Egy adott biorégió piac-eltartóképességének megvannak a világos határai. A termeléshez szükséges természetföldrajzi tényezők mellett nem ártanak a fizetőképes, felvilágosult vásárlók, miként azok az agrártörténeti feltételek sem, amelyek egy helyet alkalmas piacközponttá tehetnek. A termelői piacok átgondolt gründolása tehát a helyi gazdaságfejlesztés kedves és fontos eszköze ugyan, önmagában azonban mindenható csodaszernek távolról sem tekinthető. A kérdés tehát az, hogy az organikus fejlődés képes-e megbirkózni a minőségbiztosítás – és így jelentős mértékben a bizalom – hiányával, meg persze a még jóindulattal sem kistermelőbarát adózási, számlázási és adminisztratív környezettel?

Eladók és vásárlók a Vidékfejlesztési Minisztérium épületének árkádjai alatt megnyílt termelői piacon 2012. június 29-én

MTI / Kollányi Péter

A tudatos fogyasztók Mekkája

Manapság a tudatos fogyasztók Mekkájának a gombamód szaporodó helyi termelői piacok számítanak. A 2012 óta már a jogalkotásban is rögzített helyi termelői piacokon kizárólag az adott megyében vagy a piac 40 kilométerén belül gazdálkodó kistermelők árusíthatják a termékeiket, leszámítva Budapestet, ahol nincs érvényben hasonló területi megkötés. Tehát az ilyen piacokon kereskedők nem, csak kistermelők árulhatnak. A piacokhoz itt láthat térképet.

Persze, ha a nagyi nem megy a piachoz, akkor a piac megy nagyihoz. Legalábbis egy kosárnyi mennyiségben. Elsősorban nem az utazás elkerülése, hanem a tudatos fogyasztás terjesztése érdekében jöttek létre ugyanis itthon is a kosárközösségek, ahol közvetlenül a termelőktől vásárolt és előre összeállított, ennek megfelelően szezonális zöldség- és gyümölcskosarakat lehet vásárolni. A Budapesti nagyokról az Origo írt a közelmúltban, az érdieknek meg kisléptékben működik a Natúr kosár.

„A minőségbiztosítás kulcskérdés, ugyanis nagyon nehéz a vásárló bizalmát megszerezni, de nagyon könnyű elveszíteni. Akár 1-2 évbe is telhet, mire rájön a vásárló, hogy ez a termék, bár drágább, de megéri, hiszen hazai, fenntartható és egészséges” – fejti ki az ELTE humánökológia szakán oktató Bertényi Gábor, aki egyben a Szimpla kert Háztáji piacának egyik alapítója is. Komoly probléma az is, hogy hatósági szinten egyelőre nem alakult ki olyan ellenőrző mechanizmus, ami komolyan vehető – tehát nem bemondásra alapulna –, hiszen a piac üzemeltetőitől nem lehet elvárni, hogy egyesével utánajárjanak a termelői portékáknak.

Sok a mezőgazdálkodó, de kevés a gazda

Ráadásul nehéz kistermelőket találni a hazai piacokra. „A piacképes termékkel rendelkező, működőképes kistermelő meglehetősen ritka ma Magyarországon; a családi kisgazdaságok száma pedig az elmúlt évtizedek során folyamatosan csökkenőben van. A kutatások szerint ugyan majdnem minden második hazai keresőképes embernek lehet valami köze a mezőgazdasághoz, legálisan és hivatalosan azonban szinte senki nem tud megélni belőle” – mutat rá az anomáliára az ELTE oktatója.

A családi gazdaságoknak egyelőre nem pálya a piacozás. Ők vagy termelnek, vagy értékesítenek, hiszen heti 1-2 nap piacozásból nem lehet megélni, illetve tipikus jelenség az is, hogy a budapesti piacokon 10-20 igazán meggyőző gazdálkodó van jelen mindenhol. Ezek a gazdák azonban nagyon kapósak. Általánosságban mozaikszerűen és vegyszermentesen gazdálkodnak, ebből kifolyólag drágábban termelnek az itthon elterjedt vegyszeres, monokultúrás termelésnél. A kistermelők ezért leginkább csak alacsony díjszabású területeken tudnak ott lenni, ahol magasak a helybérleti díjak, ott leginkább csak kereskedők vannak jelen.

Ezen a tendencián a már korábban említett szabályozásbéli változások és támogatások is segíthetnének. Mivel Magyarországon – szemben Nyugat-Európával – a termelés mellett heti kétnapos piacozásból nem lehet megélni, az átfutó számlarendszerek heti többnapnyi piacozást is lehetővé tennének a gazda termékeinek, míg a családi gazdaságok engedélyezése értelemszerűen növelné a „piackompatibilis” gazdák számát – emeli ki az ELTE oktatója, aki szerint ezt a folyamatot segíthetné a szövetkezeti törvény eddig elmaradó átalakítása is.

Őstermelő és árukínálata a Rákóczi téri Vásárcsarnokban 2013. februárjában

MTI / Nagy Zoltán

Civilek a minőségért, nem pedig a nyereségért

Ekkor jönnek képbe a civilek. A minőségbiztosítás, a kistermelők felkutatása, az adminisztrációs akadályok elhárítása, szóval maga a piac létrehozása óriási civil energiát és kurázsit igényel. Mivel termelői piacot vagy kosárközösséget itthon nem lehet „piaci értelemben” nyereségesen működtetni, elsősorban a pozitív visszajelzésekért és a tudatosság magvainak elhintéséért dolgoznak fáradhatatlanul a piacszervezők. Ugyanakkora a helyi termelő piacok és egyéb agrikulturált kezdeményezések közösség és kultúraépítő funkciókat is betöltenek, tehát értékképző szerepük elvitathatatlan.

Arról, hogy merre tovább, egyelőre csak találgatni lehet. A kistermelői portékák terjedésének kérész korára jellemzően, egyelőre csak az első szárnypróbálgatások zajlanak és nem tudni lesz-e belőle repülés. Szabadkai Andrea szerint az a kérdés, hogy mikor áll be egy egyensúlyi helyzet a keresleti oldal és a kínálati lehetőségek között. Ha megfelelően alakul a jogalkotás, akkor a szakértő szerint a nagyvárosokban van még tartalék új helyi termelői piacok nyitására.

Piac mint inkubátor?

Bertényi Gábor szerint egyelőre nagyon statikus a hazai piaci kultúra. A helyi kistermelői piacoknak ideális esetben inkubátorként kéne működniük, ahol a piacozók számára komoly fejlődési perspektívák is nyitva állnak, például stabil beszállítói lehetőségek felbukkanásával.

Az oktató szerint a következő évek nagy kérdése, hogy marad-e a kistermelői lét a piacozás alapegysége, utóbbi elérni látszik a határait, míg a családi gazdaságokban, ha integrálódnak a folyamatba, lehet még tartalék – de az egyértelműen elképzelhetetlen, hogy minden településnek legyen saját termelői piaca, ahogy a Vidékfejlesztési Minisztérium egyik kiadványa ezt megfogalmazza.