A déloszi Dionüszosz-templom. Oszlopmaradvány

Miklós napját eleinte csak a keleti kereszténység ülte meg; ma is talán ő a legnépszerűbb szentje az ortodoxoknak. A IV. században élt myrai Miklós püspökről kevés biztosat tudni, s alakjához számos vándormotívum tapadt, amelyeket először a Legenda Aurea összegzett 900 évvel a szent halála után.

Nyugaton a csodatévő erejével kapcsolatos hit csak akkor terjedt el, amikor 1087-ben ereklyéit Kis-Ázsiából a dél-olasz Bariba szállították át. Nálunk 1560-ban nyilvánították parancsolt ünnepnek Szent Miklós napját, igaz, csak 51 évig volt az. Miklós kultusza ma már vetekszik Szent Antaléval, védszentjükként tisztelik őt például a hajósok, a molnárok, az utazók, a gyerekek, a kalmárok, tőzsérek (ma kereskedők) és sok európai város. A téli ajándékozásnak nagy hagyománya van Európában, a december 6-iki adakozás tulajdonképpen átvette az aprószentek napjának (december 28-ának, ami egyébként is túl közel volt a mind hangsúlyosabb karácsonyhoz) a szerepét. Magyarországon a folyamat XIX. és a XX. század fordulóján indult el, amikor osztrák hatásra iskolai közvetítéssel először a városokban, később a falvakban megteremtették a jóságos és az igazságos Mikulás alakját. Már a kezdeteknél kétféle figura élt a szokásokban: az egyik éjszaka titokban ajándékozza meg a gyerekeket, a másik pedig jelenlétükben ítélkezik felettük, és érdemük szerint az ajándékok mellé virgácsot is oszt. 

Fallosz Pompeiből. 64 cm

Az ajándékosztó figurája is régen „ki volt találva”: a későbbi Mikuláshoz hasonlóan a német Holle anyó, a francia Père Noël vagy orosz Gyegymaróz („Télapó”) maguk is részint ajándékot és szerencsét hozó, ugyanakkor ijesztő démonikus lények. Nálunk mára a Mikulásnak teljes egészében sikerült kísérőihez, a krampuszokhoz kiszervezni a gyerekijesztést, de valamikor a megszeppent gyerekek sok traumatikus élményt köszönhettek a Mikulással fenyegetőző szülőknek és tanároknak.

A hatvanas évek óta a december 6-iki ajándékozás Magyarországon elképzelhetetlen csokimikulás nélkül. 2006-ban állítólag két és félszer többet költöttünk – szaknyelven szólva – „figurás termékre”, mint mikuláscsomagra. 

Húsvét, e szintén jeles keresztény ünnep táján van ekkora sikere a csokifiguráknak, a nyulaknak, tojásoknak, csibéknek és bárányoknak. Úgy sejtjük, a kereskedelmi kínálaton túl más is hozzájárul az elképesztő méretű fogyasztásukhoz. Méghozzá az, hogy utóbbiak egyértelműen kapcsolódnak a termékenységhez, a tavaszi agrárkultuszokhoz. Jézus feltámadása, de maga a profán locsolkodás is az élet újjászületését és folyamatosságát példázza.

Figura Pompeiből. Antik mikulás?

„A legény, aki megöntözi szeretőjét, a lány, aki hálából odaadja a tojását, olyan világos körülírása a coitusnak, hogy különbet ki se lehet gondolni” – írta 83 éve Róheim Géza, a pszichoanalízis és az antropológia nemzetközileg is jegyzett magyar klasszikusa.

De vajon mi a helyzet a kedves, üreges testű, piros palástos szakállassal? Meglehet, itt sem zárható ki a kapcsolat a figura és termékenységi kultusz között. A mikulásnál nem a szaporaság, mint a nyúlnál, vagy nem a mitologikus hagyomány, mint a tojásnál, jelenti a kapcsolatot, hanem a szín és a forma: a vörös és a hosszúkás–hengeres alakzat. Hiába az édesipar próbálkozása a különféle formákkal és különböző színű csomagolással, ma is a hagyományos, a piros és hosszúkás–hengeres mikulás a nyerő, és ennek, meglehet, mélyebb, kulturális, egyenesen etnológiai oka van. A csokimikulás ugyanis erősen a falloszra, a férfi nemi szervre emlékeztet. Ezzel nem azt állítjuk, hogy az első csokimikulás készítőjének a pénisz élethű megmunkálása járt az eszében, de azt igen, hogy a csokibábu sikerében szerepet kap az ember archetipikus gondolkodása. Meglehet, mindez merésznek hat, de vajon nem kellett-e bátorság a májusfát vagy a farsangi tuskót azonosítani a férfi nemi szervvel, ahogy tette ezt nagyon helyesen a néprajztudomány? A tömegkultúra egyszerű kódokkal dolgozik, hollywoodi film nézőjének sem kell külön megmagyarázni, mit jelent az alagútba berobogó gőzös vagy a durranó pezsgős palack.

Nem kell megijedni, nem kell azonnal eldobni a csokifigurát, mindjárt kiderül, hogy a falloszábrázolások és imitációik fogyasztása egyidős az emberi kultúrával, és döntően nem pornográf, hanem mágikus indíttatású.

© Stiller Ákos

Az antik színjátékokban, szatírjátékokban, bohózatokban, illetve a népi színjátékokban imitált alakban gyakran jelent meg a fallosz, a férfi nemi szerv. Ahogy Ujváry Zoltán néprajzkutató is megállapította: „a fallosz lényegét tekintve a paraszti játékokban évezredeket átfogó rituális emlék”. A magyar népszokásokban, különösen temetési paródiákban, disznótorkor, farsangon és lakodalmi alakoskodások során találunk rá bőséges példát – többnyire obszcén szövegekkel és a szexualitás pertraktálásával körítve.

Az emberfelettire felnagyított nemiség, a koitusz szimbólumai és a trágárság gyakori kísérőjelenségei voltak a társas összejöveteleknek, noha a gyerekeket olykor kizárták a műélvezetből. De egyáltalán nem mindig.

© Stiller Ákos

Azért sem kell megijedni, mert nem fékevesztett orgiákról volt szó. Ahogy Ujváry fogalmaz: „az imitált falloszra lényegesen több az adat, mint a játékos [mármint az alakoskodó – a szerk.] péniszének tényleges mutogatására”. Kukoricacső, -csutka, répa, tehéntőgy, bot vagy a „színész” ujja imitálta a férfi nemi szervet. Az álfallosznak még látszódnia sem kellett, így is magára vonzotta a néző tekintetét. Az áltemetéseken, temetési paródiákban például a ravatalozón fekvő letakart színész a lepedőt mozgatta, miközben a nőnek öltözött siratók azt jajgatták: „csak ezt sajnálom, csak ezt sajnálom!” Az „özvegy” pedig – nagy derültséget keltve – bőszen markolászta az elhunyt férj „hímtagját”. Olykor a lepedőn vágott lyukon keresztül sárgarépát dugtak ki, amit huncutul mozgattak, és a móka csúcspontján, a prédikáció alatt az álasszony komótosan elfogyasztotta, miközben könnyeivel küzdve férje „ides gyökerét” sírta vissza.

Másutt is megették a falloszimitációkat. Lakodalmakon előfordult, hogy a vendégsereg nagy derültsége mellett kelt tésztából sült férfi és női nemi szervet kellett lakmározni az új asszonynak és férjének. Nádudvaron még a XX. század második felében is sikerült a néprajzosoknak olyan szokást gyűjteniük, hogy a lakodalomban a koszorús legények a főtt tyúk nyakát vagy lábszárcsontját egy tányérba tették, a végéhez két főtt tojást vagy kakasherét helyeztek, és a tálat – finom utalásként – a koszorús lányoknak küldték. Sok helyen a kakashere elfogyasztása a mennyasszony kiváltsága volt. Újabban előfordul az is, hogy a falloszt virslivel vagy kolbásszal keltik életre, amit az ifiasszony a nászéjszaka előtt fal fel.

Multifallikus Merkur. Ágas-bogas jelenség

A malackodáson túl elég nyilvánvaló, hogy ezeknek a szokásoknak nem az erotikus tartalmuk a legfontosabb, hanem a termékenység elősegítése, elnyerése és biztosítása. Ez olykor még a szerelmi varázsláshoz, a kiszemelt személy meghódításának elősegítéséhez is kapcsolódott. Réső Ensel Sándor 1866-ban például beszámolt a magyarországi tótok (szlovákok) Miklós-napi szokásáról. Eszerint a lányok e napon a kutakba kiabáltak, hogy Szent Miklós adjon nekik jó férjet; vagy a kerítést rázták, s ahol ugatott a kutya, onnan várták a jó házasságot.

Dömötör Tekla beszámol arról, hogy közeli nyelvrokonaink, az obi-ugorok medveünnepeiknél nyírfahéjból vagy fából készült maszkokat használtak nagy orral, szemmel, piros okkerral festve. Néha szakáll és fallosz is járult ehhez.

A fallosz és a nemi aktus megjelenítése egyáltalán nem magyar sajátosság, sőt – úgy tűnik – a balkáni népek körében például jelentősebb volt a hagyománya. Niko Kuret etnográfus balkáni jellegzetességnek tartja például a fából készült – teljesen vagy csak a tetején – pirosra festett falloszt. Ezt az eszközt termékenységvarázslásra használták például az albánok, a bolgárok és a görögök. Trákia területén honos a kalogerosz nevezetű farsangi játék, ahol a fallosz élethű megjelenítésére törekedtek. Hagymaszárat disznóbélbe dugtak, amit megredőztek, a fallosz makkját és a heréket megformálták, sőt utóbbiakhoz szőrt is illesztettek. George A. Megas a görög kalendáris szokásokról írt könyve szerint az asszonyok a falloszt egyenként megcsókolták, és a makkon húzogatták a „bőrt”.

Etnológusok állítják, mindez a klasszikus antikvitáshoz vezet vissza: Dionüszosz, Hermész vagy Démétér kultuszában mindig szerephez jutott a fallosz vagy a koitusz imitációja. A férfi altest imádata, a fallizmus pedig egyáltalán nem korlátozódott Európára. Kínában, Indiában, Burmában vagy Japánban is komoly hagyománya alakult ki. És a természeti népeknél is komoly szerepe volt és van. Az etnológiai múzeumok raktárai tele vannak különféle méretű és anyagú falloszfigurákkal, -szobrokkal, óriási falloszú férfiábrázolásokkal. Korábban féltve őrizték ezeket, s csak a beavatottak láthatták őket, míg ma már korlátozás nézhetjük meg például Pompei és Herculaneum változatos falloszábrázolásait, a mai csokimikulások távoli előképeit.

Zádori Zsolt