Ritka szerencse, hogy Gomperz Tamás kiváló vasárnapi cikkéhez (Karantén mindörökké) alig van mit hozzátenni: kérem a kedves olvasót, ha még nem látta, haladéktalanul olvassa el. Minden betűjével csak egyetérteni lehet.

A koronavírus-járvány többek között azért is a szabad nyilvánosságon alapuló modern államberendezkedés próbája, mert itt párhuzamosan két tekintélyt kell tekintetbe vennie az észszerűen és erkölcsösen eljárni óhajtó honpolgárnak.

Az egyik az állami tekintély, a másik a tudomány tekintélye. Mindkettőnek a nyilvánosság előtt kell igazolnia magát. Egyiküknek, az állami tekintélynek való engedelmességet a törvény parancsolja – s ebben a rendkívüli, tragikus helyzetben elvárható az aggályos, szigorúan meghatározott törvénytisztelet –, s éppen ezért fölnőtt, nagykorú emberek számára a törvények, rendeletek, utasítások szabad vitatása elengedhetetlen. Mivel a honpolgárokat a végrehajtó hatalommal szemben a törvényhozás képviseli, a kormánynak a törvényhozás előtt kell igazolnia a hirtelen megnövekedett hatalmából (föladatköréből) következő eljárásait, intézkedéseit, iránymutatásait. A „felelős kormány” kifejezés „a parlamentnek felelős kormány” kifejezés rövidítése: a képviselők kötelessége a kormányt felelősségre vonni, s ha a kormány ténykedése igazolható, annál jobb mindenkinek. Nyilvánvaló, hogy a kormányrendeleteket a parlamentnek minél sűrűbben fölül kell vizsgálnia – nehogy hiba történjék –, s ezért a most benyújtott törvényjavaslat föltétlenül elvetendő.

Különösen amiatt, hogy a rendeleti kormányzás gyakorlásának határidejét maga a kormány szabná meg, ami csakugyan a szó formális értelmében is diktatúrát jelent. A diktatúra formális kinyilvánítása nem azonos az eddig is sűrűn megesett alkotmánysértésekkel – a visszaélések önmagukban nem teremtenek rendszert, ahogyan a lopások se kérdőjelezik meg a tulajdon intézményét jogi értelemben – , nemcsak a rendszer szabályait tapossa lábbal, hanem új (jogi, formális értelemben is új) rendszert teremt. Ahogyan az is rendszerteremtő gesztus volt, amellyel Orbán Viktor országgyűlési többsége megvonta az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezési jogát és az ún. átmeneti rendelkezéseket beemelte az alkotmányszövegbe, hogy az Alkotmánybíróság ne szólhasson bele a szabálytalan alkotmányreformba – az puccs volt! (A mostaninál is súlyosabb.) Ha a rendkívüli jogi helyzet (ex-lex) időtartamát a kormány szabja meg, akkor evvel egyszer s mindenkorra az alkotmány („alaptörvény”) fölé helyezi magát, és ez nem megengedhető.

A tudomány tekintélye – amely járvány esetén döntő – még bonyolultabb eset. A tudományos közösség állásfoglalásait (amelyek a koronavírus-válságban hála Istennek egybehangzóak, pl. egységesen követelik a minél szélesebb körű tesztelést-szűrést, amellyel szemben nálunk hivatalos körökben érthetetlen ellenállás, vonakodás mutatkozik) a laikus nagyközönség nem tudja kompetensen megítélni; bár számos kiváló (kiválónak tetsző) tudós közérthetően tudja elmagyarázni a tudományos kérdéseket a hozzá nem értők tömegének. De a magyarázat meggyőző ereje a rádióban vagy az újságban nem bizonyíték vagy érv a szó komoly értelmében.

Nem tehetünk egyebet, meg kell bíznunk olyan intézmény (a tudomány) tekintélyében, amely emberi lévén, esendő. Tudósok is viselkedhetnek irracionálisan. (Mint a szegedi egyetem rektora, klinikaigazgató orvosprofesszor, akinek a hírhedt esete méltán váltott ki országos megrökönyödést.)

Itt az általános nyilvánosság kontrollszerepe nem érvényesülhet, ám érvényesülhet a tudomány szabadságának, az egyetemi-akadémiai autonómiának a főszabálya – amint hogy autonómnak kellene lennie a járványügyi, tisztiorvosi hatóságnak annak ellenére, hogy 2017 óta ezeket az intézményeket majdnem teljesen leépítették – , amely a tudományos közösségben ad korlátlan lehetőséget a kritikának és a szakmai nyilvánosságnak, s ahol a belső hatalmi hierarchiára nem figyelve kell minél gyorsabban a legjobb védekezési és gyógyítási módszereket megtalálni. Ha a tudomány belül szabad, ha beosztott kutatókat és gyógyítókat nem hallgattatnak el, akkor mind a kormányzat, mind a nép megbízhat abban az intézményrendszerben, amelyet – saját intellektuális korlátozottsága miatt – hatékonyan nem ellenőrizhet. Márpedig a tudományos intézmények autonómiáját rendszabályok egész sorával törte össze az Orbán-kormány, holott az egyetemi-akadémiai  autonómiára ma oly nagy szükség lenne, mint a falat kenyérre.

Amint az ismert jogtudós, Kim Lane Scheppele leszögezi, a fölhatalmazási törvény – amelynek ez a sajtóban elterjedt neve az 1933. március 24-ei Ermächtigungsgesetzre, a diktatúra kodifikálására utal egészen nyíltan – a törvényt és az egész jogot fölülíró, szisztematikus rendeleti kormányzásra tesz javaslatot (s mivel ezt a rendkívüli jogrendet csak maga a kormány szüntetheti meg, ez a parlamenti kormányzás befejezése, a magyar történelemben immár sokadszor), szándékoltan homályos, lötyögősen bő fogalmazása az egész alkotmányos rend hatályon kívül helyezését teszi lehetővé.

Ez a jogellenes merénylet nem növeli a kormányzat tekintélyét, amire ebben a helyzetben igenis szükség lenne. Hiszen igaz az, hogy ennek a tragédiának a körülményei között bizony össze kellene tartanunk. Igyekeznünk kellene – valamennyiünknek – , hogy a fertőzési kockázatokat csökkentsük, együtt, közösen, önként.

De ha azt látjuk, hogy a járványt az Orbán-kormány a nyílt, formális diktatúra bevezetésére használja ürügyként, akkor mennyire bízhatunk korlátozó intézkedéseinek – vagy bármely lépésének – a jogosultságában vagy indokoltságában? Az összefogás, a lojalitás, a törvénytisztelet, a nemes patriotizmus válsághelyzetben megerősödik: micsoda alantas fogás evvel visszaélve elaltatni a honpolgári-demokratikus éberséget és kritikai szellemet!

Most az a veszély fenyeget, hogy az Orbán-kormány kikapcsolja az államrendszerből a Magyar Országgyűlést, s evvel minden, mégoly közvetett népi részvételt a döntéshozatalban és a politikai vitában; és ami a legrosszabb: ha a képviselők ezt megszavazzák, a magyar állampolgárok azt hihetik, hogy nem is kár a parlamentért.

Nehezen hihető, hogy a kormány alkotmányos (kétharmados) országgyűlési többsége ezúttal is hibátlanul zakatoljon, s az még kevésbé, hogy – néhány politikus vészjóslóan kompromisszumkész médianyilatkozata ellenére – az ellenzék is megszavazná ezt a gyalázatos indítványt. A válság kellős közepén összetörni az alkotmányos államrendet: ez shakespeare-i jelzőkért kiált. De még van néhány óra: a kormány is visszariadhat a végzetes következményektől, a Magyar Országgyűlés is megemberelheti magát, a kormánytábor befolyásos alakjai is felelősségük tudatára ébredhetnek, az ellenzék se követ el öngyilkosságot.

Nem nagyon bízom benne, de a lehetőség fönnáll.

Az eddigi alkotmányos rend – számos hibája miatt – nem túl népszerű, és 2010 előtt se volt az. Ez a weimari köztársaság jellegzetes helyzete. Hajlandók és képesek vagyunk-e megvédeni valami ugyancsak tökéletlent, hogy a legrosszabbat, az igazi katasztrófát elkerüljük? Van még néhány igaz ember Szodomában?