Catherine M., az önreflektív hús

A modernista művészeti folyóirat, az Art Press szerkesztőnője visszatekint zsúfolt szexuális életére. (Apropó: ennyi szex közben hogy lehet szerkeszteni?) Aggodalmas részletgazdagsággal és a művészettörténészek tárgyleírásainak precizitásával ad számot szokványos, vagy éppen hajmeresztő aktusokról - már ha emlékszik, kivel és mit is csinált. Megdöbbentőek a beszámolói a tucatnyi anonim tömegszex partyról, amelyek után nemhogy a nevek, az arcok sem maradtak meg, csak a húsautomaták, a pornófilmeknél is mechanikusabb aktusok. A beszélő őszinteségéhez nem fér kétség, a merészség és nyíltság olykor lefegyverző. De közelebb jutott-e önmagához, s ami legalább olyan fontos, sikerült-e irodalmi szöveget alkotnia Catherine Millet-nek?
Ez utóbbi kérdésre egyszerű a válasz: nem. A sűrűn használt vulgáris szavakkal az a baj, hogy mint az elszabadult fűnyíró, kiirtják a stílust, megszüntetik maguk körül a szöveget. Bár, ha nem volnának, csak a lektűr maradna. Mert az aktusok leírása, a partnerek jellemzése (még azoké is, akik az elbeszélő számára fontosabbak, mint a tucatpartnerek) legtöbbször nem haladja meg ezt a szintet. Eric, Jacques, Claude, Henri hiába Catherine M. "szerelmei" (tényleg, van ennek a szónak jelentése ebben a könyvben?), nem erősebbek, mint az Emanuelle sorozat unott szépfiúi. Leszámítva a Bois de Boulogne-beli arctalan aktusok leírását, már-már szoftpornó közhelyeket kapunk: festő padlásszobája, napfényben úszó veranda, étterem valami mediterrán helyen, művészbarátok, fád párizsi ficsúrok, léha és kissé mosdatlan értelmiségiek. Amit a pornóirodalom elkoptatott, Millet kritikátlanul használja, s ezzel hitelteleníti mondatait. Catherine M. élete durvább a hardnál, a szöveg azonban tocsog a szoftban.
Ebben a lektűrmódra megírt viszonyrendszerben nem hihető, hogy Catherine formátumos egyéniség, olyan nő, akinek a teste mellett a szavaira is érdemes figyelni. Csak annyi látszik, hogy vakmerőbb a többieknél, felfokozott szexualitása mindennapi viselkedését és összes emberi kapcsolatát átitatja. Pedig Millet végig pszichologizál. Sőt, kizárólag önmagát ábrázolja önreflektív lényként. Semmi kétség, tökéletesen kiismerte testét, szexualitásának irányait, képzelgéseinek lelki mozgatórugóit. Ha valaki százakkal közösül élete során, használ másokat s maga is agyonhasznált szexuális objektummá lesz, miközben művészetről ír és gondolkodik - mindez hogyhogy nem érinti meg? A regény a sok freudista alapú okoskodás helyett sokkal inkább arról szól, ami nincs benne. Vagyis, hogy lehet-e így, egy darab húsként élni?
(Catherine Millet: Catherine M. szexuális élete. Fordította: Tótfalusi Ágnes; Ulpius-Ház kiadó, 2002.)