Klasszikus hangulatjavító intézkedéssel állt elő a miniszterelnök évnyitó sajtótájékoztatóján: a nemzetépítés a kórházi várótermek kifestésével folytatódik.

Orbán megállapította, „jogosak azok az észrevételek az emberek részéről, hogy azok a helyiségek, ahol ők fordulnak meg az egészségügyben, nincsenek rendben”. A miniszterelnök bejelentése szerint egy egészen meghökkentő dologra, tudniillik kormányzásra készülő kormány tehát szó szerint látványintézkedésbe fog.

A várók és kórtermek felújítása nyilván időszerű, ám ez az intézkedés nem más beruházásokkal párhuzamosan, hanem azok helyett zajlik majd. Ahogy Orbán mondta: „amíg ez nem történik meg, addig másfajta fejlesztéseket nem tudunk támogatni” az egészségügyben.

A kormányfői bejelentés nyomán a festék lesz több, nem a pénz.

Ugyanezt az irányt követi a kormánytól mérhetetlenül független Állami Számvevőszék elnökének belerongyolása a kórházakba. Domokos László arról nyilatkozott, hogy a kórházak gazdálkodási lazaságai vezetnek az évről évre halmozódó adósságokhoz. Ezeket a kormány győzelmi jelentésekkel kísérve minden évben rendezi, de a hiány folyton újratermeli önmagát, hiszen nincs elég pénz. A kórházigazgatók körmére nézésének kormányzati programját a miniszterelnök azzal toldotta meg, hogy a helyzetért végső soron az extraprofitot realizáló nagy beszállítók felelősek, amelyek jellemzően multinacionális cégek.

Arról éppenséggel lehetne vitatkozni, milyen szerkezetű az egészségügyi szolgáltatások piaca, vagy hol lehetne hatékonyabban gazdálkodni az intézményekben. Csakhogy a miniszterelnöki útmutatás egy nagyon súlyos problémát figyelmen kívül hagy. Azt, hogy a magyar egészségügyben tényleg nincs elég pénz.

Néhány évvel ezelőtt Orosz Éva egészség-közgazdász számolta ki, hogy 2007-2016 között közel kétezer milliárd forintnyi forráskivonás történt az egészségügyből. Kalkulációjának alapja az volt, hogy mennyit költött volna az állam gyógyításra és megelőzésre, ha e terület részesedése a nemzeti össztermékből a 2006-os szinten marad, vagyis nem csökken. Egy másik ismert egészségügyi közgazdász, Sinkó Eszter pedig azt mondja: ha a magyar egészségügyi közkiadások GDP-aránya ugyanakkora lenne, mint az uniós átlag, ez éves szinten több mint ezermilliárdos többletet jelentene az ágazatnak.

A 2010-es – e műfajban utód nélküli – kormányprogram éppen azt tűzte ki célul, hogy emelkedjen az egészségügyi ráfordítás aránya a nemzeti összterméken belül, és e tekintetben javítsuk a pozícióinkat szomszédjainkhoz képest. Persze, már ez a megfogalmazás is kellően homályos volt, hiszen Magyarországnak egyaránt szomszédja a meglehetősen eltérő fejlettségű Ausztria és Románia is. De ha csak a legelterjedtebb összevetést, a visegrádi országokat nézzük, akkor azt látjuk, hogy az egy főre jutó egészségügyi közkiadások terén Csehország és Szlovákia is Magyarország előtt jár, Lengyelország pedig felzárkózik hozzánk. Magyarország európai specialitása éppenséggel az, hogy nálunk kifejezetten alacsony az egészségügyi összráfordítás, és ezen belül alacsony a közfinanszírozás aránya. Történik mindez egy eleve rossz egészségi állapottal és súlyos, életévekben mérhető területi egyenlőtlenségekkel terhelt országban.

Az is közismert, hogy a kormányzati béremelések ellenére a kereseti különbségek valósággal kiszippantják az egészségügyi munkaerőt az országból, kérdés tehát, hogy a felújított kórtermekben ki fogja ellátni a betegeket. Bár ez a folyamat a statisztikák szerint lassult az utóbbi egy-két évben, de ettől még nem lett mondjuk több háziorvos, és egyetlen más hiányszakma gondja sem oldódott meg. A közegészségügy helyzete már csak azért sem javult, mert egyre több itthon maradó orvos választja főállásként a magánellátást.

E fejleményekhez képest igencsak figyelemreméltó, hogy a kormány egy új intézkedéssel kizárná a (nem sürgősségi) társadalombiztosítási ellátás köréből azokat, akik a megelőző három hónapban nem fizettek járulékot. Függetlenül attól, hogy ennek az oka adminisztratív hiba vagy szándékos mulasztás volt, s hogy mi volna az emiatt elmaradó kezelés konkrét tartalma. Mondhatni, ily módon csökken az ellátást igénybe vevők száma, és a miattuk felmerülő költség, bár a cél feltehetően inkább az elmaradt járulékok behajtása. Mindazonáltal arra tippelhetünk, hogy a befizetési okból elmaradó vagy elhalasztott kezelések szélesebb nemzetgazdasági költségét nem számolta ki senki, amikor ezt a jogszabályt megfogalmazták.

A mindezekből kirajzolódó kormányzati egészségpolitika alapja tehát az, hogy nem többet kell költeni, hanem meg kell fogni a pénzt. Éspedig elsősorban a politikai támadás céljára kijelölt külföldi beszállítók és a potyautasnak minősített állampolgárok megrendszabályozásával.

Ehhez jönnek még azok a politikai műveletek, mint amikor a kormány a szakmailag vitatható – és amúgy ténylegesen elkezdődni sehogyan sem bíró – szuperkórház-beruházás csúszása miatt a felelősséget a csak néhány hónapja regnáló ellenzéki fővárosi vezetésre próbálja áttolni.

Ez az egész azért is fontos, mert a kormány 2020-ban az egészségügy finanszírozásának és szerkezetének átfogó átalakítására készül. Az eddigiek alapján arra gyanakodhatunk, hogy a „valós költségekre épülő finanszírozási rendszer”, amit meghirdettek, azt jelenti majd, hogy nemcsak megpróbálnak szigorúbban gazdálkodni a meglévő pénzzel, de esetleg még spórolni is fognak a jelenlegi egészségügyi kiadásokon.

Az egy külön kérdés, miféle szerkezet-átalakítást hajt majd végre éppen az a Fidesz, amely a leghangosabb ellenzője volt az előző kormány egészségügyi szerkezet-átalakításának. Sőt, az Orbán-érában is meghirdették már egyszer a kórházi struktúra átalakítását. A kormány azonban egyrészt nem merte vállalni az ezzel kapcsolatos szakpolitikai és társadalmi konfliktusokat egy amúgy is zajos időszakban – kevesen emlékeznek már, de 2011-ben jelentősen csökkent a Fidesz népszerűsége –, másrészt az egészségügy átalakítását célzó Semmelweis-tervet agyonnyomták a Matolcsy-féle Széll Kálmán-terv megszorításai.

Egy esetleges szerkezet-átalakításnak elkerülhetetlenül érintenie kell egy politikai tabut, amelynek a neve: kórházbezárás. A multik és a potyautasok hajkurászása, meg az ellenzéki önkormányzatokra való mutogatás kevésnek tűnik az ennek nyomán keletkező konfliktusgóc kezeléséhez. Ezért aztán erős kételyeink lehetnek azzal kapcsolatban, hogy végül történik-e majd valami.

Az Orbán-kormány mindeddig inkább kivonni próbálta az egészségügyet a politikai frontvonalból, s csak találgathatjuk, miért vinné most bele ő maga. Hacsak nem azért, hogy a várhatóan lassuló gazdasági növekedésre készülve megpróbálja a maga módján ráncba szedni az ágazatot.

Mindez a közfinanszírozásra vonatkozik, közben a bővülő magánszektor menekülési utat jelenthet azoknak a társadalmi csoportoknak, amelyek meg tudják fizetni. A közegészségügyben bent ragadók hangja, ereje úgyis gyengébb, hiszen éppen ezért nem tudnak ők is kimenekülni, ezért nemigen tudnak tiltakozni sem. A kormány igazából nem tesz mást, mint hagyja érvényesülni az egészségügy kettészakadásának folyamatát, csupán annyit készül ehhez ő maga hozzátenni, hogy az amúgy is elégtelen közpénzeket szigorúbban megfogja, esetleg még le is faragja.

Egy korábbi egészségügyi miniszter örökbecsű mondása szerint kormányra jutva minden párt rájön arra, hogy az egészségügy nagyon bonyolult és nagyon drága. Szinte minden addig tett hangzatos ígéretet felnyársalnak a valóság zátonyai.

Talán ez is oka lehet annak, hogy a jelenlegi ellenzék nem tud, vagy nem mer igazán fajsúlyos kezdeményezéssel előállni. Félreértés ne essék, az egészségügy a kormánybírálatok napi témája. Éppen ezért szembetűnő, hogy az állampolgárok problémalistájának tetején található egészségügy terén nincsenek markáns ellenzéki javaslatok, beazonosítható politikusszemélyiségek. Az ellenzéki megszólalások tartalma csak a legritkábban lépi át a lakossággal való együtt panaszkodás szintjét.

A leghatásosabb tiltakozások az elmúlt tíz évből Sándor Mária ápoló nevéhez fűződnek, aki civil szereplőként nem tudta elcipelni – és nem is volt dolga – a más jelentkező híján éppen rá zuhanó egészségügyi megváltó terhét. Most a Magyar Orvosi Kamara belső rendszerváltása kecsegtet azzal a reménnyel, hogy lesz gazdája a megfontolt szakpolitikai kritikának.

Ez azonban még mindig nem politikai alternatíva. Az ellenzék kritikai kedvét nyilván visszafogták a béremelések – amelyek elégtelenek ugyan, de nehezebb rajtuk fogást találni, mint a pénzkivonáson –, ahogy az is, hogy szerkezet-átalakítási ígéretekkel valóban nehéz kampányolni.

Az ellenzéknek azonban bizonyos értelemben nagy szerencséje, hogy az elosztási érvelés az egészségügyben megállja a helyét: tényleg kevés a pénz, amit a kormány erre fordít, nem pusztán üres demagógia tehát erre ráígérni. Az meg már, hogy az ellenzék esetleg meggyőzi a választókat, hogy a kormánynál tartósan jobb teljesítményre lenne képes az embereket leginkább aggasztó területen, a kormányzóképesség vizsgamunkájaként lenne értelmezhető.