Rosszul áll a céh ügye; a magyar úri szabók vagy tönkre-, vagy nyugdíjba mentek, a hajdanán öt szabót is eltartó budai Keleti Károly utcában például egy cégér maradt – és annak is csak a fele igaz. A „Jáni Mihály és fia” műhelyben ugyanis Mihályt már ne keressék. Fia, Tamás szerint ugyan egy úri szabó sosem megy nyugdíjba, 81 éves édesapja már csak ritkán jön be a műhelybe varrni.

Jániék családjában előfordult, hogy tizenhárman dolgoztak szabóként, és az 51 éves Tamás úgy nőtt fel, hogy a műhelyben egyszerre három-négy rokon varrt. „Anyukám is itt dolgozott, emiatt csak négyórás óvodába járhattam, délután a műhelyben kellett ülnöm. Mit volt mit tenni, ötévesen már a nővéremnek varrtam babaruhákat.”

A nagyesztergári szabódinasztia a közeli Zircre dolgozott, de 1929 után a válságban megtépázott vidéki polgárság már nem tudta eltartani őket. Idősebb Mihály így Pesten próbált szerencsét, hét – felesége halála után egyedül felnevelt – gyerekéből ketten folytatták a mesterséget, mely biztos megélhetésnek számított még a háborús években is – legfeljebb hússal fizettek az öltönyért. „A legrosszabb az elmúlt száz évben a 2017-es volt. Szerintem tavaly minden pénzüket ingatlanba fektették az emberek, nem öltönybe” – mondja nevetve Tamás.

Az öltöny tehát befektetés. Persze nem a konfekciós darab, amelynek csak ragasztva van a bélése, kínai anyagból készül, és kizárólag géppel varrják. Hanem az, amit egy 200 éves angol textilgyár termékéből kézi munkával, szinte szobrászként a test köré igazít, formára vasal és ölt az úri szabó. Ezekből ki is lehet engedni, ha a jó étvágy miatt „összemenne az öltöny a szekrényben”.

Egy középkategóriás angol szövetből – melynek négyzetmétere 30 ezer forint – 300 ezerért készül el a rend ruha. A felsőkategóriás anyagok ára viszont 100 ezertől indul. „Hofi mindig azt mondta nekünk, ez a legkönnyebb szakma a világon. Ha túlszalad a gomblyuk, csak ráfogjuk, hogy zseb” idézi törzsvendégük bonmot-ját Tamás, ami gyakran eszébe is jut, mikor egy nagyjából félmillió forintot érő öltönyanyagba először belevág. Persze „az öltönyt bármelyik munkafázisban el lehet rontani, nemcsak a szabásnál”.

Tamásnál politikusok, üzletemberek és követségi dolgozók varratnak, van olyan törzsvendég, akinek a nagypapája is ide járt. Akadnak, akik minden évben rendelnek egy öltönyt, egyesek mindig ugyanabból a textilből. Törzsvendég volt Göncz Árpád, Görgey Gábor és Torgyán József, a fiatalok közül Bajnai Gordon. „Nézem a tévében a parlamenti felszólalón a ruhát, alig bírja tartani a kezében a papírt, annyira rálóg az öltöny ujja.” Tamás szerint a túlméretezett zakó, a trottyos nadrág talán nem is a politikusok, hanem a pr-esek és a feleségek közös szégyene, de nem annyira zavaró, mint a kilencvenes évek öltönydivatja volt. „Ha bekapcsoltuk a Napkeltét, kifolyt a szemünk a püspöklila nyakkendőktől és a hupizöld zakóktól.”

Jániék azonban akkoriban sem varrtak ilyesmit, ahogy a most divatos, „kinőtt’ hatást keltő, slim fazonú öltönyöket sem javasolják szinte senkinek. „Volt már ez divat a hatvanas években, akkor is csak a vékonydongájú fiataloknak állt jól” – magyarázza az úri szabó, aki szerint a divathullámok egyre sűrűbben ismétlik magukat, mert a fogyasztók hamarabb megunják a fazonokat.

A ma már nem létező ruhaipari szakközépiskolában, ahol Tamás idejében még egyszerre tíz osztályban képezték a szabókat, a golfnadrág szabásától az anatómián át a pszichológiáig mindent megtanítottak. „Most egy divatiskola működik a helyén, múltkor hívtak is, mutassam már be élőben, hogy kell a zsakettet kiszabni, mert ők nem tudják.”

Különleges ruhadarabra megrendelés ritkán érkezik, öltönyöket, télikabátokat varratnak a kuncsaftok. Textilritkaságokból ugyanakkor nincs hiány, Tamás például vikunyából is dolgozhatott. A kihalással fenyegetett dél-amerikai lámafajta még a merinói gyapjúnál is finomabb és melegebb bundája olyan kuriózum, hogy venni nem, csak szerezni lehet, a szerencsés bécsi Pallavicini gróf pedig a volt császárváros szabói helyett inkább Jániékra bízta az értékes anyagot.

A háború alatt Londonba, a szabóság Mekkájának tartott Savile Row-ra menekült mesterek precizitása és igényessége miatt a 20. század közepén úgy tartották, a legjobb londoni szabók mind magyarok. A Frankfurter Allgemeine néhány éve írt cikket a budapesti – teljesen fiktív – Savile Row-ról, ebben Tamás mellett csak egy Pesten dolgozó, de angol származású szabó kapott említést. „Egy kezemen meg tudom számolni, hány úri szabó van a városban” – állítja Tamás, mert csak az sorolható ide, aki elsősorban kézzel dolgozik. A rendszerváltásig utáni külföldi árudömping viszont sok szabót arra sarkallt, hogy gépesítsen, ahogy csak tud. Tamás annyira hisz a régi technikákban, hogy még mindig vizes ruhát terít az öltönyökre vasalás előtt, a gőzölős vasalót csak otthon használja.

A kevés pályán maradt szabónak nincs mindig munkája, többen külföldre, főleg Bécsbe járnak ügyfeleket szerezni, ahol Londonhoz hasonlóan a pesti árak háromszorosáért lehetne öltönyt varratni. Tamás viszont nemhogy Bécsig, hanem a film- vagy tévéstúdiókig sem autózik el. „Édesapám még varrt táncdalénekeseknek, például Szécsi Pálnak is. A mai celebek viszont nem jönnek ide, elvárnák, hogy kimenjek hozzájuk. Remélem sosem lesz olyan kevés munka, hogy legyen időm a városban kocsikázni.”

Tamás naponta 10-14, hétvégente 8, egy hónapban körülbelül 300 órát dolgozik. „Múltkor egy ügyfelem kopogás nélkül nyitott be a sötét üzletbe, hogy beadjon egy textilt vasárnap délután: biztosra vette, hogy akkor is ott leszek. Ez azért elgondolkodtatott.” Változtatni a bevált renden azonban nehéz, „mi munkásemberek vagyunk, ahhoz értünk, hogy bejövünk hajnalban, és maradunk éjszakáig.”

Egy öltönyt megvarrni 45 óra, Tamás egyszerre több renden is dolgozik. „Nekem sajnos nincs gyerekem, a nálam fiatalabb generációból meg nem akad senki, aki ezt az utat válassza. Sokallják a munkát.” Az életre sem sok pénz, sem idő nem marad – de a Savile Row-ra azért egyszer el szeretne eljutni Tamás. A tavaly pangás pedig legalább arra jó volt, hogy végre saját magának is varrt egy öltönyt, igaz, egyelőre csak a próbababa hordja; a nyolc éve kiszabott zakónak most sem a színe, sem a fazonja nincs divatban.

Az öltönyök kizárólag gyapjúból készülnek, és az elmúlt évtizedben szinte csak sötétkéket rendeltek Tamástól. Akadnak persze extrém kérések; a Siemens vezérigazgatója például a pekingi olimpiai munkák után kapott ajándékba öltönyanyagot a kínai partnertől. „Azt mondta, muszáj viselnie a következő tárgyaláson. Megvarrtuk, de apámmal ketten adtuk rá, olyan nehéz volt az a vékonyka szövet. Szerintem veszélyes hulladékból készült.”

A mai öltönyök anyaga jellemzően sokkal vékonyabb, könnyedebb, mint régen, mikor még lópokróc-vastagságú gyapjúból készültek, és megálltak a földön, ha letették őket. Ma már minden kocsiban van fűtés, az egyre enyhébb telek pedig a kályhameleg télikabátokat iktatták ki. A méret is változott; a műhelyben álló százéves szekrényekbe be sem lehet sorjázni a mai zakókat, „akkoriban nagyjából gyerekméretet hordtak a férfiak”.

A bútorokat egyébként a kirakatüvegen át minden évben kiszúrják a lomtalanítók, de legjobban egy óra érdekli őket, mely az egyik tálalóba van beépítve. „Állandóan bekopognak, hogy mennyiért adnám. Elromlott, de eszem ágában sem volt megválni tőle.” Aztán egyszer egy szokatlan megrendelés futott be: valaki másfél héten belül akart nősülni, gyorsan kellett az öltöny. „Megcsináltam, ő meg, mivel órás volt, hálából megjavította a szerkezetet. Mióta egyedül dolgozom az üzletben, nagy a csend, jó hallani a hangját.”