- Halló, Müller Cecília!

- Adj’isten, Covid vagyok!

Így kezdődött az utolsó telefonbeszélgetésünk. Ez volt a játékunk, űztük vagy három éve. Volt ő már Mészáros Lőrinc és Tarsoly Csaba, válaszoltam Tiborcz Istvánnal, Harrach Péterrel, és ki tudja, még kit megidézve – csak legyen mindig aktuális és a másik egy pillanatra akadjon el. Akkor lehetett nevetni, froclizni. Ha a nevünkön köszöntünk be, akkor baj volt.

Hát most baj van, Marci!

Vasárnap délután jött egy SMS Hont Andristól: „Hívj föl, most!”. Néha elbliccelem a visszahívását, ezúttal mintha éreztem volna, hogy nem tehetem.

Akadozva mondta ki a szavakat: Nehéz-Posony Marci meghalt! Megállt a szíve.

Azóta nem nagyon térek magamhoz.

Nem ismertem túl rég, úgy nyolc éve. Magánügyben beszéltünk telefonon: kellett nekem egy ügyvéd, közös ismerősünk ajánlotta őt: „Próbáld meg, van benne kraft”. Végül csak egy telefon lett az egészből, meghallgatott, mondta, hogy ebben annyira nem jó, inkább ajánlana mást, jobban járok így.

Öt-hat éve viszont napi kapcsolatba kerültünk. Munkának indult, de bizalom épült, és barátság lett belőle. Pont az a jogász volt, akire egy lapnak, egy kiadónak szüksége van. Aki látja az ügyet, a jogot, közben az elvet és a szakmát is, itt keresi a támadhatatlan egyensúlyt. Belekötött a legapróbb bizonytalanságba is, ha abból gond lehetett volna, de szabad ember volt, aki hitte, hogy hagyni kell az embereket szabadon beszélni, gondolkodni, élni, írni. „Írjatok meg mindent, amit kell, csak támasszátok meg, mert ha bedöntik, nagyobb a kár” – ismételgette, miközben két órányi vita után már kötőszavakon alkudoztunk.

Igazából a jogot értő újságíró volt. Vagy írni tudó jogász. Mindegy: mindkettő.

Dolgozott is egykor a Népszabadságnál, és ezt az attitűdöt sosem tudta már levetkőzni. „Figyelj, mit szólnál ahhoz, hogy én néha beüljek a szerkesztőségbe? Nem sokat, heti fél napot. Nem is szólok bele semmibe, végzem a dolgom, csak annyira jó itt bent, ebben a hangulatban, zajban lenni” – vetette fel időről időre. Pár hónapja a HVG ügyvédje válaszol sorozata is elindult, mert véleménye volt, és úgy gondolta, ez talán érdekel is másokat, meg esetleg segít is.

Március elején egy tárgyaláson voltunk együtt, akkor már abban egyeztünk meg, hogy minden kedden délelőtt bejön, átnézi a folyó ügyeket, sőt, külön foglalkozik a gyakornokokkal. „Annyi slendriánság van ma már ebben a szakmában, ha egyszer itt vannak, adjunk meg minden alapot, értsék meg, mit lehet, meddig lehet, és hol kell megállni” – mondta, közben azt tervezte, ha kell, ír jegyzetet, kisokost, sorvezetőt, nevezzük bárminek, a lényeg az, hogy a szerkesztőségben – vagy azon túl – bárki, bármikor kézbe vehesse.

„Benne vagy, chefredacteur?” – kérdezte, és közben nevetett. Az öt év közös munka beérett, már barátok voltunk. Ismertük a másik elveit, megbíztunk egymásban a szakmán túl is. Tudtam a zenéléséről és a vitorlázásairól, ő a Liverpoolról és a teniszről. Alig pár év volt köztünk, az elmúlt időszakban hasonló élethelyzeteken mentünk keresztül, és ami még fontosabb volt: nagyrészt egykorúak a gyerekeink. Azok meg mindent vittek. Egy lépéssel jártam előtte e téren mindössze, végig követte, szurkolta a fiam érettségijét, egyetemi felvételijét, közben jóformán jegyzetelt, mert egy évvel később jött a lánya, majd a fia. És értük bármit… „Figyi, ma Márton vagyok, a sofőr, este meg büszke apa” – közölte úgy másfél éve egy reggel, amikor felhívott, hogy szóljon, ha sürgős ügy van, akkor mondjam azonnal, aztán hagyjam békén. Aznap volt a lánya szalagavatója.

Most itt áll a szerkesztőség és a kiadó összes munkatársa döbbenten. Gyászolunk, nincsenek szavak.

Marci! Holnap kedd van, ha nem lenne ez a nyomorult helyzet, be kellene jönni. De telefonon mindenképpen jó volna beszélni! Beköszönni valahogy…

A fenébe!

Júniusban lett volna 46 éves. Negyvenhat!