A mesés című, „börtönzsúfoltsági kártalanításokkal kapcsolatos visszaélések megszüntetése érdekében szükséges haladéktalan intézkedésekről” szóló törvényjavaslat 5.§-a azzal módosítja a büntetés-végrehajtási jogszabályt, hogy a törvény hatálybalépését követően az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatti kártalanítási igény tárgyában hozott határozatban megítélt kártalanítási összeg 2020. június 15-ig nem fizethető ki. Magyarul: az Országgyűlés a saját törvényhozási eszköztárával hiúsítja meg jogerős bírói döntések végrehajtását. Ez egészen új helyzet még a NER tízéves történetében is.

A bírói hatalmi ág autonómiájának korlátozására irányuló fideszes szándék 2010 óta tetten érhető, azonban eddig – jobbára – verbális ámokfutásokban és személyzeti ügyeskedésekben merült ki. Az elmúlt évtizedben két eset súrolta a most átlépett tűréshatárt. A 2011. évi XVI., úgynevezett semmiségi törvény a 2006. őszi rendőri jogsértések reparálása érdekében egyszerűen semmisnek mondott ki ítéleteket, amennyiben az elítélés alapját kizárólag rendőri jelentés, illetőleg rendőri tanúvallomás képezte. A jogállami megoldás itt egy amnesztia-törvény lett volna: akkor ezt az esetet a 2006-os rendőrállami fellépésre adott egyszeri, politikai válaszként magyarázták az előterjesztők.

A 2016. évi XII. tv. a postaszektorban korlátozta az információszabadságot. Vélhetően Tóth Bertalan szocialista képviselő adatkéréseire reagálva, a törvény 2.§-a kimondta, hogy az új korlátozást a hatálybalépésekor folyamatban lévő eljárásokban, valamint a hatálybalépését megelőzően megkötött postai szolgáltatási szerződések tekintetében is alkalmazni kell. A 2016-os postatörvény-módosítás a folyamatban lévő eljárásokba nyúlt bele nem túl gusztusos módon, de legalább nem az eljárásokat jogerősen lezáró bírói akarat érvényre jutását akadályozta meg.

Paradox módon az Alaptörvény C cikkében – a korábbi alkotmányszöveggel ellentétben – explicit módon is rögzíti a hatalommegosztás elvét. A hatalommegosztás elve a törvényhozás és a bíráskodás relációjában éppen abban ölt testet, hogy a jogalkotó Országgyűlés jogi norma alakjában juttatja érvényre a demokratikus legitimációval alátámasztott politikai akaratot, viszont a törvényalkotás pillanatától kezdve a jogi norma önálló életre kel és vitatott konkrét élethelyzetekre már a politikai akarattól elválasztott fórum - úgyismint: bíróság – alkalmazza. A jogerős bírói akarat törvényi elgáncsolásával ez az elv sérül. Az Alaptörvény 9. cikke szerint, a köztársasági elnök őrködik az államszervezet demokratikus működése felett. Ha valamikor kötelessége Áder János államfőnek, hogy előzetes normakontrollt kérjen az Alkotmánybíróságtól, akkor az pont egy ítéletek végrehajtását felfüggesztő parlamenti döntés.

P.S. A „nehogymárabűnüzőknekfizessünk” kétségtelenül népszerű, ámde annál veszedelmesebb demagógia. Tökéletesen szolgálja az orbáni polarizációs stratégiát: „ha nem támogatod a kormányt, a bűnözőket véded.” Csakhogy akik most lelkesen tapsolnak az „igazságtevő” kormánynak, és boldogan töltik ki a konzultációs kérdőívet, két dolgon elgondolkodhatnának (bár ez talán túlzó elvárás a mai közállapotokban). Ha ma a hatályos jogszabályok alapján az elítéltek javára meghozott bírói döntések érvényesülését megakaszthatja a fideszes többség, holnap bármely, a kormánnyal konzultáló polgárnak kedvező bírósági ítélettel is megteszi ugyanezt, amennyiben Orbán Viktor pillanatnyi akarata úgy tartja. A börtönviszonyok pedig – egy represszív büntetőpolitika mellett is – meghatározzák, hogy a büntetését letöltött tolvaj (garázda, ittas vezető, csaló és a többi) törvénytisztelő állampolgárként integrálódik vissza a társadalomba, avagy a szervezett bűnözéshez szükséges mentális állapotban szabadul rá a külvilágra. A börtönviszonyok humanizálása ellen indított állami hecckampány rövid távon biztosan sok szavazatot hoz. Hosszabb távon viszont garantáltan szétveri a közbiztonságot.