két nagy prioritásról beszélt párttársainak: az (köz- és állam)igazgatás, illetve az egészségügy átfogó reformjáról.

Gyurcsány kisebb és hatékonyabb államot ígért. Szimbolikus gesztussal a képviselői és kormányzati juttatások szűkítését, az állami stallumok megnyirbálást, a központi apparátus és a minisztériumok büdzséjének szűkítését. 2006-ban valóban csökkentették a minisztériumok számát, de ma már csak eggyel kevesebb, mint az első Gyurcsány-kormány alatt, és az se nagyon érteni, miért kell például a kutatás-fejlesztésnek önálló miniszteri képviselet. A közigazgatási államtitkári poszt megszüntetése sem használt a szakszerűségnek. A minisztériumok hivatali apparátusa ugyan csökkent, ám ezzel párhuzamosan az olyan alaptevékenységek „kiszervezése”, mint a kodifikáció, rossz gyakorlattá vált. A belügyi és igazságügyi tárca összevonása pedig egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Végre van már a kormánynak központi személyzeti rendszere, de az informatikai centralizálás máig késik, és az Államreform Bizottság, amelytől a „szakmai impulzusokat” remélte még Őszödön Gyurcsány, egyre inkább a Kádár-korszak önagyonülésező reformbizottságaira hajazik. A fejlesztési pénzeket külön kezelő szerv (ügynökség) felállítását tulajdonképpen az uniós tagság kényszerítette ki, csak évek múlva tudjuk meg, mekkora sikerrel működik nálunk. A köztisztviselői és közalkalmazotti jogviszony „gyökeres” átalakítása is ígéret maradt, a minőségi differenciálásnak és az ösztönzésnek csak halovány elemei jelentek meg. A képviselői költségtérítések, bizottsági pótlékok rendszerét nem sikerült „kifehérítenie” – nem utolsósorban a szocialisták miatt. De ennél sokkal fontosabb, hogy mind a választási, mind az önkormányzati rendszer túlméretezett és pénzpazarló maradt. Ezek reformjához persze az ellenzék szavazataira is szükség lett volna. De ezek hiánya nyilván nem érhette meglepetésként a kormányfőt. A kudarcokra biztosan nem jelentett gyógyírt, hogy sikerült szigorítani az összeférhetetlenségi szabályokat a közalapítványokban.

A reformok „legizgalmasabb” területének Gyurcsány Őszödön a biztosításalapú egészségügy megteremtését tekintette. Jól mutatja a szocialisták ellenállását, hogy vezérük még népszerűsége csúcsán sem merte előttük a magánbiztosítás fogalmát használni, „versengő és nem versengő” biztosításról beszélt. Az SZDSZ 2006-os kampánymondandója az egészségügyi reformra szorítkozott, így ők koalíciós részvételüket a programjuk végigviteléhez kötötték, különösen azután, hogy kiderült, az MSZP ragaszkodik az oktatási tárcához. A liberális miniszterek több, elsősorban költségcsökkentő és a szolgáltatás minőségét kontrolláló intézkedést léptettek életbe, de a reform lényegének számító egészségbiztosítási rendszer a koalíciós huzavonáknak és az idei népszavazásnak köszönhetően csak formálisan változott meg. És végzett a referendum a felsőoktatási tandíjjal is.

A Parlament Munkácsy-termében. Hátra arc? © Stiller Ákos

Milyen reformokat akart még Gyurcsány? A nyugdíjról is megemlékezett, de csak érintőlegesen: valamit tenni kell, mert 2012-től nem lehet majd finanszírozni. Szociálpolitikusok azt állítják, hogy a kormányfő mostani kitüntető figyelme a szociális ellátó rendszer iránt merőben új keletű, és csak a többi reform befuccsolása miatt akar e területen változásokat. Ez igaz is, meg nem is. Már Őszödön beszélt a munkaügyi meg a szociális ellátás közelítéséről. Csakhogy akkor még egyáltalán nem tekintette prioritásnak, és a futottak még reformok közt emlegette.

Tehát a bő két év alatt a fontosnak ítélt igazgatási és egészségügyi reformokból rettentően kevés valósult meg. Persze lehet kifogásokat találni, a Fidesz által kicsikart és az Alkotmánybíróságtól zöldutat kapó népszavazás például nem várt körülménynek számít. De nem mentőkörülménynek.

Mert ahogy már a második, sokat idézett őszödi beszédében Gyurcsány maga is megmondta: „mindaz, amit csinálunk, az nem lesz tökéletes. […] De csak azért érdemes csinálni, hogy hozzányúljunk a nagy dolgokhoz. Elmagyarázni és majd hosszú bizottságokban ücsörögni és majd új munkabizottságot tartani, aztán majd kideríteni, hogy soha egyetlenegy törvényben nem tudunk megállapodni, mert újra csak azok a kompromisszumok születnek meg, ami lényegében a semmittevés kompromisszuma, hogy fönnmaradjon, ami eddig volt. Mert minden más sérti valakinek az érdekét. Ahhoz másik madám kell. Amíg van benne erő és megyünk előre, addig igen, és egyszer meg nagyon csöndben elmegyek. Nem érdemes másért.”

Az SZDSZ idei tavaszi koalíciós szakítása óta – amit persze az elveszített referendum után maga Gyurcsány kényszerített ki – kormányválság van Magyarországon. A Megegyezés c. írásában a pártelnök-kormányfő új paternalista („hagyományos baloldali”) programot hirdetett, amely visszatérés éppen azokhoz a maradi tradíciókhoz, amelyeket Őszödön oly szenvedélyesen ostorozott. Csakhogy a választók elfogadhatják-e az újabb politikai irányváltást attól a személytől, aki saját politikusi karrierjét ennyire a reformokhoz kötötte? Csoda lenne, sőt érdemtelen kegy. Gyurcsány Őszödön még patetikusan, mintegy a saját emlékművét megelőlegezve úgy beszélt, mint aki nem ad, de nem is vár kegyelmet. Ehhez képest ma csak a görcsös ragaszkodását látni. Abban bízna, hogy „csöndben mehet el”? Vagy csak pártszerűen viselkedik, és vár még legalább félévet, hogy utódjának könnyebb legyen a következő választásokon? Hibás mindkét okoskodás.

Érdemes lenne viszont újraolvasnia a második őszödi beszéd záró mondatait: „Amíg nagy tempóval lehet menni előre, addig megyünk. Ha nem lehet menni, és elmagyarázzátok, hogy reform igen, de… Ahhoz énszerintem én nem köllök. Ahhoz más köll. És írok majd kibaszott jó könyveket a modern magyar baloldalról.” Annyi jó kiadó van hazánkban, Gyurcsány ne tudná?

Zádori Zsolt