A városokat vidéken kellene felépíteni, mert ott jobb a levegő – a magyarok mintha megfogadták volna a francia karikaturista, színész Henry Monnier XIX. század vége felé, bölcs előrelátással megfogalmazott tanácsát. Az elmúlt években újabb és újabb városok nőttek ki a földből az agglomerációban, ahol azonban az ős- és az új lakosok a városi létnek minden olyan hátrányával szembesülnek – dugók, zaj, szűkülő zöldterületek –, amik elől hajdan menekülést reméltek. Címlapsztorinkban számba vettük, milyen átgondolatlan állami ösztönzők, hibás, illetve elmaradt döntések sorozata vezetett oda, hogy szinte élhetetlen települések sora jött létre, melyekből lassan már a nagyvárosokba visszaköltözni is maga lehetne a felüdülés, ha az ottani árak nem a felhőket karcolnák.

Pedig volna pénz a hiányos közlekedési infrastruktúra és szolgáltatások fejlesztésére: ki kellene csak egyezni az EU-val, és teljesíteni a közösségi tagsággal járó kötelezettségeket. Ezekből a háború – vagy ahogy a propaganda mondja: „a rezsivédelem és a honvédelem” – költségvetése csupán egy területen ígéri a vállalások teljesítését. A honvédelmi kiadások emelésével jövőre teljesülhet a NATO-nak tett ígéret. Ehhez csupán annyi csúsztatás kellett – tárja föl Gazdaság rovatunk –, hogy a kormány katonai kiadásnak címkézze a sport finanszírozására szánt pénzeket is. Ám még a kreatív könyvelés sem segít a valóság lefátyolozásában, amikor a koronavírus fogságából szabaduló magyarok két év után azzal szembesülnek, hogy a külföldi utazásnak immár nem a járvány, hanem a 400 forintos euró szab erős gátat.

Viharos időkben jobb volna Európának ahhoz a klubjához tartozni, amelynek az eurózónába lépéssel nemsokára Horvátország és Bulgária is a tagja lesz. Ahogy az ukrán külügyminiszter is mondja: „jobb a győztesekkel lenni”. Dmitro Kuleba a lapunknak adott interjúban – attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy „igaz ügyért harcolunk, és Isten is velünk van” – nem tartja kétségesnek, hogy a győzelem Ukrajnáé, s így Európáé lesz.

Az az Isten azonban, akiről ő beszél, nem azonos azzal, akinek a nevében Orbán kormányoz.

Magyarország, „amit Mária országának szokás nevezni, Gumicukor országa vagy Pirospaprika országa néven is ugyanilyen lenne” – mondja Székely Csaba, aki szerint a hatalomnak csak alantas célja köré kellett a magasztos köret. Az erdélyi drámaíróval az Anjou-korban játszódó, számos aktuálpolitikai párhuzamot felvonultató új darabja kapcsán beszélgettünk.

A közérdek szónak az Orbán-kormány számára addig van jelentősége, amíg erre hivatkozva megcsapolhatja a büdzsét – ezt illusztrálja Magyarország rovatunknak a vagyonkezelő alapítványok első éves beszámolóit elemző cikke is. Már az egyetemi és kulturális alapítványok vezetői, a közreműködők és a kedvezményezettek közötti átfedések is árulkodóak. A sokszor a hatalom fedőszerveként működő testületek arra mindenképp alkalmasak, hogy segítségükkel a rezsimnek kedves intézményeket és személyeket juttasson pénzhez, ingatlanokhoz a fizetését az állítólagos háborús veszélyhelyzet közepén megduplázó kormányfő.

Ebben az urambátyám-szocializmust és a haverok kapitalizmusát ötvöző hibrid rendszerben a választó számára pedig marad a megszoksz vagy megszöksz.

Portré rovatunk alanya, Tóth Viktor, a pedagógussztrájkok szervezője az utóbbit választotta, elismerve, ő ezt budapestiként, angoltanári diplomával megtehette. Vidéki kollégái viszont – hacsak nincs a közelükben egy Aldi vagy Lidl, ahol árufeltöltőként vagy pénztárosként alámerülhetnének – kénytelenek lenyelni a békát.

DOBSZAY JÁNOS

vezető szerkesztő