Kőszeg Ferenc: Nekünk Trianon kell

Túry Gergely

A reálpolitika fölényes megszállottjai csak mosolyognak a feltételezésen, hogy az emberi jogoknak, általában a morális elveknek bármi szerepük lenne a politikai döntések kialakításában, a történelem alakulásában. Lehet, hogy igazuk van. Ugyanakkor, éppen cinizmusuk alapján, ők is elismerik, hogy a döntések elfogadtatásában, népszerűsítésében vagy éppen lejáratásában jelentős szerepe van a morális retorikának. Az azonban, hogy a bírálat politikai célokat is szolgál, nem zárja ki, hogy megalapozott. Minden kormány rosszul járhat, ha a bírálatot azzal hessegeti el, hogy az csupán ellenségei propagandája.

Hírünk a világban

A magyar miniszterelnök Európa fenegyereke. Gazdaságilag nem különösebben jelentékeny, kis ország ritkán szerepel tartósan a világlapokban és a kormányok közötti kommunikációban. Nehéz is megmondani, mikor volt Magyarországnak ilyen rossz híre a világban. A fehérterror idején? A Nagy Imre kivégzését követő hetekben? Pillanatnyilag úgy tűnik, mintha a röszkei kerítés híre e két történelmi gyalázatét is felülmúlná.

Amióta menedéket keresők százezrei érkeznek Európába, Orbán a menekültellenes politika szókimondó szószólója, a menekülők ellen folytatott rezsiháború leghangosabb prófétája lett. „Az Európai Unió – írta szerkesztőségi cikkében a The Washington Post – elmulasztja, hogy a Szíriából és máshonnan érkező menekülthullámra az alapvető értékeinek és az emberi jogi elkötelezettségének megfelelő választ adjon. Ehelyett eltűri, hogy politikáját eltérítse az útjából az egyik legkisebb tagállama, Magyarország, amelynek miniszterelnöke nem a XXI. század, hanem az 1930-as évek Európájának gyűlöletes ideológiájához igazodva cselekszik.”

II. Árpád

Az önértékelés zavarainak és velük kapcsolatban a sérelmi reakcióknak óriási hagyományuk van a magyar históriában. Az egyik súlyos, következményeit tekintve talán a legsúlyosabb téves helyzetmegítélés a magyar történelem egyik virágkorát, a dualizmus korát kísérte. Deák Ferenc, Eötvös József, Andrássy Gyula nemzedéke, amely a kiegyezést létrehozta, tisztában volt azzal, hogy Magyarország nagyfokú belső autonómiája ellenére független országként nem létezhet. Ezért minősítették meg nem változtatható alaptételnek Ausztria és Magyarország összetartozását. 1848–1849 történetéből azt is megtanulták, hogy garantálni kell a nemzetiségek jogegyenlőségét. A társadalom nem vette azonban tudomásul – voltaképpen mindmáig –, hogy a Szent István-i királyság 1541-ben megszűnt, és legfeljebb közjogi fikcióként állítható helyre. Egy ország, amelyben a lakosság több mint fele különböző nyelveken beszél és különböző nemzetiségekhez tartozik, a nemzeti eszme elsődlegességének korszakában nem lesz olyan nemzetállam, mint Németország vagy Franciaország. A magyar politikai osztály azonban rendületlenül hitt abban, hogy Magyarország harmincmillió magyar országa lesz, és arról is szívesen ábrándozott, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia székvárosában, Budán a XX. század közepén a Habsburg–Lotharingiai-házból való II. Árpád fog uralkodni. II. Árpád persze csak A jövő század regényében, Jókai Mór romantikus utópiájában szerepel, az ellenben, hogy a budai királyi palotát Hauszmann Alajos vezetésével úgy építették át, hogy nagysága és pompája túlszárnyalja a bécsi Hofburgot, jelzi: a magyar politika irányítói komolyan hitték, hogy a kettős monarchia súlypontja Magyarországra kerül át. „Magyarországnak aránylag igen rövid idő alatt Ausztria és a balkáni népek fölé kell helyezkednie” – állította az író és publicista Beksics Gusztáv, aki szerint ki kell terjeszteni nyelvhatárainkat az államhatárokig.

A skót vándor

A felsőbbrendűség álmába merült társadalom közvéleményét különösen érzékenyen érintették a külföldről jövő, külföldön is feltűnést keltő bírálatok. Az egyik leghatásosabb bíráló a „Skót vándor” volt, akinek nagy tárgyismerettel megírt cikkei az 1828-ban alapított (és mindmáig működő) tekintélyes angol hetilapban, a Spectatorban jelentek meg Scotus viator aláírással. Az álnéven rejtőző szerzőt brit pénzügyi körök megbízottjának, a bécsi (egyébként közös: osztrák–magyar) külügyminisztérium fizetett ügynökének, a feminizmust támogató magyar fűzfapoétának, zsidónak és bűnözőnek írták le, aki a felelősségre vonás elől Amerikába szökött. Túlontúl kézenfekvő aktualizálás lenne arra utalni, hogy az 1980-as években a demokratikus ellenzéket próbálta a hivatalos propaganda azzal lejáratni, hogy a nyugati titkosszolgálatok, a Szabad Európa Rádió ügynöke, manapság pedig kormánytisztviselők és a kormánypárti sajtó állítja, hogy a civil szervezetek az amerikai (értsd: zsidó) nagytőke pénzén és érdekei szerint bírálják a jelenlegi magyar kormányt. A támadások az után is folytatódtak, hogy a szerző Racial Problems in Hungary (A népfajok problémái Magyarországon) című, 1908-ban megjelent terjedelmes könyve előszavában felfedte kilétét.

Robert William Seton-Watson jómódú skót családban született 1879-ben. Oxfordi évei után Berlinben, Párizsban és Bécsben folytatta történeti és politikai tanulmányait. Öntudatos skótként érzékenyen reagált a nemzeti kisebbségek szabadságának korlátozására. Bécsben osztrák politikusokkal, újságírókkal ismerkedett meg, s nagyon sok rosszat hallott tőlük a magyarokról. Elfogultnak találta a vádakat, a helyszínen akarta megismerni a magyarországi állapotokat. 1906-ban jött először Magyarországra. Hamarosan arra jutott, hogy a magyarok sokkal elfogultabbak mind Ausztriával, mind a magyarországi nemzetiségekkel szemben, mint az osztrákok a magyarokkal. Könyve bevezetőjében elmondja, hogy megfigyelései lerombolták régóta meggyökeresedett hitét a magyar szabadságban és toleranciában. Művében – írta – a „szomorú állapotot” kívánta bemutatni, amilyenné „a magyar sovinizmus süllyesztette a magyar államot”. A jogállam viszonyai között nevelődött brit számára „a legsötétebb pont”, hogy mindeközben érvényben volt az 1868. évi XLIV. törvénycikk (és több hozzá kapcsolódó jogszabály), amely a nyelvhasználat, az oktatás, a jogszolgáltatás és a közigazgatás területén teljes egyenlőséget garantált a nemzetiségeknek. A könyvet lezáró statisztika szerint nemzetiségi izgatás miatt 357 per folyt román, 568 pedig szlovák vádlottak ellen.

Hlinka arcai

Seton-Watson műve részletesen foglalkozik a csernovai mészárlás néven ismertté vált esettel, amikor a szülőfalujában közadakozásból templomot építtető Andrej Hlinka katolikus pap mellett tüntetők összecsaptak a csendőrökkel, akik használták a fegyverüket, és a tömegbe lőttek. 15 ember meghalt, 60 megsebesült, 38 vádlottat ítéltek börtönbüntetésre, a csendőröket a katonai bíróság felmentette. A bécsi Birodalmi Tanácsban a magyar kormányt bíráló több interpelláció is elhangzott. Ezeket a magyar Országgyűlés azzal utasította vissza, hogy egy másik ország (Ausztria) törvényhozásának nincs joga beleavatkozni egy független állam belügyeibe.

Seton-Watson könyvének első lapján Andrej Hlinka képe látható. A mai olvasó persze tudja, hogy a politikus-pap, aki az angol szerző leírásában a szlovákság jogainak bátor harcosaként jelenik meg, Csehszlovákia létrejötte után támadta a magyarokat, a cseheket és mindenekelőtt a zsidókat. „Én vagyok a szlovák Hitler – hirdette egy népgyűlésen 1936-ban –, olyan rendet csinálok itt, mint Hitler Németországban.” Hlinka következő harminc évét Seton-Watson persze nem láthatta előre. Azt azonban talán láthatta volna – s ezt magyar bírálói a szemére vetik –, hogy nem vette észre: a magyar közállapotok kisebbségi bírálói többségükben éppen olyan soviniszták, mint a magyarok, nem jogegyenlőséget akarnak (Deák még azt akart), nem kisebbségi jogvédelmet, hanem olyan önrendelkezést, amely fölényt biztosít számukra az új kisebbségekkel szemben. A magyar társadalom viszont a nemzetiségi konfliktusok ellenére vakon bízott abban, hogy a magyar nyelvoktatás kiterjesztésével, a lex Apponyinak nevezett 1907. évi XXVII. törvénycikkel – amely kötelezővé tette a magyar hazafias nevelést a nemzetiségi területeken működő iskolákban is – el lehet érni a nemzetiségi tömegek elmagyarosodását. Hiába bírálták az elmagyarosítás politikáját olyan világhírű írók, mint Tolsztoj vagy a Nobel-díjas norvég Bjornsterne Bjornson, a történelmi Magyarország felbomlását a társadalmi állapotok radikális kritikusai sem tudták elképzelni. Ady Endre Az oláh mumus című írásában úgy véli, Erdély Romániához csatolását az erdélyi román értelmiség sem akarja. Jászi Oszkár az 1918 őszén megjelent, A Monarchia jövője című könyvében a „tót vármegyék” elszakadása ellen érvel.

Az ország jövőjéről 1907-ben

Minden kritikája ellenére Seton-Watson a Monarchia fennmaradásának a híve volt, és Magyarországot sem akarta feldarabolva látni. De a nemzetközi politikát reálisan ítélte meg, reálisabban, mint a magyarországi nemzetiségeket. The Future of Austria–Hungary and the Attitude of the Great Power (Ausztria–Magyarország jövője és a nagyhatalmak hozzáállása) című, 1907-ben angolul és németül megjelent kis könyve két fontos figyelmeztetést tartalmaz. Az egyik az, hogy a központi hatalmaknak, azaz lényegében Németország és a Monarchia kettősének nincs számottevő szövetségese, így háború esetén veresége a brit–francia–orosz szövetséggel szemben, Németország gazdasági és katonai ereje ellenére, szinte borítékolható. A másik, hogy Ausztria és Magyarország különválása esetén a közhittel ellentétben Ausztria életképes lenne, Magyarország azonban nem. Ha Magyarország magára marad, szomszédai nyomban érvényesítenék területi igényeiket. S ott van a megoldatlan nemzetiségi kérdés. „Belső harmónia mindaddig nem lehetséges, amíg a nemzet egyik fele a másik fele bekebelezését tekinti legfőbb életfeladatának, amíg az egyik népfaj rendelkezik a politikai és közigazgatási hatalom monopóliumával.” Mindezt ilyen világosan lehetett látni 1907-ben! És akkor vannak politikai erők, amelyek még száz évvel később is azt képzelik, hogy a történelmi Magyarország Károlyi és a polgári radikálisok defetizmusa következtében omlott össze.

Élet az unión kívül

Az Európai Parlament többsége egyelőre nem támogatja azt a javaslatot, hogy kezdődjék vizsgálat abban a kérdésben, hogy Magyarország magatartása a migránsokkal szemben súlyosan sérti az Európai Unió alapvető értékeit. De azért nem sikkad el nyomtalanul, hogy a francia elnök felvetette: gondolkodjon el az EU-tagságról az, aki nem osztja az európai értékeket. Az osztrák kancellár pedig azt javasolta, hogy pénzügyi eszközökkel kell megbüntetni azokat az országokat, amelyek kivonják magukat a közös felelősségvállalás alól.

Ha növekszik is az euroszkeptikusok aránya, befolyása, Jürgen Habermas elgondolása az európai alkotmányról, amelynek középpontjában az emberi jogok állnak, korántsem utópia. Vagy sokkal kevésbé utópia, mint Orbánék álma a Magyarország nyomában masírozó illiberális nemzetállamokról. Ahogy 1920-ig kevesen gondolták végig, hogy a független Magyarország kis ország lesz, ma sem veszi senki komolyan, mi lenne, ha Magyarország a kormánya makrancoskodása következtében kipottyanna az Európai Unióból. Pedig csak a legkisebb kellemetlenség lenne, hogy nem lehetne félévente újraköveztetni a városok főterét. Ellenben sorba kellene állni schengeni vízumért, talán még magának Rogán Antalnak is.