Gibson kultusz-szerzővé vált Magyarországon is, de leginkább azok körében, akik használt sci-fi könyveket és képregényeket áruló boltokban kutakodnak, cyberpunk levlistákat böngésznek és Marylin Manson lemezeket gyűjtenek. Magyar nyelven sci-fi és szerepjáték irodalmat gondozó kiadók adták ki néhány művét, s magyarul is napvilágot láttak róla szóló írások, az irodalmi kánonba azonban nem került be. Pedig hol vagyunk már a cyberpunktól? A pop-art, a posztmodern, a sci-fi és punk kultúra romjain létrejött, jövőorientált irányzatot már rég magába olvasztotta az avant-pop, a hipertextus irodalmi konzekvenciáit vizsgáló, a végtelen elektronikus szöveggel kísérletező, az utca lármáját, a hiperrealizmust, a jövő zenéjét és a Swifttől Kafkán át Borroughs-ig ívelő, negatív utópiát vizionáló irodalmat arcátlanul keresztező irodalom, amelyet percenként halad meg valami új. Gibson sem tekinti magát ősatyának, a cyberpunk kulcsregényét, a Neurománcot (Neuromancer;1984) saját állítása szerint pánikban írta; két sikeres novella után (Johnny Mnemonic - ebből 1995-ben Keanu Reeves-szel film is született, magyar címe A jövő szökevénye volt -, illetve Burning Chrome, Izzó króm) egyszerre felkérték egy regény megírására. "Emlékszem, ilyen kérdésekkel zaklattam az írótársaimat: milyen hosszú egy regény, ha kettes sorközt használok? Uramisten, gondoltam, amikor valaki azt felelte, háromszáz oldal" - mesélte ő maga egy interjúban.
A kamaszként magányos sci-fi faló, majd angol irodalomból diplomázó Gibson ennél persze tudatosabb: a Neurománc és a cyberpunk-trilógia másik két darabja, a Számláló nullára (Count Zero; 1986) és a Mona Lisa Overdrive (1989) új irányt jelöltek ki. A szereplők interfész nélkül közlekednek a kibertér és a valóság között, a történet csak fragmentumokat jelent, a jellem csak egy vírust a programban. Mintha a szövegbe is vírus kerülne: hely- és időugrások, cselekmény-szétszálazás teszi nehezen befogadhatóvá. Nyelve eközben közérthető; szlengből, tévé és magazinnyelvből, komputeres argóból, chat-room szövegtörmelékből, a hatvanas évektől máig előkerült szubkultúrák nyelvéből összegyúrt poézis. Talán éppen ez, az eldobhatóhoz, a kétes értékűhöz fűződő viszonya teszi nehézzé a magyarországi irodalmi kánonba való beemelését. Pedig hatása már nálunk is jelentkezett: Gibson nélkül nem érthető az orosz Viktor Pelevin, a magyar Jake Smiles, Trenka Csaba Gábor és Hazai Attila.
Az új könyv, a február 3-án angolul megjelenő Pattern Recognition főhősnője, Cayce Pollard (a neve rímel Case-re, a Neurománc főszereplőjére) marketingkutató, akik a logókkal foglalkozik. Ikonográfiájukat,  kódrendszerüket, jelentésüket kutatja az Aeroflot szárnyas jelvényétől a Nike pipa-írásjeléig, szigorúan pénzért. Londonba tart egy tornacipőgyárhoz, a repülőgépen pedig laptopján a webről gyűjtött filmecskéket nézeget, olyanokat, amelyek a brandimádathoz hasonló kultuszokat indítottak el, de készítőik és eredetük egyként ismeretlen. Egy ilyen filmecske eredetét kutatva Oroszországban és Tokióban érintkezik a történet (és Cayce Pollard) a szeptember 11-i tragédiában meghalt apa történetével. Ennyit tudni e pillanatban, s félő, magyarul hosszú ideig nem is olvasható a többi. 
William Gibson művei:
Burning Chrome (Izzó króm; antológia)
Neuromancer (Neurománc)
Count Zero (Számláló nullára)
Mona Lisa Overdrive (magyarul is)
Virtual Light (Virtuálfény)
Idoru (magyarul is)
The Difference Engine (Bruce Sterlinggel) - nem jelent meg magyarul
All Tomorrow's Parties - nem jelent meg magyarul
Pattern Recognition - új; nem jelent meg magyarul