Háború után megjelent naplójában nagyanyám az 1944-45-ös évekről  így számolt be:

„Édesapám éppen a rádiót hallgatta, amikor hangos kiáltások közepette betörték ajtónkat, ordítva: kifelé-kifelé! Nem vittek, tereltek, mint az állatokat, megalázva, meggyötörve. Sátoraljaújhelyen a zsinagógában le kellett adnunk nálunk lévő értékeinket. Utána a gettóban hosszú heteket töltöttünk el, ahonnan transzportonként szállítottak el bennünket. Jobb módú édesapámat, - egy névsor alapján kiválasztott csoporttal együtt - Kistarcsára vitték, ahonnan csak váltságdíj ellenében csatlakozhatott hozzánk a gettóba.

Úti célunkat utolsó percig nem hozták tudomásunkra. Sokat gyalogoltunk, majd a fáradtságtól összetörve egy mozdonyra lettünk figyelmesek, ami olyan sok vagonból állt, hogy a végét nem is láttuk. Marhavagonok voltak. Fel kellett kapaszkodnunk, majd egymást feltolni, míg csak meg nem telt. Egymásba kapaszkodva, éhesen, szomjasan álltunk Auschwitzig. Ott szüleimtől már nem is tudtam elbúcsúzni, olyan gyorsan történt a szelektálás: az idősebbeket balra, a fiatalabbakat jobbra lökték, a gyerekeket is különválasztották. Soha többé nem láthattam a szüleimet. A velük történteket néhány hét után tudtam meg. A gázkamrákba vitték őket, pedig egészséges, 63-64 éves emberek voltak.

Csomagjainkat elvették azzal, hogy majd a szállásainkra utánunk küldik. (Nem

küldték.) A sűrű, tüskés rácsokkal körülvett, fából készült barakkokban rácsos fa volt a párnánk és alig néhányunknak jutott egy-egy vékony kis takaró. A barakk résein befújt a szél. Facipőbe, csíkos vászon ruhába öltöztünk, mintha bűnözők lennénk. A megérkezésünk utáni éjszaka kivezényeltek bennünket az udvarra mosdani, erre a célra egy itató vályú szolgált. Reggel a fertőtlenítőbe vittek bennünket, majd mezítelenül, megszégyenítve - a többi fogoly szeme láttára - kopaszra vágták hajunkat.

Orvosi vizsgálaton is átestünk, dr. Mengele volt ott. Akit erősnek, egészségesnek ítélt, mint engem is, azt erdőirtásra küldte. Akiket kiszuperált, soványnak találva őket, azokat a gázkamrába. Később alkalom kínálkozott könnyebb munkára, mivel fodrászokat kerestek a táborban tartózkodó német feleségeknek. Szerencsére volt kézügyességem, hiszen korábban divatrajzoló és ruhatervező voltam. Huszonnyolc kilósan tértem haza”.

Nagymama ötven fős családjából alig néhányan élték túl a holokausztot. A túlélők száma is rohamosan csökken, hiszen azóta több, mint 60 év telt el Nagyanyám két éve hunyt el. Naplójának záró sorait az utána következő generációknak címezte: "Emlékezz és soha ne fe­lejtsd el a múltat”. A Sorstalanságnak lehetnek gyenge pontjai, de a múlt felidézését mindenképpen segíti.

Rosenfeld Dániel Imre