Az 1948-tól évenként megrendezett Magyar–Szovjet Barátság hónap keretében érkezett művészeti kultúrgyarmatosítók úgymond tapasztalatátadásként jelölték ki az új irányt. A magyar zenésztársadalmat a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének főtitkára, Tyihon Hrennyikov slágerszerző és harmonikaművész oktatta ki, elsők között bírálva az életidegen Bartók Béla munkásságát. (A zeneszerző művei nem sokkal később lekerültek a koncerttermek műsoráról.) A zeneszerzőknél valamivel szerencsésebbek voltak a filmművészek, mert Vszevolod Pudovkin személyében legalább egy valóban hozzáértő „házitanító osztotta az igét, bár az általa instruált és felügyelete alatt készült Föltámadott a tenger című film, minden igyekezett ellenére csapnivalóra sikeredett. (HVG, 1995. szeptember 16.)

A képzőművészeknek Konsztantyin Finogenov - Sztálin-díjas grafikus, mondhatni inkább: karikatúrista – jutott. Két hetet töltött el Magyarországon, tapasztalatairól 12 oldalas összesítést írt, amely nem csak a szovjet, hanem a magyar pártvezetés asztalán is landolt, s az utóbbiak számára intézkedési tervként is szolgált. Levéltári kutatásai során Standeisky Éva történész lelte meg ezt a jelentést, s ő engedte át első publikálásra a HVG-nek. Az alábbiakban teljes terjedelmében közölt jelentés minden bizonnyal gyorsfordítású magyar szövege hemzseg a pontatlan adatoktól, megállapításoktól, a nyilvánvaló elütéseket jelzés nélkül javítottuk, a jellemzőnek tartott tévedésekre és pontatlanságokra viszont [sic!] jelzéssel hívjuk fel a figyelmet.

                                                  A MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZETRŐL

Nagyon nehéz és felelős dolog a magyar képzőművészet kimerítő elemzését adni és részletesen jellemezni az egyes irányzatokat, egyes művészeket és műveket két heti budapesti tartózkodás alapján, különösen ha tekintetbe vesszük azt a körülményt, hogy az az izolációs politika, amelyet Európa kapitalista-fasiszta kormányai követtek a Szovjetunióval szemben, lehetetlenné tette a szovjet kultúra eredményeinek bemutatását Európa országaiban, köztük Magyarországon is, másrészt meggátolta, hogy megismerkedhessünk a magyar kultúra fejlődésének útjaival.

Már korábban szerzett tudomásaim, de főleg a Budapesten látottak alapján (múzeumok, kiállítások, művészettörténeti és egyes művészekről szóló monográfiák tanulmányozása, egyes festők műtermének megtekintése után) az a benyomásom, hogy a magyar képzőművészet, amely bizonyos korszakokban magas fejlettségi fokot ért el (Markó Károly, Barabás Miklós, Mészöly Géza, Benczur Gyula, Munkácsy Mihály, Szinnyei-Merse Pál és mások) a nagybányai iskola tevékenységét követő időben a francia késői impresszionizmus (Cézanne) és a német expresszionizmus hanyatló (dekadens) polgári művészetének befolyása alá került. Még az olyan demokratikus-forradalmár művészek munkásságára is, mint Derkovics [[sic!] ] Gyula, Dési Huber István, Pór Bertalan, Beck András, Kmetti [[sic!] ] János, Bortnyik Sándor) erősen hatottak a formalisztikus irányzatok. Az új művésznemzedék egész csoportja az absztrakt terméketlen kísérletezéséig süllyedt. (Schubert N. [[sic!] ! - valójában: Ernő], Bán Béla, Márton Ferenc, Martinszki János [[sic!] ], Rozsda Endre, Jankovics Ferenc, Vajda Juci [[sic!] ], Zemplényi Magda, Marosán Gyula -–mindannyian tagjai a kommunista pártnak.)

Ez odavezetett, hogy a Magyar Köztársaság képzőművészete ez idő szerint a formalista tendenciák erős befolyása alatt áll.

Önkéntelenül felmerül előttünk két kérdés:

1.) Hogy lehet az, hogy a Magyar Köztársaság fennállásának három és fél éve alatt olyan lassan megy a képzőművészet frontjának a szocialista realizmus alapján való átcsoportosítása?

2.) Mivel magyarázható, hogy oly kevéssé érvényesítik és népszerűsítik a Szovjetuniónak és a szovjet művészetnek a szocialista realizmusért folytatott harcban szerzett tapasztalatait? Ék Sándoron és részben Szilágyi Jolánon kívül senki sem foglalkozik a szovjet művészet népszerűsítésének ügyével?

És itt világosan ki kell mondani, hogy nemcsak számos magyar párttag festőnél, hanem még a marxista teoretikusok körében is fennáll mindmáig az a káros nézet és elmélet, hogy bár a Szovjetunió alapjában élenhaladó, progresszív ország, de a szovjet képzőművészet a nyugat képzőművészetéhez képest elmaradt. Lukács György elvtárs egyenesen ezt a kijelentést tette: „Egyáltalán nem kell, hogy minden gazdasági, társadalmi fellendülés az irodalom, a művészet, a filozófia, stb. fellendülését is magával hozza; egyáltalán nem okvetlen szükséges, hogy a gazdaságilag legfejlettebb társadalomnak legyen a legfejlettebb irodalma, művészete, filozófiája, stb.” (Lukács György: Előszó Marx-Engels: Művészet, Irodalom. Szikra kiadás 1946.)

Nagyon elterjedt az a népellenes elmélet, hogy az egyszerű nép nem érett a képzőművészet „új, forradalmi formáinak megértésére”, s hogy még nevelni kell, s akkor a nép megérti majd és értékelni is fogja az „új” művészetet. Ennek az elméletnek a népellenessége abban nyilvánul, hogy a művészek a maguk egyéni ízlését és nézeteit fölébe helyezik haladó, szocialista államot építő, sokmilliós népük ízlésének, elszakítják a művészetet népi gyökereitől, megfosztják erejétől s a népiség széles útjáról az individualista, szubjektív élmények zsákutcájába viszik.

Hogy melyiké a prioritás – a népé vagy a művészé – ez elvi kérdés. E kérdés megértésétől és helyes megoldásától függ a művész alkotásának iránya: vagy a szocialista realizmus népi formáit fogja keresni, vagy pedig az „álújító ravaszok” útjára téved.

Ezzel kapcsolatban rá akarom irányítani a figyelmet egy Lenin idézet helyesbítésre szoruló fordítására, amelyben néhány szó elferdítése teljesen megváltoztatja Lenin szövegének beállítását és célzatát.

Eredetiben a szöveg így hangzik:

„A művészet a népé. Legmélyebb gyökereivel kell behatolnia a dolgozók széles tömegeinek sűrűjébe. E tömegek számára érthetőnek és kedveltnek kell lennie. Egyesítenie kell magában e tömegek érzéseit, gondolatát, akaratát, fel kell emelnie azokat. Közülük való művészeket kell buzdítania és fejlesztenie.”

Magyarból visszafordítva ennek a lenini szövegnek tartalma Ortutay Gyula miniszter úr egy, az Operaházban elmondott beszédében a következő:

„A művészet a népé. Le kell ereszkednünk a néptömegek legmélyebb gyökereihez. E tömegeknek meg kell érteni és meg kell szeretni azt (a művészetet). Egyesíteni kell e tömegek érzését, gondolatát és vágyait, és fel kell emelni őket egy magasabb színvonalra. A tömegekből kell nevelni a művészet mestereit és elősegíteni fejlődésüket.”

Ennek a fontos Lenin-szövegnek ilyeténvaló tolmácsolása feje tetejére állítja az egésznek a beállítását és feljogosítja a formalistákat, hogy erre az idézetre hivatkozva igazolják népellenes álújító voltukat és nemcsak rést, hanem tárt kaput nyit mindenféle színezetű formalistáknak.

Ezenkívül a szocialista realizmushoz vezető út egyik fő akadálya és egyik fő oka annak, hogy a szocializmus felé haladó új szabad Magyar Köztársaság művészei oly különbözőképpen ítélik meg a művész feladatát – abban rejlik, hogy nincs egységes művészszervezet (szövetség), amely a szocialista realizmus szilárd talaján állana és aktívan harcolna a magas művészi színvonalú befejezett eszmei tartalmú képekért, kritikai szellemben elsajátítva mind a nemzetközi, mind a magyar művészet klasszikus örökségének legkülönb haladó formáit.

Hiányzik a formalisztikus módszernek és beállításnak rendszeres pártszerű kritikája egyes művészek és csoportok munkája fölött, nem leplezik le és nem ítélik el az „Alkotás” a „Magyar Művészet” és a „Szabad Művészet” c. folyóiratokban előforduló káros és téves állásfoglalásokat.

Véleményem szerint a vezető művészek közötti „családi” és „csoport” szellem elvtelenséghez, szubjektív és liberális értékeléshez vezet egyes művekkel szemben, úgyszintén ahhoz, hogy nem helyesen használják fel a meglévő kádereket sem az alkotó vonalon (megrendelések, tanulmányutak, stb.), sem pedig állások betöltésénél (tanítás a festőakadémiákon, iskolákban, munkásműtermekben, folyóiratoknál, stb.).

Erősen gátolja a szocialista realizmus módszerének sikeres fejlődését Magyarországon az a körülmény is, hogy a vezető művészek, akik párttagok, magas társadalmi pozíciókat töltenek be, de munkájukban formalisztikus elveket és irányzatokat követnek és azokat a művészet új forradalmi formái gyanánt állítják be, és ekként védelmezik. Ilyenek: Beck András, Beck Judit, Pór Bertalan, Kmetty, Bortnyik, Berény és mások, úgyszintén pártmunkások is, mint Dési Huberné, sőt véleményem szerint még Antalné is, aki közoktatásügyi miniszteri tanácsos.

E visszás helyzet miatt nem lehet helyes megoldani olyan festők művészi formáit, mint Derkovics [[sic!] ] Gyula és Dési Huber István, akik forradalmi témakörben dolgoztak, de művészi módszerüket erősen befolyásolta a késői impresszionizmus és expresszionizmus dekadens polgári művészete. Nem helyeslem azt a kísérletet, amivel az ő munkamódszerüket, nemkülönben Beck András és Judit, Ferenci [[sic!] ] Noémi, Pór és Kmetty művészetét az új szocialista Magyarország eszményének és zászlajának igyekeznek feltüntetni, mert ez elkeni a szocialista realizmus oly közérthető kérdését, amelyet pontosan meghatározott Sztálin elvtárs a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának Központi Bizottsága által az irodalomról és művészetről hozott határozataiban és Zsdánov elvtárs ugyanezen tárgyról tartott beszédében.

Nem állja meg a kritikát ezeknek a művészeknek arra irányuló kísérlete, hogy az ő művészi módszerüket az absztrakt művészethez képest majdhogynem szocialista realizmusnak állítják be, mert a szocialista realizmus alkotásai sokszorosan túl kell, hogy szárnyalják mindazt, amit a művészet a klasszikusok nyomdokaiban haladva megteremtett, s nem az absztrakt művészethez kell mérni azokat.

Nem segít e kérdés tisztázásában az olyan kiállítások szervező módszere sem, mint aminő „Az 1919-es forradalom a képzőművészetben” 1910–1920, ahol a katalógusban felsorolt 84 cím közül csak hét forradalmi plakát szerepel, a többi 77 cím nem egyéb, mint teljesen eszme nélküli munka (mint például a „Repülő akt”, „Leányfej”, „Minerva”, „Tájkép”, „Interieur”, „Csend”, stb.). Amellett a kiállítás megnyitó beszéde, valamint a katalógus előszava is arról beszél, hogy az „itt kiállított képek nagyrésze együttvéve meglepően friss, határozott lendületű, merész formákat alkalmazó mű”, és hogy 1919 tavaszán a magyar plakátművészet példátlan tökéllyel hirdette a haladás eszméjét „a mostani forradalom művészetéből hiányzik a tízes évek művészetének dinamizmusa.”

Az ilyen szövegezés, amely nem nyújtja mélyen eszmei és politikai analízisét annak a 77 festett és rajzolt különböző „aktoknak”, s azok művészi formájának, ami teljesen a polgári dekadencia szüleménye és nem elemzi kritikailag az 1919-es plakátoknak erősen expresszionista hatás alatt keletkezett formáit, odavezet, hogy a kiállított műveket állítják az új szabad Magyar Köztársaság művészei elé követendő például, eszményképül. A cikk teljesen megkerüli azt a kérdést: mi a magyar képzőművészek feladata a szocialista realizmus problémájának megvilágításában és milyen legyen a viszonyuk a kiállított művek polgári dekadens formáihoz az új demokratikus Magyarországon, amely ledobta a burzsoázia jármát és a szocializmus építésének útjára lépett.

Azért is nehéz átnevelni a magyar képzőművészeket a szocialista realizmus irányában, mert egy részük nem részesült művészi szakképzettségben (Ferenci [[sic!] ] Noémi és mások), más részük nem eléggé képzett, vagy pedig a párizsi, müncheni akadémiákon tanult formalistáskodó professzoroknál (mint Berény Róbert, Pór Bertalan, Kmetty János, stb.). Vannak, akik művészileg jól képzettek és annak idején jó műveket alkottak, de a formalistáskodó vezető mesterek azokat „naturalista”, „polgári giccs”-ként becsmérelték, ezért szándékosan durvább, sematikusabb formában kezdtek dolgozni, úgy vélekedve, hogy ez az új „forradalmi forma”. Ilyenek például Vedres Márk (Rodin tanítványa), vagy Ruzicskai György, Csáki-Morinyák ([sic!] ) és mások. Holott a szocialista realizmusnak egyik elsőrendű célja és feladata, hogy felújítsa a nemzetközi és a nemzeti klasszikusok realista mestereinek művészetét és ezen az alapon a szocializmus eszméivel gazdagodva a szocialista realizmus új, magasabb fokára emelje a művészetet.

Ez igen nehéz és bonyolult feladat, mert nem csupán a művészi formák, de ami a fő, a világnézet síkján is átnevelődést követel. És itt, e feladatok megoldásánál, ebben a harcban minden ember fontos, aki valóban őszintén kíván tőle telhetőleg segíteni. Amellett kevéssé használják ki az olyan erőket, mint Ék Sándor, Szilágyi és Varga elvtársak, akik szilárdan állnak a realista művészetért vívott harc talaján.

Helyes és objektív vezetés alatt ők nagy hasznot hajthatnának a rájuk bízott területen szervezeti vonalon és úgy is, mint művészek.

Ezenkívül több jó specialista művészt valahogy gyengén használnak fel, sőt el is nyomnak, mint például Kisfaludi Stroblt, Mikus Sándort, Vargát, Glatz Oszkárt, Zádor Istvánt, stb. Én természetesen nem ítélkezhetem ezek társadalmi arculatáról.

Most minden intézkedést meg kell tenni a Magyarországon élő bármely műfajban dolgozó képzőművészek érvényesítésére és úgy a művészszövetség megszervezésére, mint a művészképzés módszereinek újjászervezése terén (ami feltétlenül szükséges) új erőket kell bevonni a vezetésbe és a munkába.

Az Iparművészeti Főiskola előadótermeinek és munkáinak megtekintése és a vezetőkkel (Schubert, Bortnyik) folytatott beszélgetés során kitűnt, hogy az intézetnek nincs pontosan kidolgozott programja, sem a szaktárgyakra, rajz, festészet, kompozíció, stb., sem az olyan elméleti tárgyakban, mint például a művészettörténet, stb. Így például az elsőévesek rajzóráján kezdettől fogva meztelen modellről dolgoznak. Ugyanez történik a második és harmadik évfolyamon is, így tehát nem fokozzák rendszeresen és egyre nehezítve a feladatokat, nem dolgozzák ki azokat alaposan az elsőtől az utolsó évfolyamig.

A rajzolás valamennyi fokon igen gyenge. Gyakorlatilag nem sajátítják el speciális anyagokon (agyagban, kőben, bronzban, viaszban, stb.) valamennyi kor és nép klasszikus stílusait.

Kerámiai és falfestmény kompozíciós feladatok kompozíciós feladatok kidolgozásánál meglátszik a tanári kar erősen formalisztikus befolyása – a kompozíció feltételes és távlattalan, sematikus, a formák eldurvítottak, az emberalak arányai torzak, hanyagul dolgozzák ki mind a főalak, mind a környezet és háttér részleteit.

A Képzőművészeti Főiskolán egy ifjúmunkás csoport mozaik műhelyének megtekintése alkalmával kitűnt, hogy az ott kiállított munkákon is meglátszik a tanárok erősen formalisztikus befolyása. Alig két-három munka válik ki, köztük egy fej, amely Kisfaludi Strobl [[sic!] ] tanítványának munkája.

Nem mondhatok semmit a festők, szobrászok, grafikusok szakoktatásáról, mert ilyen tanfolyamot nem sikerült megtekintenem, mint ahogy nem láthattam Beck András, Kmetty János, Pór Bertalan és több más művész műtermét sem.

Nagy sajnálatomra nem ismertem meg a könyvillusztrátorok és grafikusok munkáját, de úgy vélem, hogy a karikatúra még nem kapta meg az azt megillető jelentőséget a politikai életben.

Az élclapok inkább olcsó adomákkal foglalkoznak s gyakran a politikai eseményeket is olyan stílusban tálalják fel, hogy az is inkább anekdotának hangzik. Keveset foglalkoznak a karikaturisták a nemzetközi témákkal és nem mutatják méltóképpen a magyar nép szocialista építésének pátoszát.

Helytelenek a munkások és munkásnők, az egyszerű nép, valamint a négerek és más nemzetségbeliek groteszk ábrázolása, mert afféle diszkriminációra emlékeztet, amivel a polgári élclapok kezelték ezeket a témákat.

Az élclapok még mindig a városi lakosság ízlését szolgálják, nem pedig a munkásságát és a parasztságét.

Az élclapok átszervezéséhez, melyeknek óriási nevelő hatásuk van, fel kell használni a Bolsevik Párt Központi Bizottságának „Krokodil” című lapra vonatkozó határozatát.

Szerintem itt sikerrel lehetne felhasználni Szilágyi elvtársnő munkásságát.

Jó jelnek látom azt, hogy amikor megtekintettem a festők, szobrászok műtermeit, a kiállításokon és hivatalos és nem hivatalos helyeken egyrészt nyíltan hangoztattam személyes véleményemet és kritikámat munkáik irányzatáról és kiviteléről – ők érveimet és következtetéseimet helyeselték (már amennyiben ez nem volt csupán egyszerű udvariasság a vendéggel szemben).

De némileg nyugtalanító jelentés a következő: a közoktatási minisztérium, sőt a Központi Bizottság keretében működő Művészeti Tanács vezető munkatársai azzal igazolják a képzőművész front lassú áttérését az igazi szocialista realizmus útjára, hogy hiszen a Szovjetuniónak is harminc évre volt szüksége a jelenlegi sikerek kivívásához, és hogy a szocialista realizmus követelményének élére állítása a „legkiválóbb művészeket az absztrakt művészet karjaiba hajtja, stb.”

Szerintem ez csak halogatás és a gyenge vezetés igazolása akar lenni.

Nagyon jó benyomást nyertem a csepeli és a tatabányai munkásstúdiókban tett látogatásom alkalmával. Roppant örvendetes a fiatal és idős munkások sikere a rajzolás és szobrászat terén.

Különösen pedig annak lehet örvendezni, hogy itt helyesen és határozottan oldják meg a képzőművészet realisztikus fejlődésének kérdését.

Ezekből a munkásstúdiókból kerülnek majd ki a képzőművész értelmiség új káderei, akik a legkiválóbb magyar realista művészekkel együttesen fogják eldönteni a szocialista realizmus kérdését. Az olyan haladó munkás közösségek, mint a csepeli, tatabányai, Ganz-gyári, ezek igenis követelni fogják a formalista és esztéta művészektől, hogy a szocialista realizmus módszerével építsék át alkotásukat.

Az új demokratikus Magyarországon erre megvan minden előfeltétel. Először is a magyar nép már közel négy éve sikerrel építi a maga szocialista államát, amely évről évre nő és erősödik politikai és gazdasági síkon egyaránt; másodszor a magyar népnek nagyszerű forradalmi hagyományai vannak és mind a múltban, mind a jelenben gazdag szellemi kultúrája is. Gazdag a népművészete, nagyszerű a klasszikus öröksége irodalomban, festészetben, szobrászatban. Természetesen számos magyar művész sokat veszített mesteri tudásából a formalizmusnak és az esztétizmusnak hódolva és mert lekicsinyli a progresszív realizmus klasszikusainak örökségét. És ez nagy akadály a szocialista realizmus problémáinak útjában, mert az csak úgy fejlődhet, ha a magyar és a nemzetközi klasszikus művészet legjobb haladó realisztikus hagyományaiból nő ki.

A magyar művészekkel folytatódott beszélgetéseim alatt éreztem, hogy közülük nem egynek már szöget ütött a fejében a formalizmus népellenes és kártékony hatása s már kezdi keresni a szocialista realizmus haladó formáit, de ez még csak kezdeti stádium. A magyar művészek napirendjén most az áll, hogy tudatosan szakítsanak a formalizmussal. Nem szabad azt hinni, hogy a folyamatosság, az „automatizmus” majd „belenöveszti” a formalizmustól befolyásolt magyar művészeket a szocialista realizmusba és feladják a helytelen, téves pozíciójukat.

Számos magyar művésznek alaposan át kell képeznie magát ideológiai szempontból és be kell látniok, hogy mindennemű formalizmus, bármily kis mértékben is, csak nehezíti a művész számára a szocialista realizmus elsajátítását.

Petőfi, a nagy magyar költő a „XIX. század költőihez” c. versében írt arról, milyen nagy és nemes a művész feladata. Ezt a nemes, fennkölt feladatot, a nép eszményeinek szolgálatát – kell teljesítenie a Magyar Köztársaság művészeinek, akik a szocialista gazdaság és kultúra építésének útjára lépnek.

A szocializmus kultúrája – a leghaladóbb kultúra. Átdolgozott formában átveszi mindazt a legjobbat, amit az emberiség eddig alkotott, de itt nem áll meg: szünet nélkül előre törekszik, fejlődik, a népművészet újabb és újabb alkotásaival gyarapodik. Az alkotó tevékenység és a forradalmi optimizmus kultúrája ez, amely magasrendű erkölcsiségre nevel, a dolgozók kommunista nevelésének, a kommunizmus építésének ügyét szolgálja.

A Szovjetunió 30 éves tapasztalata a szocializmus felépítésében gazdag anyagot nyújt a szocialista kultúra megteremtésének kérdéséhez.

A szocializmus a Szovjetunióban új kultúrát teremtett, új művészetet hozott létre, amely a világ legeszmeibb, leghaladóbb és legforradalmibb művészete.

A tudomány és művészet, irodalom s a szellemi kultúra minden vállfaja, ami országunkban (a Szovjetunióban) egy új, s magasabb fokot jelent a világ szellemi kultúrájának fejlődésében, mert a marxista-leninista ideológiától áthatva harcol mindaz ellen, ami reakciós, elavult és haldokló (hanyatló), a bolsevik pártszerűség szellemében dolgozva hozzájárul a kommunizmus győzelméhez.

Ilyen értelemben a szovjetművész munkája – államügy.

A szovjet művész minden ténykedését egyetlen nemes eszme hajtja át, a legmagasztosabb az emberiség történetében – a kommunizmus gondolata.

A szocialista realizmus zászlaja alatt a szovjetművészet nagyszerű diadalokat aratott. Művészeink igen sok, nagyon tehetséges művet alkottak, amelyek magukon viselik a sztálini korszaknak és nemzedéknek jegyét. A szovjetfestők képeiken a kommunizmust építő nép sokszínű, pezsgő életét, hőseit, vezéreit, nagy tetteit ábrázolják. Fennkölten emberies pátoszuk, az ember felé irányuló figyelmük és szeretetük, realisztikus érthetőségük éles ellentétben van a korhadó polgári társadalom dekadens művészetével, amely belsőleg meghasonlott, beteges és távol áll az élettől.

A szocialista realizmus művészete a jelenkor leghaladóbb, legtudományosabb világszemléleten, a marxizmus-leninizmuson alapszik. Visszatükrözi a szocializmus világtörténelmi győzelmeit a Szovjetunióban és a régi realizmus legmagasabbrendű megnyilvánulásainak sem csupán egyszerű folytatása. Ez a művészet mélységesen át van hatvan bolsevik pártszerűséggel és irányzatossággal, olyan művészet ez, amely a valóságot szüntelen forradalmi fejlődésében, előretörésében mutatja meg. A szocialista realizmus új tényező a világ művészeti kultúrájának fejlődésében, az egész haladó emberiség művészetének zászlaja és reménye.

A szocialista realizmus művészete a valóság művészi ábrázolásának magasrendű formája.

A mi művészetünk a dolgozók millióit és tízmillióit szolgálja, ők az ország színe-virága, ereje, jövője. (Lenin)

A szovjet képzőművészet, mint ahogy az egész szovjetkultúra, az ellenséges polgári befolyás elleni éles harcban jött létre.

A magyar művészek is kemény harcot kell, hogy megvívjanak a képzőművészet frontján, ha meg akarják tisztítani nemzeti és szocialista művészetüket az idegen, dekadens, polgári művészet hordalékától, amely ellensége az új szabad Magyar Köztársaság építésének.

Hogy fordulat következzék be a képzőművészet terén, ahhoz feltétlenül szükséges:

1) Egységes alkotó művész-szövetség megszervezése;

Egy ilyen szövetség célkitűzése:

a) Egyesíteni kell Magyarország képzőművészeit a szocialista realizmus egységes eszmei alkotó talpazatán;

b) Ideológiai nevelőmunkát kell végezni a művészek között. (Tanulókörökben oktatni a dialektikus materializmust, a párttörténetet a marxizmus-leninizmus alapelemeit, stb.)

c) Harcolni kell a szocialista realizmus módszeréért, s olyan művekért, amelyek mély eszmei tartalommal telítettek, magas színvonalú művészi szaktudásról tanúskodnak és a nép számára érthetőek, közállóak;

d) Elszánt harcot kell folytatni mindennemű formalisztikus irányzat ellen. Népszerűsíteni kell a nemzetközi és magyar klasszikusok haladó szellemű realisztikus örökségét, fel kell vetni az újítók és az „álújítók” hagyományának kérdését.;

e) Elvi alapon álló, pártszerű kritikát és önkritikát kell gyakorolni a művészek munkájának minden hibája fölött (Kritikusok alosztálya);

f) Emelni kell a művészek szaktudását;

g) Tematikus kiállításokat kell szervezni mind Budapesten és a főváros nagyobb ipari peremvárosaiban, mind pedig vidéken. Képzőművész szakszervezetet és képzőművész alapot kell teremteni.

(Idetartozik a megrendelések, a művészi tanulmányutak kérdése, valamint az állami jubileumi tematikus kiállításokon való részvétel ügye; az állami versenypályázatok előkészítése és azokban való részvétel, úgyszintén a képzőművész szakszervezetek által rendezett versenypályázatok; időszaki pártsajtó művészeti kérdésekről, képzőművész-kongresszusok a művészeti kérdések elvi megvitatása céljából; állami megrendelések ügye, a legnagyobb állami üzemek, vállalatok anyagi eszközeivel a szocialista építést szolgáló tematikus kiállítások szervezése, stb.)

II. Kádermunka problémái:

1) Ideológiailag képzett, munkaképes káderek kiemelése az értelmiség meglévő kádereiből.

2) Művész párttagok felelős munkakörbe állítása (Ék Sándor, Szilágyi Jolán és mások).

3) A gyárak és üzemek esti stúdióiban dolgozó tehetséges munkások, tisztviselők kiemelése és azok továbbképzése a képzőművészeti szaktanfolyamokon és a főiskolán, ösztöndíjjal való ellátásuk.

III. Ki kell dolgozni a pártszerű művészet kritikai és esztétikai kérdéseit.

IV. Komoly figyelmet kell fordítani a művészképzés helyzetére.

Már elöljáróban beszéltem arról, milyen óriási jelentősége van a képzőművészetnek annak az új szocialista embernek kiformálásában, aki majd fel tudja építeni a kommunista társadalmat.

A Képzőművészeti Akadémia, a képzőművészeti tanfolyamok, stúdiók, és az ott foglalkoztatott művésztanárok feladata úgy nyerni az új fiatal művészt, hogy az értelmi és szellemi képességeivel a mi szocialista társadalmunk magaslatán álljon és olyan kulturális színvonalat érjen el, hogy alkotásával előre tudja vinni a néptömegeket, a mi közös, egységes célunk, a kommunizmus építése felé.

Magasrendű általános műveltséggel és politikai képzettséggel rendelkezzen az, akinek vésővel, ecsettel kell olyan lángoló szavakat mondani, hogy a tömegeket olyan nagy tettekre, hősi megmozdulásokra buzdítsa, amelyeket az élet követel meg a kommunizmushoz vezető úton.

A népi demokrácia művészetének az a feladata, hogy megörökítse a hőst és hőstetteit, hogy fennkölt stílusban mutassa meg a jövő nagyszerű embertípusát, a kommunizmus felé haladó szocialista társadalmat építő embert.

Ennél fogva szükséges a következő:

1) Elszánt harcot kell folytatni a formalisztikus, népellenes tendenciák megnyilvánulásai ellen a művészképző intézetek tanítási gyakorlata terén;

2) Ki kell dolgozni minden csoport és valamennyi tantárgy számára a szocialista realizmus feladatainak megfelelő tanmenetet;

3) Különös figyelmet kell fordítani a kompozíció tanítására, állandóan összekötve ezt a munkát a magyar képzőművészek előtt álló feladatokkal, a kommunista eszmék művészi eszközökkel történő ábrázolásának feladataival, fel kell tárnia az emberek kölcsönös viszonyát a szocialista társadalomban, úgyszintén a harc és a munka hősiességét és az új ember magasrendű erkölcsi tulajdonságait.

Figyelmet kell fordítani a vázlatok kötelező és rendszeres bemutatására mind az osztályban, mind a műtermekben, saját és feladott témákra egyaránt.

Évente kétszer versenypályázatot kell hirdetni valamennyi fakultáson és jutalommal díjazni a legjobb kompozíció-vázlatot.

Határozottan el kell ítélni azoknak a pedagógusoknak esztetizáló, formalista beállítását, akik a középiskolai és elemi iskolai szigorú szakoktatást gátló tényezőnek tartják a művésznövendék alkotó egyéniségének fejlődésében.

V. Komoly figyelmet kell fordítani a csepeli, tatabányai, pécsi és más nagyipari üzemek mellett létesített művész stúdiókra, azokat mindenképpen támogatni kell és kádereket meríteni onnét a művészképző intézetekbe.

VI. Kiállításokra és múzeumokra vonatkozó művészetpolitika.

A képzőművészeti kiállításoknak és tárlatoknak óriási népnevelő jelentőségük van, ennél fogva

1) a nemzeti múzeumok mellett meg kell szervezni a csoportos látogatások irodáját és azokon keresztül szakértő vezetés alatt a legnagyobb üzemek munkásai számára csoportos múzeumlátogatásokat kell szervezni;

2) időnként tematikus (mozgó) tárlatokat kell rendezni a gyári és üzemi klubokban, amelyeket a munkás és értelmiségi látogatók vitája követ;

3) a múzeumok és tárlatok látogatókönyvébe az egyszerű néző is jegyezze fel a kiállításról alkotott véleményét;

4) a munkásképzők időnként vitassák meg konferenciákon mind a jelenkori, mind a klasszikus művészek kiállításait;

5) olyan helyzetet kell teremteni a képzőművészeti iskolákban, hogy azok elvégzése után a művész a szocialista realizmus módszerével képes legyen eszmeileg tartalmasan magas, művészi színvonalon a nép számára megközelíthető és érthető műveket alkotni;

6) fölül kell vizsgálni a képzőművész pedagógusok összetételét, és erre a munkára meg kell nyerni a legkiválóbb realista mestereket;

7) figyelmet kell fordítani a marxizmus-leninizmus és a művészettörténet tanszékeinek működésére, mert ezeknek kell megalapozni azt a tanító-nevelő munkát, ami a leendő művészek szocialista és kommunista világnézetét kialakítja;

8) gyökerében felül kell vizsgálni és meg kell javítani a rajztanítást, tekintve, hogy a rajzolás a legfontosabb része a tanításnak, valamennyi képzőművészeti főiskola és tanfolyam minden fakultása számára;

9) alaposan meg kell javítani a festészet, szobrászat és grafika oktatását, következetesen realisztikus módszer alapján és határozottan ki kell zárni a formalisztikus beállítás lehetőségét;

10) helyre kell állítani a klasszikus örökség tekintélyét és legjobb progresszív realisztikus módszereinek kritikai megalapozását.

Finogenov

[Forrás: Magyar Országos Levéltár, 276. fond. 65. cs. 331. őe.]