RomaMoma

Junghaus Tímea Új terület nyílhat a romák előtt  (Tekintse meg képgalériánkat!) © Túry Gergely

HVG: Miért van szükség külön roma kortárs művészeti múzeumra? Miért nem lehet egy már meglevőbe bevinni a roma művészek munkáit?

J. T.: Más országokban teljesen természetes, hogy a kisebbségek reprezentációja a saját intézményeikben történik. A magyar kortárs művészeti intézményekben a minimálisnál is kevesebb hely jut ezeknek az alkotóknak. Csoportunk, a RomaMoma bekapcsolódott a múzeum létrehozásáról szóló, régóta tartó vitába. Éles gondolkodásbeli váltással olyan intézményt akarunk létrehozni, amely kifejezetten kortárs művészettel foglalkozik, és korszerű módon csatlakozik az európai kortárs művészethez is.

Nem vezet ez a művészetben is gettósodáshoz? Érdekli-e majd egy ilyen hely a többségi társadalmat? Vagyis bemennek-e a gádzsók?

Balázs János és Péli Tamás nevét az elmúlt évtizedekben a művészeti szakma és a közönség is megismerte. Külföldön már a fiatalabbakét is tudják. Számos olyan magyarországi roma kortárs művész van, aki trendinek számít Európában. Ilyen például Orsós Teréz. Az ő munkáiban a kétszeres kisebbségi lét jelenik meg, hiszen női művészről van szó. Van egy sorozata, amely asszonyverőket ábrázol. Gyakran készít olyan képeket, amelyek a migrációval vagy a kényszer-költöztetésekkel foglalkoznak.

Junghaus Tímea

Cigány családban született, apja, Junghaus Gusztáv hírneves bokszoló volt. Anyja óvónő a pesti VIII. kerületben. Első generációs értelmiségi, művészettörténet szakon diplomázott 2004-ben. Azt mondja, ellentmondások jellemzik az életét; Budán lakik, de cigánytelepekre jár művészeket keresni, roma művészetet kutat, de közben főleg magyar művészeknek szervez kiállításokat munkahelyén, a Hungarofest Kht-nál. Egy fiatal, roma értelmiségiekből álló munkacsoportban megalkották egy cigány kortárs művészeti múzeum koncepcióját és letették a döntéshozók asztalára. A csoport, nem kevés iróniával, a RomaMoma nevet választotta, utalva a kortárs művészet centrumára. Itt, a periférián.

Festőket említett. Feltűntek-e roma művészek más területeken is, készítenek-e például videót vagy installációt?

Ameddig otthon kénytelenek alkotni, és ők teremtik elő a műveikhez szükséges eszközöket, addig főleg farostlemezre dolgoznak, 60-szor 80 centis farostra, amelyet a legkönnyebb beszerezni. Volt azonban már olyan kiállítás – az Elhallgatott holokauszt, 2004-ben –, ahol a művészek szabad kezet kaptak a technika megválasztásában. Így készült például a Könnyeső projekt, Balogh Tibor alkotása. Ő az első hivatalosan képzett kortárs roma grafikusművész Magyarországon. A Könnyeső akcióban a résztvevők egy fülkébe léphettek, amelyet a művész a romák meghurcolásáról szóló dokumentumokkal tapétázott ki. A bent lévők, az instrukcióknak megfelelően, összegyűjthették könnycseppjeiket. Az akció során 120 üvegcsében gyűlt össze a könny, amelyeket a művész az építmény körül lógatott fel.

Ezek nyilván érdekes kísérletek, de vajon mennyire színvonalasak? A nem roma mezőnyhöz viszonyítva mennyire tartja kvalitásos műveknek a szakma a kortárs roma alkotásokat?

Balogh Tibor vagy Omara, a fiatal, magukat hiperrealistának tartó művészek jó műveket hoznak létre. Omara már nemzetközi szinten is elismert kortárs roma művésznő. Azt mondja magáról, csak firkálgat, de a képei, amelyeket feliratokkal is ellát, nagyon fontos üzeneteket közvetítenek a többségi társadalomnak. Egyébként nemcsak a kvalitás a fontos, hanem a jelenség egésze. Maga a kvalitásos, mint jelző, a minőség fogalma is olyasmi, amelyet a többség alkalmaz a kisebbségi művészi objektumok megközelítésére.

A RomaMoma szerint el kell dobni bizonyos, a roma művészet leírására eddig használt fogalmakat. Mire gondolnak?

A szakirodalom, az érdeklődő laikusok még gyakorta a naiv jelzőt használják. A roma értelmiség fiatal generációja pontosan látja, hogy nem használhatjuk tovább. A barbár, ősi, primitív, eredeti jelzők szintén vállalhatatlanok. Mindez egzotikusnak állítja be a roma művészetet és magukat a cigányokat is. Ezek a művek súlyos és olykor megrázó történetekről beszélnek, direkt és brutális üzeneteket hordoznak a kisebbség és a többség viszonyáról, és levetik magukról ezeket a fogalmakat.

Gyűjtenek ma Magyarországon közintézményben roma műveket?

A magyarországi cigány képzőművészet legnagyobb gyűjtőhelye a Fővárosi Önkormányzat Romano Kher (Cigányház) raktárában van, Újpesten. Ez nem alkalmas képzőművészeti tárgyak raktározására. Több mint 1300 mű van mégis itt; havonta ideiglenes kiállításokat hoznak létre belőlük a Roma Parlament épületében. A másik nagyon jelentős gyűjtemény a Néprajzi Múzeumé. Először Oláh Jolán műveivel találkoztam 2001-ben a Kortárs magyar nőművészet című kiállításon. De tekintve, hogy én is roma vagyok, benne vagyok ebben a közösségben, járok rendezvényekre, ismertem más műveket is. Eldöntöttem, hogy ezt fogom kutatni. Közben elkezdtem az újpesti raktárban dolgozni. Rendbe kellett tenni, számozni, leltárazni a műveket a vizes, fűthetetlen helyiségben. Meg kellett tanulnom, hogy tudom különböző roma művészekkel, beásokkal, romungrókkal, oláh cigányokkal, szintikkel elfogadtatni magam. Rengetegen próbára tettek; szerveztem egy képzőművészeti tábort, ahol igazi katasztrófák voltak; Omara művésznővel súlyosan összevesztem, fél év múlva bocsátottunk meg egymásnak. Volt pár nehéz szituáció, de nem adhatom fel.

Ezek nem hagyományos kurátor-művész viszonyok. Alaposan benne vannak egymás életében. 

Ez már csak azért is elkerülhetetlen, mert máshogy működik ez a közeg, mint a magyar művészeti színtér. Ezek a művészek főleg vidéken laknak, mobiltelefonjuk nincs, el kell utaznom hozzájuk, ha kapcsolatot akarunk tartani. Ha Budapestre jönnek, forrásokat kell keresnem az utazásukhoz, legtöbbször nálam laknak, vagy barátoknál. Ennek a művészeti színtérnek nincs infrastruktúrája, csak személyi együttműködéseken alapulhat.

Mi lesz a baráti kapcsolatokkal, ha itt egyszer csak megjelenik a pénz? Vannak már gyűjtők, akik éppen ezt keresik, veszik?

Egyes roma művészeknek már vannak gyűjtőik. Ilyen például Omara is. Ismert televíziós személyiségek, bankárok látogatják a műtermét. A műterem persze idézőjeles, mert a Kecskemét melletti Városföldön, egy bakterházban lakik és dolgozik. A házban a falon sorakoznak a hírességek fotói, akik nála jártak vásárolni. Oláh Jolán és férje, Balogh Balázs András munkáit is keresik egyes gyűjtők. De mindegyik művésznek van polgári foglalkozása. Egyikük takarít, a másik adminisztratív munkát végez, van köztük nyugdíjas is – olyat nem ismerek, aki a művészetéből élne. A piac igényeitől függetlenül is létrejönnének ezek az alkotások. A kisebbségi lét maga kényszerítő erő. Ha erre felépülne az infrastruktúra, volna eszköz ahhoz, hogy tehetségeket tudjunk kutatni. Már nekem sincs fogalmam arról, hogy hol alkotnak új, fiatal művészek. A teljes anonimitás jellemző erre a mezőnyre. Ha az ember elmegy egy cigánytelepre, vagy a Tisza környékére, meglehet, hogy felfedez egy festegető fiatalt, aki hihetetlen alkotásokat hoz létre.

Hogyan reagálnak a múzeum ötletére a roma politikusok?

A RomaMoma csoport valóban más nézeteket képvisel, mint a roma közösség idősebb értelmiségi vezetői. Ők egy etnográfiai alapú gyűjteményt, történeti, zenetörténeti kiállításokat szeretnének. Mi úgy gondoljuk, a kortárs művészet eszköztára mindegyik tematika bemutatására képes.

Az önök számításai szerint a múzeum 120 millió forintba kerülne, éves fenntartása nagyjából ugyanennyi lenne. Biztosan vannak, akik szerint ennek a pénznek máshol fontosabb helye volna a roma társadalomban.

Roma évtized címmel kormányzati szintű program zajlik 2005 és 2015 között. Ebben azonban nemigen szerepel a kultúra támogatása. A múzeum ügyében nemcsak a konkrét művek bemutatása a fontos, hanem hogy új terület nyílik meg a romák előtt.

Petíciót is fogalmaztak, aláírásokat gyűjtenek. Nem éppen ez riasztja el a politikát az ügytől?

Sok kísérlet volt már a cigány múzeum létrehozására. Két dolog mindig hiányzott. A nagyon komoly, korszerű szakmai megalapozottság és pontosan megfogalmazott háttér. A petícióval az a célunk, hogy a magyar művészeti szcénát is behozzuk. A szakmai tanulmánynak pedig az, hogy a múzeum ügye ne könyörgés legyen.