A pártállami diktatúrának sokkal több híve volt száz évvel ezelőtt, amikor csak esélytelen kísérlet lehetett, mint hetven évvel ezelőtt, amikor elkerülhetetlen valósággá vált. Száz évvel ezelőtt ugyanis még nem volt a pártállami diktatúrának kialakult gyakorlata, és nem is lehetett tudni, hogy milyen is lehet az. A szentpétervári bolsevista forradalom óta másfél év sem telt el Budapestről nézve, az is háborúban, rendkívüli állapotok között.

A következő negyedszázadban Sztálin fokozódó kegyetlensége mellett kialakult a Szovjetunióban az, amit visszatekintve „pártállami gyakorlatnak” nevezünk. Erről pedig hamar „tájékoztatást” kapott a magyar hírolvasó, hiszen a Horthy vezette magyarországi ellenforradalmi kurzusnak elemi érdeke volt, hogy a vörösök szörnyű gyakorlatáról minél szörnyűbb képet kapjon az ország népe.

Világ proletárjai egyesüljetek, május 1-i felvonulás 1919-ben Budapesten

Fortepan / Pécsy László

A népet a háborús vereségbe, pusztulásba, tömeges gyászba, a társadalmi egyenlőtlenségek fokozódásába, a nyomor elmélyülésébe vezető régi rendszerek iszonyatosan népszerűtlenek lettek Moszkvától Budapesten és Bécsen át Berlinig. A németországi több felvonásos forradalmi folyamat éppen úgy 1918 őszétől 1919 augusztusáig tartott, mint nálunk, és erősen hatott is a hazai közvéleményre. Csakúgy, mint az orosz forradalmak. Budapestről keletre és nyugatra nézve is a forradalmak tüzei látszottak a horizonton.

Az 1917-es októberi forradalomnak nagyon jó sajtója volt Magyarországon.

A régi rendet jelképező, meggyilkolt Tisza Istvánt éppoly kevesen gyászolták, mint amilyen sokan gyűlölték haló porában is 1918 őszén Magyarországon. A fővárosban kvietált háryjánosok serege dicsekedett azzal, hogy köze volt a gyilkossághoz. Az ellene korábban sikertelen merényletet elkövető Lékai Jánost hősként ünnepelték, amikor kijött a börtönből.

A szociáldemokrácia, Károlyi Mihály és az antantbarát pacifizmus nagyon népszerű volt 1918 forradalmi őszén. A békevágy lett a legerősebb és legegyetemesebb érzés az országban. A háború által mindentől megfosztott, elvadult, fosztogató, gyilkoló, erőszakoskodó, túlnyomórészt az agrárnyomorból jött exkatonák voltak a legelszántabb pacifisták. A belső rend, a békés viszonyok helyreállítására, a vad és ösztönös vidéki „parasztforradalom” letörésére – vassal és vérrel és sok-sok áldozattal – sokkal könnyebben, sokkal több embert lehetett toborozni, mint az újjászervezett hadseregbe, a bevonuló területfoglalókkal szembeni ellenállásra.

Mindent vissza!

Amikor az antantbarát pacifizmus illúziója kipukkant, a Károlyi-kormány kiadta a Nem, nem, soha-jelszót, megpróbálkozott ellenálló sereg felépítésével, és

Károlyi szenvedélyes beszédekben erősítette meg, hogy a történelmi Magyarország egyetlen rögéről sem mond le, de minden erejével harcolni fog a területrablók ellen

– nos, akkor a bolsevista Szovjet-Oroszország az ország területének védelmére kész magyarok szövetségese, mégpedig egyetlen lehetséges szövetségese lett.

Hiszen a bolsevikok világháborús ellenségünk, a cári Oroszország ellenségei voltak; és a háború folytatását erőltető februári, polgári forradalom ellenségei is voltak. Ők hirdettek békét, ők vették ki a magyar foglyokat a hadifogoly státuszból, ők harcoltak világháborús ellenségeink, az oroszországi fehérek és az antant csapatok ellen.

1919 elejére Károlyi Mihály pártja is, Jászi Oszkáré is elsorvadt. Az őszirózsás forradalom után megalakult koalíciós kormány már alig-alig volt koalíciós.

Az 1918 őszére az ország legtekintélyesebb, legszervezettebb és messze legnépszerűbb politikai erejévé nőtt szociáldemokrata párt képviselte az egyetlen valódi kormányzó erőt.

Ez a párt pedig megosztott volt, egyre élesebb ellentétek feszítették, és benne az erőviszonyok gyorsan eltolódtak a radikálisok javára. Nem csoda. Kiktől lehetett remélni, hogy megragadják az utolsó szalmaszálat, amely még megragadhatónak látszott – a szovjet-orosz szövetséget? Azoktól a szociáldemokratáktól, akik ellenségként kezelték, letartóztattatták, megverették a kommunistákat, akik a bolsevista Szovjet-Oroszországból jöttek, annak szellemét képviselték itt, annak megbízatásával és pénzével folytattak itt nagy propagandahadjáratot, vagy azoktól a szociáldemokratáktól, akik hozzájuk radikalizálódtak, és készen álltak megegyezni és együtt kormányozni velük?

A Magyar Nemzeti Tanács 1918. november 16-án kikiáltotta a köztársaságot („népköztársaságot”, majd 1919. január 11-én Károlyit ideiglenes köztársasági elnökké választotta

Wikipédia

1918 utolsó és 1919 első hónapjaiban a lehetetlen akarása határozott meg mindent: A vesztes ország ne legyen vesztes az országok között. A társadalom vesztesei ne legyenek vesztesek a társadalomban. Védjék meg az ország területét a hadra fogható nagyon csekély katonai erővel, harci eszközzel, üres kincstárral az érdek- és szándékegységben lévő nagy- és kisantant nagy- és kishatalmaival szemben. Állítsák helyre a fölfordult, elvadult ország belső békéjét úgy, hogy megőrizzék a forradalom tömegbázisát, miközben a forradalmi erők és a fosztogató erők között igen nagy volt az átfedés. Jellemző, hogy sokan a forradalom szimbólumát, az őszi rózsát is temetőkből lopták. Továbbá elégítsék ki azt a hatalmas agrárproletár tömeget, amelynek a nyomorát a végsőkig súlyosbította a háború, amelyben ők pusztultak messze-messze a legnagyobb arányban.

Nem volt kérdés, mi lehet a vége!?

Ebbe a többszörösen lehetetlen küldetésbe csak belebukni lehetett. A polgári – de szocialista jövőképpel vezetett – forradalomból való kiábrándulás törvényszerűen radikalizálódáshoz vezetett. Kivált, hogy a jó anyagi lehetőségekkel hazaküldött kommunisták minden eszközzel fölpörgették ezt a folyamatot.

A szociáldemokrata párt polgári szárnya elvékonyodott, túlsúlyra jutottak azok, akik a kommunistákkal együtt rohantak a második forradalomba. Az egyik forradalomban nem történt meg a csoda, a csodavárás belevitte a tömegeket a másodikba.

Fogja a legkeményebb kéz a gyeplőt, és tartsa meg az országot, amíg megérkezik Keletről a megváltó sereg. Amiképp az első, azonképp ez a második forradalom is széleskörű támogatásnak örvendett, amikor elkezdődött, és elvesztette azt a hozzá kötődő reményekkel együtt.

Fortepan /

Sokan igényelték akkor azt a kemény kezet. Az ország felnőtt népességének néhány százaléka élhetett csupán korábban (legutoljára kilenc évvel azelőtt) a választójogával, a túlnyomó többség a többpárti választások elmaradásával nem veszített semmit, amivel korábban rendelkezett. Ráadásul társadalmilag közelebb is álltak a néphez azok, akik 1919. március 21-e után gyakorolták a hatalmat, mint azok, akik a „békebeli” Magyarországon. Természetesen azt sem tudta senki, milyen kemény az a kemény kéz egy totalitárius diktatúrában.

Sokan lelkesedtek a proletár forradalomért

Évtizedek óta erősödött az országban a – nem csak antifeudális, de antikapitalista, tehát antiliberális – reformszellem. Szociológusok, szociálpolitikusok, közgazdászok, mérnökök, jogászok, orvosok egyre nagyobb csoportjai érezték úgy, hogy az egyre sürgetőbb társadalmi-gazdasági-egészségügyi reformok végigvitelét csak központosított, erős hatalomtól, egy kemény kéztől remélhetik. Ők is belevetették a reményüket Kun Bélába. Hasonló remények vetődtek később Gömbösbe, Imrédybe, Telekibe, Magyary Zoltánba, Rákosiba, Kádárba... Nem véletlen, hogy a régi, korhadt rendet gyűlölő, újat akaró magyar művészvilág legjobbjai is lelkesedtek a proletár forradalomért – egy ideig. (Lásd Hozsánna néked, új Isten című, Tanácsköztársaság-dicsérő idézetekkel teli gyűjtésünket.)

Egyes konzervatív körök és korábban monarchista, később horthysta katonatisztek is támogatták a Tanácsköztársaságot.

Azok a tisztek és katonák, akik szent kötelességüknek tekintették, hogy bármilyen seregben és bármilyen szövetségben harcoljanak, ha az a harc a történelmi Magyarország területeit érinti. Akár Lenin, akár Hitler szövetségében. Akármilyen világot hozna Magyarországra a győzelem.

A Tanácsköztársaság vezetői sohasem titkolták, hogy a magyar Tanácsköztársaság magában nem állhat meg hosszabb ideig. Kun leszögezte, hogy „a Tanácsköztársaság sorsát a nemzetközi proletárforradalomra alapítottuk”. A Tanácsköztársaság vörös hadserege nem a különálló és szuverén Magyarországért, hanem a világforradalomba bekapcsolódó, a Lenin által vezetett kommunista világnak, a forradalmi államok föderációjának részeként működő Magyarországért harcolt. Ez a föderáció lett a Szovjetunió. A történelmi Magyarország átmentésének illuzórikus kísérletei közül még az állt – nem közel, de – legközelebb a realitásokhoz, amely a történelmi Magyarországot a tanács-, vagyis Szovjet Köztársaságok Szövetségébe, a Szovjetunióba mentette volna át.

Sokat nem nyertünk volna vele...