A Litera.hu irodalmi portál egyéves születésnapján a közhelyek köré rendezték a felolvasóest tematikáját. Be is jött. Podmaniczky Szilárd egy egész egyfelvonásost írt csupa közhelyből; meg-megszólaltatva a közhelyesség mögötti regisztereket is, olykor költőire sikeredett az előadás. Márton László egy bulvárlap újságcikkeit vágta föl és rendezte szappanopera-közhelytárrá a csupa sablonos mondatot. Szilágyi Ákos közös helyünket, a nagy (kórházi?) H-betűvel jelölt országot énekelte meg (szó szerint), Nádasdy Ádám és Kovács András Ferenc eljátszott közhelyekkel és műfaji klisékkel. Varró Dániel bravúros, rímes közhely-prózát olvasott fel, benne épp a költő szerepével szembesítve önmagát. Grecsó Krisztián és Parti Nagy Lajos túlmutattak a játékon, szövegeikben olykor a legsúlyosabb mondatokkal egyenértékűvé téve használják egyébként is a közhelyeket, s ezzel szellemítik át őket. Az est moderátora Vajdai Vilmos, klasszikus konferanszié-paródiát adva sziporkázott. Nem volt semmi hiba. A feladatot mindenki megoldotta; egy születésnapi mulatságon nem is kell más, mint viccekkel teli, laza műsor.
Eltűnődni való legfeljebb azon van, hogy az irodalmi felolvasásokon miért vette át a terepet szinte kizárólagosan az irónia? Egyértelmű, hogy egy humoros, ironikus szöveggel mindig nagyobb sikert lehet elérni, de miért lett mára szinte kötelező a szórakoztatás egy irodalmi esten?
A felolvasás mint műfaj is kissé problematikussá vált. A művekkel és az íróval való találkozás olykor mintha hakniba fordulna. Talán mert igazi terepe a színház volna, a figyelem valahogy ott koncentrálható igazán, egy zajos könyvesboltban, egy kávéházban, a koncertteremként is működő A-38-on kevésbé. Ám a színház ritkán vállalkozik ilyesmire és akkor is leginkább a befutott, nagy íróinkat lépteti fel, mintha különleges kiváltság volna színházban felolvasni, mintha azt mondaná: ahhoz azért "valakinek" kell lenni, ünnepi pillanat kell, hogy a felszentelt deszkák, a bársonyos széksorok, a halk mondatot is elbíró terem, a mágikus, fekete doboz "beengedjék" az írót. Kertész és Esterházy telt házat csináltak a Vígszínházban, az irodalomnak hétköznapokon mégis marad a "büféhelyzet", a könyvesboltok sarka, aprósüteménnyel, kávéval.
Más kérdés, hogy így a kortárs magyar színház valójában lemarad a kortárs magyar irodalomról (nagyritkán, felolvasószínházi alkalmakkor néha beéri). Mint ahogy az is, a színház nálunk miért nem eleven találkozóhely a legújabb képzőművészet, zene, irodalom számára? Miért nincs igazi viszonyban a társművészetekkel? Miért csak használja őket, teret (valódi, fizikai értelemben) miért nem ad nekik?
Visszakanyarodva: az, hogy felolvasás leginkább könyv és folyóiratbemutatókon fordul elő, meg néhány irodalmi vonatkozású bulin (mint a Közhely Fesztivál), mintha felerősítette volna az igényt: az irodalmi szöveg szórakoztasson. Így lassan kötelezővé vált, hogy "egy ötperces, vicces valamit" olvassanak fel az írók. Mivel a közönség egy része nem találkozik más szövegekkel, a kortárs irodalom úgy tűnik fel, mintha ironikus irodalom volna, miközben ez nincs így. Ez viszont sokszor a könnyebb ellenállás felé viszi az írót és írását. Meg aztán, egy súlyosabb szöveget nincs is hol felolvasni. Az olyan írásokkal csak otthon, egyedül szembesülünk, könyvvel a kezünkben?