Hatvanhat évvel ezelőtt. Evvel megdöntötte a „Plessy vs. Ferguson” ítéletben (1896) megfogalmazott „separate but equal” (elkülönítve, de egyenlően) jogelvet, s kimondta, hogy a faji („etnikai”) alapon elkülönített oktatás akkor is hátrányt okoz, ha a tanítás magas színvonalú. Az ítélet – majd az ítélet végrehajtásáért folytatott szívós és sikeres küzdelem – a polgárjogi mozgalom diadala volt. Nemzetközi hatása is lenyűgöző diadalmenet. Nagy szerepet játszott a dél-afrikai és rodéziai apartheid-rezsimek bukásában. Ez a minta – egyrészt a civil társadalom (benne az érdekeltek, vagyis a feketék mozgalma, az értelmiség, a haladó sajtó, a törvényhozások képviselőire kifejtett békés nyomás) erőszakmentes mozgósítása (Gandhi példája nyomán is), másrészt a jogi küzdelem a törvényszéki tárgyalótermekben – világszerte érvényesült.

Páratlan volt a legmagasabb jogtudó és szellemi elitek szövetsége a legmegalázottabb, a radikálisan kirekesztett néppel. (Egyébként egy időre az európai antiszemitizmus terjedését is bírósági tárgyalás – a Dreyfus-pör, a tiszaeszlári pör – és a demokratikus sajtó, irodalom, könyvkiadás akasztotta meg.) A polgárjogi, az emberi jogi mozgalmak befolyásolták a nemzetközi jogalkotást – gondoljunk a Helsinki egyezményre – , amelyet még a brezsnyevi Szovjetuniónak és szövetségeseinek is el kellett ismerniük, hiába nevezte a Pravda és az Izvesztyija „idegen ügynököknek” a jogvédő Helsinki-csoportokat (mint manapság mások, ötven évvel később), amelyek a társadalmi igazságosságot tisztelő emberiség hősei voltak és maradtak. Sajnos egyre magányosabban és elszigeteltebben éppen itt, ahol a legnagyobb szükség lenne rájuk. (Nekünk is tiszteletünket és nagyrabecsülésünket kell kifejeznünk az olyan szervezetek iránt, mint a Magyar Helsinki Bizottság, a Társaság a Szabadságjogokért, az Amnesty International Magyarország, az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány [CFCF], A Város Mindenkié, a Greenpeace, az Energiaklub, a Levegő Munkacsoport, a Menedék Migránsokat Segítő Egyesület, a NaNe, a Patent. Köszönjük.)

Hatvanhat évvel a „Brown” ítélet után a szélsőjobboldali magyar kormány „nemzeti konzultációt” indít annak érdekében, hogy a hatályos bírói ítéletet alkotmányellenesen fölülbírálva megerősítse a faji elkülönítést (szegregációt), ami ellenkezik a magyarországi törvényekkel, alkotmánnyal meg a nemzetközi és európai joggal. Meg akarja tagadni a jogos kártérítés kifizetését a szegregáció (a fajgyűlölet) áldozatainak (a hatályos bírói ítélet ellenére), amivel aláássa a jogbiztonságot, szétzúzza a hatalmi ágak szétválasztását (amely explicit alkotmányos jogelv Magyarországon is, a jogállam egyik alapja), s talán végzetesen megingatja a törvényes rendet.

Az alkotmányos polgári (ha tetszik: liberális) demokrácia tehetetlen a nyílt önkénnyel és törvényszegéssel szemben. Orbán Viktor miniszterelnöki megbízása nem szűnik meg a nyílt alkotmánysértés miatt. Ameddig alkotmányozó többsége van a törvényhozásban, az ügyészi vádemeléssel szemben akkor is védené a mentelmi jog, ha nem lenne a markában az ügyész. Továbbá mellette áll a – pillanatnyilag – zömében cigányellenes közvélemény.

A szélsőjobboldali pártállam propagandahatósága (amelyet eufemisztikusan „kormánypárti sajtónak” szoktak nevezni az önkénybe belefásult kváziellenzéki publicisták) fajgyűlölő kampányba kezdett a magyarországi romák ellen, miközben a kormánypárt nyilas tagozata, A Mi Hazánk Mozgalom (paramilitáris, erőszakos rohamosztagokkal karöltve) megfélemlítő cigányellenes demonstrációkat rendez az ország legvédtelenebb, legnyomorúságosabb vidékén.

A propagandaapparátus (többnyire) nem közvetlenül a bíróságot támadja, hanem az általa – alaptalanul és rosszhiszeműen – „Soros-szervezeteknek” (?!) nevezett emberi jogi csoportokat és az ügyvédeket. Az emberi jogi csoportok az amicus curiæ szerepében lépnek föl a jogfosztottak érdekében, s így járnak el törvényesen a bíróságon, az ügyvédek pedig épp úgy a jogszolgáltatás tényezői, mint az ügyészek és a bírák. Méltánytalan, rágalmazó, gyalázkodó lejáratásuk ellentétben áll a jogállam szellemével; a propagandaapparátus hol informálisan, hol formálisan (mint a magyarországi ún. közszolgálati médiák esetében) az állam szerve, tehát itt a jogállamot maga az állam (a végrehajtó hatalom, vagyis a kormány) támadja.

A müncheni biztonsági világkonferenciára időzített félhivatalos Munich Security Report 2020 Magyarországot és Lengyelországot a nyugati jogállami szövetségi rendszer belső ellenségeként írja le; az európai konzervatívok, liberálisok, szociáldemokraták, zöldek (burkoltan) a magyarországi és lengyelországi EU-kifizetéseket a jogállamiság kritériumaihoz kötnék, bár ebből nem lesz semmi; s persze a szélsőjobboldal rengeteg más országban is a győzelem küszöbén áll, mindenütt befolyásolja a polgári középpártok politikáját; a menekültekkel, bevándorlókkal, vendégmunkásokkal, etnikai és nemzeti kisebbségekkel való bánásmód az orbáni típusú kirekesztés, megbélyegzés, elkülönítés irányába mozdul el. A legfontosabb nyugat-európai országok – Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország, Spanyolország – mindegyike súlyos politikai válságban van (a kisebbekről nem is szólva), az Egyesült Államok hátat fordított Európának, így hát a külső kontroll annyira se érvényesül, mint eddig (és eddig se ért sokat).

A válság körülményei között Angela Merkel és Emmanuel Macron védi Orbánt, mert a kelet-közép-európai új tagállamok csak a veszett fejsze nyelét képezik, le kell írni őket, mint veszteséget, kár volt fölvenni ezeket az Európai Unióba, de már késő, kínos, hagyjuk – a Nyugatnak a maga nagy bajában nincs erre ideje.

A Deutsche Welle kommentárja szerint Orbán Németországban – mint szélsőséges etnikai uszító (Volksverhetzer) – az alkotmányvédelmi hivatal ilyen ügyekben kötelező megfigyelése alatt állna, de így a német szövetségi kancellár (aki otthon saját pártjának megtiltja az Orbán-párthoz ideológiailag hasonló posztfasiszta AfD-vel való kapcsolatfölvételt) nagyra becsült partnere, ha a magyar államvezető tudomásul veszi, meddig mehet el. Külföldön. Amúgy meg felejtsük el. Senki nem sejti a világon, merre van Borsod megye.

Angela Merkel, Emmanuel Macron és az európai vezetők (Ursula von der Leyen, Charles Michel) támogatják Orbánt és Kaczyńskit és Putyint – a terrorista (Erzberger, Sándor király, Barthou) és pénzhamisítási ügyekbe keveredett korai Horthy-rezsim is megkapta annak idején a népszövetségi kölcsönt –, a kelet-európai demokratákat mindig elárulják a stabilitás, a csönd érdekében.

Romániában Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester lépett föl náci árnyalatú cigányellenességgel, de hála Istennek ott tapasztalható némi ellenállás, és a „hitvány uszító” Florea mögött nem áll ott teljes súlyával a romániai kormányzat és államapparátus (és a közszolgálati rádió-tv), mint a „hitvány uszítók” mögött hazánkban. Bár a romákkal szemben Romániában is nyilvánvaló a csaknem egységes fajgyűlölet, amelyet közérzület kevéssé korlátoz, hanem csak – mint mindenütt – a jog. Egyébként a cigányellenes neonáci Kotleba-párt a parlamenti választások előtt a második helyen áll a szlovákiai közvélemény-kutatásokban. Kormányzati-állami romaellenesség (rendkívül brutális alakban) Franciaországban és Nagy-Britanniában is tapasztalható.

Ki az, aki megakadályozhatja Magyarországon a szélsőjobboldali pártállam további radikalizálódását? (Ennek a radikalizmusnak az irányát világosan mutatja a kormányzat „emlékezetpolitikája” – azaz történelemhamisítási stratégiája –, a tengelyhatalmakkal való utólagos intellektuális és morális azonosulás, továbbá a propagandasajtó betagozódása az európai fasiszta médiavilágba, amely ott marginális, nálunk mainstream, a nyugati, főleg francia fasiszta értelmiség vezető alakjainak szakadatlan népszerűsítése, műveik széles körű ismertetése, fordítása, terjesztése [a ballib ellenzéki sajtó sokkal vidékiesebb, szellemileg korszerűtlenebb], az elvadult Európa-ellenesség, a szomszéd népek – mindenekelőtt a románok – elleni kemény és puha agitáció.)

A magyarországi értelmiség (a szakmai és érdeksérelmek, a céhes önállóság korlátozása miatti fölháborodás pillanatain kívül) – összehasonlítva az 1989 utáni első két évtizeddel eléggé passzívan, ám undorodva – hallgat és várja az idők jobbra fordultát; láthatólag örül a balliberális többségű új helyhatósági vezetőségek megalakulásának, de halkan. Intézményeit szétverték, megélhetési forrásait a kormányzó szélsőjobboldal kénye-kedve szerint adományozzák vagy vonják meg.

A magyarországi civil társadalom – az önvédelem, ritkábban a szolidaritás (CEU, túlóratörvény, MTA) epizódjaitól eltekintve – depolitizált, atomizált, bizalmatlan, borúlátó.

A hivatalos politikai ellenzék ugyanazért van bajban, amiért részleges, de fontos és ígéretes győzelmet aratott a 2019. október 13-ai helyhatósági választásokon. Az ellenzék csak egységbe tömörülve kerekedhet fölül – vagy gyöngítheti, korlátozhatja az orbáni szélsőjobboldal hatalmát –, emiatt azonban az egyes pártok nem nagyon hangsúlyozhatják programjuk sajátosságát, különállását, s vigyázniuk kell, nehogy élezzék a világnézeti eltéréseket, mert mindez veszélyeztetné az összefogást, az akcióegységet.

Így azonban nem lehet politizálni.

A politikai meggyőződések elhalványulása a maradék, csonka közéletben időnként tragikomikus következményekhez vezet: a kormányzó szélsőjobboldal propagandaszervezete nyugodtan állíthatja, hogy az ellenzéki pártok „migránsbarátok” és „bevándorláspártiak”, holott az összes ellenzéki pártok ellenzik a menekültek befogadását és helyeslik a fajvédő határkerítés fölállítását és megtartását. De ezt se merik hangsúlyozni – hogy ti. a pártállami propagandahatóság nem mond igazat róluk, egyenesen letagadja, hogy ebben egyetértenek Orbán Viktorral és a cinkosai –, mert ez ideológiai vitát okozhatna, amit nem szeretnének megkockáztatni.

Tehát tökéletesen hiába árulják el a humanista elveket, még a szavazataik számát se gyarapítják vele.

Föltételezhetjük, hogy az ellenzéki pártok kifogásolják Orbán hatalmi gépezetének a romaellenes hadjáratát (az egyik szocialista képviselő „hitvány uszítónak” nevezte az ügyben exponált fideszes képviselőtársát, aki azért végső soron mellékszereplő), de együttes antirasszista-antifasiszta cselekvésnek nem lelni nyomát. Föltételezhető, hogy a parlamentben éles szavak fognak esni – „sivalkodnak a libsi riherongyok”, írja majd a posztfasiszta propagandagépezet ügyeletese –, de ez a ritualisztikus hangzavar érdektelen és jelentéktelen.

Ráadásul a most a városházákon szerepet kapott ellenzék alkudozni kénytelen a kormánnyal, hogy megkapja a települések üzemeltetéséhez szükséges pénzt – s evvel egyszerre szálljon szembe vele, és mozgósítsa ellenállásra a demokratikus erőket? Képtelenség.

Az internetes ellenzéki sajtó egyre bulvárosabb, hírhiányosabb, apolitikusabb; stílusa egyre inkább az ócska szellemeskedés; válsághelyzethez nincs stílusa és nincs tartása. Határozottság, pátosz, komolyság szinte elképzelhetetlen. A komor ünnepélyesség, amely háromezer éve a lázadás hangja – a gúny mellett, amely önmagában nem áll meg – csak idegen nyelveken létezik, magyarul beszélők és írók általában nem ismerik.

(A magyarországi médiákban emberi jogokkal rendszeresen csak Szente László kitűnő, sőt: nélkülözhetetlen klubrádiós műsora, az „Éljen a jogával!” foglalkozik, minden pénteken délután fél 3-tól. Mindenkinek hallgatnia kellene.)

Már várom azt a szubsztanciális ellenvetést, amely kifogásolja, hogy a „nemzeti konzultáció” sokba kerül.

Miskolcon a városi önkormányzat megbízásából kocsonyafesztivált szervező hivatásos mediátor (volt országgyűlési képviselő) kifejezetten barátságos nyílt levelet intéz A Mi Hazánk Mozgalom egyik vezetőjéhez, aki éppen romaellenes hőzöngést tervez a városban, amelyben reményének ad reszkető hangot, hogy a neohungarista tüntetők nem fogják megzavarni a kocsonyakedvelőket és kocsonyatisztelőket. Ezért kéri alázatosan, hogy az újnyilas gyalázatot kissé távolabb szíveskedjenek celebrálni.

Egyelőre ez az első hivatalos ellenzéki fölszólamlás.

A civil társadalom eszköztelen kisebb csoportjai valószínűleg tiltakozni fognak, tisztelet nekik. De valamennyien tudjuk, hogy evvel nem megyünk semmire.

A szavazatmaximálásra beállított egységesülő ellenzéki erők természetesen tudják, hogy a menekültek és bevándorlók, általában a külföldiek (különösen a szomszéd népek, beleértve a külhoni magyarokat) és a hazai etnikai kisebbségek (a romák, valamivel kevésbé a zsidók) a többség számára nem rokonszenvesek. A társadalmi igazságosság és az állampolgári jogegyenlőség, az osztatlan és egyetemes emberi méltóság hívei a fölvilágosodás kezdete után majd négyszáz esztendővel is kisebbségben vannak. Az, hogy lehetne változtatni ezen a tragikus állapoton, pl. fölvilágosító munkát és politikai tevékenységet folytatni, föl se merül. Liberálisnak híresztelt gondolkodótól hallottuk a napokban, hogy a Kleiszthenész-féle athéni demokrácia is bolsevista trükk.

Az állami és mélyállami vezetés joggal tart a szabadelvű, individualista, intézményellenes, tiszteletlen magyar kultúra által közvetített szkeptikus mintáktól. Ezért rombolják megbízottai, állítólagos konzervatívokhoz méltatlanul, a magyar műveltség múltját és jelenét. Ám ez a műveltség és művelői – bár a rezsimet utálják – maguk egyre konzervatívabbak, lásd a „tömegdemokrácia” (mellesleg egykori náci szakkifejezés) és a „populizmus” üres, értelmetlen terminusaival kifejezett népellenességet, antidemokratizmust. Mintha volna valami ráció a rezsimnek abban a csúf, ravaszdi állításában, hogy némelyek nem is a rezsimet nézik le, hanem az irracionálisnak vélt „népszenvedélyeket”, azaz a népet. „A tömeget”, ahogy a magukat tévesen liberálisnak vélő új reakciósok szeretnek fogalmazni. Ezekkel a reakciósokkal kénytelenek amolyan népfrontszerűséget alakítani baloldali demokraták, akik az összefogás érdekében lenyelik a véleményüket. Az ellenzéki egység igénye őszintétlenségre és a fönntartások elhallgatására késztet sokakat.

A magyarországi politika a szélsőjobboldali propagandaapparátus brutális ereje és a politikai ellenzék egységkényszere miatt homályba burkolózik.

Nem lehet tudni, ha Orbán Viktornak és rendszerének a hatalma megszűnik vagy meginog, milyen terveik vannak netáni utódainak. Nem lehet tudni, hogy az ellenzéki polgári középpártokhoz vonzódó polgári középrétegektől mit lehet várni, hajlandók lennének-e lemondani kiváltságaik egy részéről nagyobb egyenlőség érdekében, hajlandók lennének-e finanszírozni a legkiszolgáltatottabb, mélyszegénységben élő tömegek megsegítését, lemondani szórakozásaik (pl. a környezetromboló utazások, nemzetközi sportesemények, popfesztiválok) egy részéről valamely igazi zöld politika kedvéért. Munkásmozgalom és valódi baloldal nem lévén, csak az etnicizmustól mélyen fertőzött fiatal városi középrétegek fogékonyak a változás homályos ígéretére. Az ellenzék csak rájuk számíthat. Nem tudjuk, mit rejtenek a nem publikált attitűdvizsgálatok. Nem tudjuk, hogy a dzsenderliberális és az ökoliberális egyben szociálliberális-e (és antirasszista-e), hogy megfizetné-e a színes bőrű kisebbségek egyenjogúsításának magas gazdasági, szociális, kulturális árát, a béremelések és nyugdíjemelések, az egyébként halaszthatatlan egészségügyi, oktatási, infrastrukturális, energiapolitikai, környezetpolitikai, szociálpolitikai reformok ugyancsak magas költségeit. Folyósítana-e tisztességes összegű munkanélküli-segélyt, hogy a közmunka fogságából kiszabadítsa a szegényeket? (Akiknek majdnem a fele cigány?)

Vannak-e nagylelkűségre képesek és hajlamosak, akiktől a reformtörekvések képviselői áldozatot kérhetnek egy-egy szavazaton kívül is? Anyagi áldozatot?

Nem tudni.

Egyáltalán semmit se lehet tudni.

A választókorú lakosság legnagyobb része közömbös vagy bizonytalan, kisebb része a szélsőjobboldali államapparátus és politikai vezetés híve, még kisebb része ellenzéki. A kormány népszerűtlen. Orbán Viktor elvesztette a karizmáját, a varázserejét. De még őt tartják többen a kisebbik rossznak. Milliók gyűlölik, aminek nem örülünk. Nem örülünk, mert ez semmit se mond arról, hogy Orbán gyűlölői mit szeretnének valójában (azon kívül, hogy kevesebb korrupciót és arroganciát). És nem örülünk neki, mert a gyűlölet rossz iskolája a humanista politikának, meg különben is csúnya dolog. Higgadtan is meg lehet állapítani, hogy Orbán sikere a magyar nép szerencsétlensége.

Az ellenzék jelenlegi állapotában kiismerhetetlen rejtély. Választástechnikai fejtegetéseket hallunk meg győzni akaró önbiztatást meg Orbán-utálatot meg ilyen szakmai-pragmatikus-józan-mérsékelt-kiegyensúlyozott-szerénykedő-kisemberi blablát. Szóval semmit.

Taktikailag ez érthető, talán még észszerűnek is tekinthetjük. Azt kívánják tőlünk, hogy 2022-ig senki ne törje meg a némasági fogadalmát.

De lehet, hogy akkor már késő lesz.

Ha az Orbán-ellenes tábor nagy része most nem áll ki a cigányok védelmében, akkor az ország annyira tönkre fog menni erkölcsileg, hogy végső soron mindegy lesz, ki nyer 2022-ben, Orbán vagy az elorbánosodott nem-Orbán.

A jelenlegi közvélemény eltűri, hogy a „menekült” jogállásért folyamodóknak, akik a kérelmük elbírálására várnak a határ menti tranzitzónában (ketrecben), ne adjanak enni. Meg azt, hogy a menekültek gyerekeinek, akik mégis kapnak enni valamicskét, nem szabad vinniük a maradékból a szüleiknek. Persze azért is tűri, mert nem tud róla, hiszen nincs rendes sajtóból elég.

Nem képzelhető nagyobb katasztrófa annál, mint ha Orbán megbukik, s mégse változik meg Magyarország.