Szerbiai lapok tanúsága szerint szélsőséges indulatokat gerjesztett a szerbiai színikritikusok és nézők körében a budapesti Krétakör Színház keddi, W-Munkáscirkusz című előadása a 37.-ik belgrádi nemzetközi színházi fesztiválon. Schilling Árpád társulata Georg Büchner Woyzeck című darabját vitte színpadra, s a Glas Javnosti szerint "vagy fantasztikus, vagy undorító" volt. Megosztotta a közönséget a meztelenség, a tűz, a víz, az elektromosság időnként veszélyes használata, az előadás rítusos kegyetlensége. A Vecernje Novosti szerint egyesek "okádtak" a látottaktól, mások "rondának és gyöngeelméjűnek" minősítették az előadást. A Danas című lap szerint - szemléz tovább az MTI - az előadás a Woyzecken végrehajtott kísérlet volt, s úgy tűnik, hogy a rendezőt elsősorban a színházi kifejezésmód új eszközeinek a feltárása érdekelte.
Furcsa olvasni ezeket a vélekedéseket, különös az érezhető tanácstalanság. Schilling rendezése valóban kemény, de Belgrád láthatott már ilyesmit. A volt Jugoszlávia kultúrája (be)fogadta a világ legfrissebb, legkísérletezőbb áramlatait. Miközben nálunk mesterséges elszigeteltségben működött a színház (is), Belgrád legendás színházi fesztiválja, a BITEF (Belgrade International Theatre Festival) a szabadság szigete volt. Ott fellépni egy magyar társulatnak Európa legjobbjai előtti megmérettetés volt. És persze politikai kockázat idehaza, a Halász Péter-féle színházat például rögtön betiltották, amikor 1976-ban "engedély nélkül" kiutazott a BITEF-re.
A belgrádi kritika és a közönség, úgy látszik, ma már morózusabb, érzékenykedőbb, mint volt. Pedig emlékezhetnének még arra a Woyzeck-adaptációra, amelyet a szabadkai Aiowa Csoport készített 1992-ben. Igaz, sose jutott el a BITEF-re, csak az Aiowa Hamlet-je. Jómagam a szegedi zsinagóga romos épületében láttam a város alternatív színházi fesztiválján, és szerencsém volt egy tévéstáb tagjaként rögzíteni 1993-ban. A Wozzeck című előadás hihetetlenül intenzív, kegyetlen performansz volt. Georg Büchner töredékes darabja kihívja a kísérletező értelmezéseket; a szabadkai és újvidéki fiatalokból, "színházi ellenzékiekből" álló, Urbán András vezette társulat kivételesen kemény, ön- és közveszélyes előadást produkált, amely egyértelműen az akkori háború hatásait mutatta. Félelem, szorongás, kínzás és kínzatás kegyetlen két órája volt, a végig zakatoló zenére, Mezei Szilárd, színházban szokatlanul erős, (korántsem) kísérőzenéjére. A csapat azóta szétszóródott, páran Magyarországon, alternatív színházakban működnek, Urbánról tragikus hírek keltek lábra, öngyilkosságot rebesgettek, de ez szerencsére nem volt igaz. Él, és - hosszú szünet után, de - dolgozik Szabadkán.
Schillingék - talán az Aiowa előadását nem is ismerve - hasonló irányba mozdultak a W-Munkáscirkusszal, csak az előbbi még radikálisabb volt. A Krétakör előadása kitűnő, de valljuk be, nincs benne olyasmi, ami ne "történt volna már meg" a világ színházában. Ez a fokú intenzitás, ez a végiggondoltság és kíméletlen következetesség azonban ritka mifelénk. Úgy látszik, a mai szerb színházban is. Talán a háborúk, talán az elszigeteltség eredménye, hogy "mimózábbá" vált a belgrádi közvélemény s megütköznek egy ilyen előadáson? Persze a másik olvasat ez lehet: ott legalább megütközés van.