Magyar börtönben marad az ukrán keresztapa - fotókkal

Fegyveresek gyűrűjében © Stiller Ákos

A Kozma utcai fegyházból négy tagbaszakadt  bv-s kommandós kísérte szerda délelőtt a Fővárosi Bíróság egyik tárgyalótermébe Leonyid Sztecurát. Az alvilágban Loncsik, illetve Tolik néven ismert ukrán-izraeli állampolgárságú férfit 2001-es lebukásáig az ukrán-orosz maffia egyik legbefolyásosabb magyarországi figurájaként tartották számon, nevét rettegték a nehézfiúk.

A ma már ötvenedik évében járó Sztecurának valójában kettős élete volt: miközben folytatta „másként vállalkozói” tevékenységét, a magyar rendőrség titkos kapcsolataként segítette a hatóságok munkáját. Neki és egyik alvezérének, Borisz Grubinnak a közreműködésével fogták el például a később bombagyárosként elítélt német Dietmar Clodót, akitől Sztecuráék egy magyar fedett nyomozóval közösen távirányítós bombát vásároltak. Miután Clodo elbukott, a rendőrség Sztecurára szállt rá. 2001-ben Záhony közelében, egy vasúti szerelvényen fogták el a kommandósok, három évvel később pedig ítélet is született: emberölési kísérletben és zsarolásban találták bűnösnek, nyolc év fegyházat kapott. Sztecura egy csecsen férfi meggyilkolására adott utasítást, de az áldozat csodával határos módon túlélte a késelést. Ezen kívül a bíróság abban is bűnösnek találta, hogy emberei rendszeresen szedtek védelmi pénzt a fővárosi Citadella diszkóban. Mivel a bíróság szerint mindezt bűnszervezetben követték el, a kiszabott időt ki kell töltenie, feltételes szabadságra sem bocsátható.

Elkülönítve

© Stiller Ákos

Büntetését Sztecura eddig az ország különböző börtöneiben töltötte, mindegyikben a legszigorúbb, úgynevezett IV. biztonsági fokozatban: egyszemélyes zárkája van, elkülönítve él a többiektől, rabtársaival nem beszélhet, nem kommunikálhat. A beszélők is szigorúbbak, volt feleségét és két gyermekét csak plexiüvegen keresztül láthatja. 

Ügyvédje, Farkas Lilla szerint Sztecurát a jogerős ítélet meghozatalakor nem oktatták ki arról, milyen lehetőségei lennének arra, hogy büntetését Ukrajnában töltse le. A férfi – a strasbourgi Európa Tanács (ET) egyik egyezményére hivatkozva - először 2006-ban kérte az átadást, majd 2007-ben az ukrán és a magyar igazságügyi minisztériumhoz fordult ugyanezzel a kéréssel. A magyarok elutasították a kérelmét, az ukránok azonban támogatnák.

Sztecura elsősorban azzal indokolta az áthelyezés szükségességét, hogy mivel nem beszél magyarul, a magyar börtönben „abszolút beszűkült” a kommunikációs lehetősége, ami „pszichés leterheltséget hozott magával”. Mindez szerinte lehetetlenné teszi a társadalomba történő reintegrációját. Édesanyja súlyos egészségi állapotát is felhozza érvnek, mondván, a Kijevben élő kisnyugdíjas asszony agyvérzésen és infarktuson esett át, ezért utazni sem tud, így ha továbbra is magyar börtönben marad, akkor elképzelhető, hogy már nem látja élve őt.

Ezeket az érveket sorakoztatta fel a Fővárosi Bíróságnak címzett keresetében Farkas Lilla ügyvéd, amikor Sztecura és édesanyja nevében pert indított az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium (IRM) ellen. Farkas azt kérte a bíróságtól, hogy az alkotmány és egy strasbourgi egyezmény alapján állapítsa meg: az IRM megsértette a felperesek családi élethez való jogát, amikor önkényesen megtagadta, hogy Sztecura ukrán börtönben raboskodjon. Sőt, Farkas szerint a tárca Sztecura emberi méltósághoz való jogát is megsértette, amikor döntésével olyan helyzetbe hozta, melyben „lehetetlen társadalmi reintegrációja”. A perrel Sztecuráék azt akarták elérni, hogy a bíróság kötelezze az IRM-et a szerintük jogsértő helyzet megszüntetésére, azaz adják át a férfit Ukrajnának.

A tárca egyébként az esetek többségében támogatja az átszállítási kérelmeket. Elutasító döntés főként akkor születik, ha az említett hat hónapnál rövidebb a szabadságvesztésből hátralévő idő. Az IRM általában akkor sem engedi el az elítéltet, ha az hazájában gyökeresen más megítélés alá esne, mint Magyarországon.

A tárgyaláson – amelyen Sztecurán kívül megjelent volt felesége és az ukrán követség két munkatársa is – az IRM jogi képviselője, Tündik Ágnes jogtanácsos kifejtette: a tárca nem követett el jogsértést, mivel a Sztecuráék által is hivatkozott strasbourgi egyezmény értelmében a kiadatás csak akkor valósulhat meg, ha ehhez mindkét állam előzetesen hozzájárul. Márpedig – érvelt Tündik – a két állam között nincs ilyen megállapodás, az egyezmény pedig nem kötelezheti a részes államot erre. Ráadásul a miniszternek mérlegelési joga eldönteni, átadják-e vagy sem az ukránoknak Sztecurát, az IRM döntését pedig még indokolnia sem kell. Tündik utalt arra, hogy a börtönökben elszenvedett esetleges jogsérelmek orvosolhatók a börtönökön belül is.

© Stiller Ákos

Farkas Lilla ezzel szemben azt hangoztatta: az IRM döntésének eredménye, hogy Sztecura személyiségi jogai sérülnek, hiszen egy ukrán börtönben például hozzájuthatna azokhoz a szolgáltatásokhoz (ukrán nyelvű könyvek, újságok), illetve tájékoztatáshoz (ukrán nyelvű házirend), amelyekhez a magyar börtönökben nem. „Ha azt állítja az IRM, hogy a börtönben orvosolható a jogsérelem, akkor ezt a tárcának bizonyítania kell” – mondta az ügyvéd. Hangsúlyozta: ha ügyfelét a büntetés letöltése után amúgy is kiutasítják az országból (ahogy arról az ítélet rendelkezett), akkor miért akarják még Magyarországon tartani, a magyar adófizetők pénzéből? „Miért ne szabadulhatna meg tőle a magyar állam?" – kérdezte Farkas.

Sztecura marad, Clodo ment

A bíróság azonban az IRM-nek adott igazat, Sztecuráék keresetét elutasította. Kisbán Tamás bíró indoklásában elmondta: az elítéltet csak akkor lehetne átadni Ukrajnának, ha a két állam erről megállapodna, márpedig ilyen megállapodás nincs. Emlékeztetett arra, hogy a miniszter diszkrecionális jogköre dönteni, így a bíróságnak nem is lenne hatásköre az átadást illetően. „A büntetés-végrehajtás alapvető célja, hogy az elítéltet kivonja a társadalomból, függetlenül attól, hogy ez melyik országban történik” – mondta a bíró.

A sors iróniája, hogy a Szecurának köszönhetően rács mögé juttatott bombagyárosnak, Dietmar Clodónak az igazságügyi tárca megengedte a büntetés németországi végrehajtását, márpedig Clodo is elsősorban családi okokat hozott fel a hazautaztatás érdekében. Ám valószínű, nála eleve sokat nyomott a latba, hogy a magyar és a német igazságügy között hagyományosan jó a kapcsolat, valamint az, hogy Clodóról éppen a wiesbadeni szövetségi bűnügyi hatóságok szolgáltattak kulcsfontosságú információkat a magyar rendőrségnek. (Igaz, Clodóról annak idején olyan pletykák is felröppentek, miszerint a németek fedett nyomozója volt.) A bombagyáros kifejezetten jól járt az átadással: mivel a német feltételes szabadlábra helyezés szabályai kedvezőbbek a magyarnál, durván egy évvel korábban szabadulhatott, mint ha Magyarországon maradt volna.

Dezső András