„Csütörtökön került forgalomba a budapesti nyár érdekes új attrakciója: a strandhajó” – adták hírül 1950 júliusában a napilapok. Egyetlen tudósítás sem mulasztotta el megemlíteni azt, hogy az egykori Szent István személyszállító gőzös az átalakítás után a Felszabadulás nevet kapta, s hogy a Molotov (ma: Vigadó) téri hajóállomásról naponta kétszer menetrendszerűen induló „úszófürdő” árát azért állapították meg „olcsón”, hogy a dolgozók minél szélesebb rétegei élvezhessék a szolgáltatást. A félnapos jegy – a kettőnegyvenes kenyérár idején – 4 forint ötven fillér volt, az egész napos két forinttal drágább, igaz, a szülők 10 éves korig két gyereket ingyen vihettek magukkal. Az igazi strandélménynek egyetlen apró akadálya volt: a nyugszékekkel, büfével „bőségesen ellátott” gőzösön – amely mindössze két nyáron át töltött be strandfunkciót – csupán tusolni lehetett. Úszni, pancsolni – medence híján – nem.
Alighanem ez a hiányosság lehetett a fő oka annak is, hogy a 2003-ban a párizsi Szajna-part mintájára nagy reklámcsinnadrattával elindított Duna-parti Plázs projekt kétszeri újrázás után fiaskóval zárult (HVG, 2005. június 18.). Most itt az újabb, hatósági gyanakvással kísért próbálkozás: az Erzsébet híd lábánál egy uszályból és két bárkából kialakított alkalmi – júliusban, közönségcsalogatóként, még ingyen igénybe vehető – látványstrand nyílt, egy gyermekpancsolóval és egy, inkább csak lubickolásra alkalmas, 6 x 15 méteres úszómedencével.
Tusolók a Felszabadulás strandhajón. Nem csobbanhattak © MTI |
A majd egy évszázadon át működő Dunafürdő divatot teremtett, s a mintájára épített, a vízen lebegő ácsolmányokat a 19. század derekán folyami uszodának kezdték nevezni. A városiasodó Budán, (majd egyre inkább) Pesten egymás után, sokszor egymás szomszédságában nyíltak efféle nyári attrakciók. Közülük a nevesebbek: az 1835-től a Petőfi térnél a súlyos láncokkal a parthoz kötött, Mayer György hajósmester nevét hirdető intézmény, majd három évvel később az Arany János utca torkolatánál a Nemzeti uszoda. Utóbbit új bérlője, bizonyos Beitscher úr nemcsak a maga nevére vette, hanem az 1870-es években új helyre is vontatta (a még nem létező Erzsébet híd lába tájára, körülbelül oda, ahová a mostani uszálystrand is került).
Az 1910-es években a már egyesített főváros közigazgatási határán belül kilenc nagy befogadóképességű Duna-fürdő között választhatott a nagyérdemű. Az 1924-ben a régi mellé újat, immár saját tulajdonút is építő Beitscher 227 kabinnal és 221 szekrénnyel várta az uszodájába érkezőket. Ők a kor szokása szerint még elkülönültek: a hölgyek a régi, az urak az új Beitschert használhatták (korábban az erkölcsös szétválasztást a fürdési idő eltolásával oldották meg, a nők általában reggel héttől tízig, legfeljebb tizenegyig élvezhették a pancsolás örömeit).
Folyami uszoda a fővárosban 1844-ben. Erkölcsös szétválasztás © Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára |
Számosan nem tudták megfizetni az egyébként szolidnak mondott belépti díjakat, nekik az ingyenstrandok álltak rendelkezésükre. „Úgy is néznek ki” – jellemezte strandkörképében a körülményeket 1921 nyarán Az Újság munkatársa, aki a tilosban való fürdés elharapódzó és veszélyes szokásáról is tudósított. A mindössze „bokoröltözővel” rendelkező, kiépítetlen óbudai partszakaszokon csak néha-néha fogott reménytelen hajkurászásba a rend odavezényelt őre. „Nem lehet ezzel a pesti népséggel bírni! Nem ismer ez se Istent, se embert! Egymás után fulladoznak bele a vízbe!” – panaszkodott például 1921-ben az egyik közeg a helyszínen tájékozódó riporternek.
A budapesti Duna-parti fürdőzésnek azonban nem a kiszámíthatatlan áramlások, váratlan medermélyülések, háborús roncsok keltette örvények vetettek véget, s még csak nem is az, hogy a fából ácsolt strandlétesítmények a világégésben elpusztultak. Azokat ugyanis újjá lehetett volna építeni. Volt is rá elképzelés az 1950-es évek végén, tudatja idézett kötetében Buza Péter, hozzátéve, hogy a hivatalosság egyik ellenvetése a faanyag hiánya volt. A másik pedig az, hogy az egykor kéknek látott folyó egyre zavarosabb, szürkésbarna színben, szennyeződésekben és fertőzésekben gazdagon hömpölyögött keresztül Budapesten.
MURÁNYI GÁBOR
