Ma a karácsony és advent tartalma feletti uralomért a kereskedelem profitmaximalizáló, illetve a keresztény egyházak térítési szándékai versengenek a leglátványosabban. Az ünnepi előkészületek egyet jelentenek az esztelen költekezéssel, az ünnep pedig a meghitt, családias és résmentes bezárkózással. Nem volt ez mindig így. A téli vagy karácsonyi ünnepkör, a „hosszú december”, amely nagyjából Katalin napjától Vízkeresztig (január 6.) vagy az azt követő hétfőig tartott, tele volt közösségi vigassággal és profán, olykor kifejezetten karneváli megnyilvánulásokkal. És bár a téli ünnepfüzér többnyire nem volt annyira féktelen, mint a farsang, a húsvét, a pünkösd vagy a Szent Iván, de az inni, enni, hangoskodni, táncolni, pajzánkodni, trágárkodni és röhögni vágyók ekkor sem maradtak mulatság nélkül.
Luca a fonóban. Nem spanyol, csömöri |
A téli napforduló idejére eső időszak sohasem nélkülözte a profán, sőt a pogány elemeket. A korai kereszténység talán alkalmazkodási kényszerből vagy éppen a krisztusi türelem jegyében igyekezett a régi ünnepekre rátelepedni, és – a megőrizve megszüntetni elvét alkalmazva – elfedni vagy legalább
integrálni azok pogány tartalmát. Így lett a téli napfordulós, pogány áldozati időszakból a karácsonyi, a pogány tavaszi nagy ünnepekből pedig a húsvéti és pünkösdi ünnepkör. A niceai zsinatig (325-ig) nem is a karácsonyt tekintették Krisztus születése napjának,
Bálint Sándor, a népi vallásosság tudós kutatója szerint éppen a kereszténység térítési sikerei érdekében olvasztották be a germán napfordulós hagyományokat az új vallás ünnepeibe.
A katolikus liturgia tulajdonképpen évszázadokig úgy ahogy megvolt a megszelídített ószövetségi kultuszokkal és a háziasított antik pogány tradíciókkal. Az igazi váltást a reformáció jelentette, az új, avantgardista protestáns vallások kevés türelemmel viseltettek a pogány, az istenkáromló, a bálványimádó vagy - ahogy ők leegyszerűsítve nevezték - a „pápista” szokásokkal szemben. Pedig Luther még nem volt a betlehemezés ellensége, nem úgy puritán utódai. Paradox módon nekik, pontosabban tiltásaiknak és papírra vetett dörgedelmeiknek köszönhetjük, hogy viszonylag sokat tudunk a XVI–XVII. századi karácsonyokról.
Ezek a források is bizonyítják Bálint Sándor igazát, hogy „a karácsony eredetileg hírül sem az az idillikus, érzelmes ünnep”, mint az ma gondolatainkban él. Igaz, itt a szegedi paptudós elsősorban arra gondolt, hogy a karácsonyi ünneplés nem csak a Megváltó megszületését tette újra átélhetővé, nem csak örömünnep volt, hanem egyszerre jelent meg benne például a kiűzetés a Paradicsomból vagy éppen Krisztus kereszthalála is. De a több száz éves források arról is tanúskodnak, hogy az egyház és a politikai hatalom (állam, város, uraság) sokszor képtelen volt megzabolázni az emberek életörömét, dévaj kedvét, és a profán (sokszor antik eredetű) ünnepi és varázshagyományokat nem sikerült elfojtani. (Ezt bizonyítják majd a később, a XX. században kutatók által felgyűjtött, alant közölt orális, szóbeli emlékek is.)
A csetneki evangélikus zsinat dekrétuma 1591-ben megtiltotta a karácsonyi szalmahintést, a vesszővel való csapkodást és a János napi borszentelést. Az év végi lármázásra, zajongásra a XVII. század elejéről vannak adatok. Kismartonban 1601-ben tiltották be a karácsonyi lövöldözést, míg az ország másik végében, Debrecenben Martonfalvy György prédikátor ostorozta 1663-ban a karácsony éjszakai lövöldözőket. Ő volt az is, aki a mértéktelen italozáson kesergett: „az ünnepeket részint az Istennek, részint pedig az embernek szentelik. Karácsony első napját Krisztusnak, második napját Szent Istvánnak, harmadikat pedig Szent Jánosnak. Ördög, ördög, be sok számtalan Istvánt és Jánost vittél pokolba Szent István és János napján a sok István és János teli pohara által… Miért nem hagytok békét azoknak az ünnepi hosszú köszöntéseknek” – dörög rá hittestvéreire. Kassán se tudnak mit kezdeni a karácsony ünnepelésének karneváli mozzanataival: „újra bátorságosan majmoskodnak vele. Mivel pedig a mi édes Üdvözítőnknek születését nevetséges játékra és részegségre fordítják, mostantól fogva ennek utána soha ne legyen. Az, ki cselekszi, Istentől várja haragját fejére, mert afféle komédia azokat illeti, akik mégis a pápai setétségben vannak.”
Alkalom szüli az alakoskodót (Oldaltörés)
De hiába a nemes igyekezet, a protestáns vallásoknak sem sikerült kiűzniük híveik fejéből a babonaságot. Az erdélyi falvakban például karácsonykor még a XX. században is többnapos tánc volt, amelyet kántálással (énekes kéregetéssel) vezettek fel, majd folytatódott az Istvánok és Jánosok köszöntésével.
Luca-napi alakoskodók. Meszelővel ridiküllel |
A reformáció viszont azt „legalább elérte”, hogy a katolikus egyház is felvette a harcot a reformált vallások által „pápistának” bélyegzett profán szokásokkal, hiedelmekkel szemben. A korábbi egyházi szentelményeknek kikerültek a templomokból, babonás vagy gyermekes szokásnak minősíttettek az egyházban. Erre a sorsra jutott például a betlehemi bábtáncoltatás is, amelynek korábban még a templomi oltár volt a paravánja. A bábosok ezek után saját betlehemet, jászolt fabrikáltak, és házról házra mesélték el tréfás formában a szentcsalád csudálatos kalandjait.
Az ajándékozás, a lakomázás, a házak kivilágítása, a rituális tisztálkodás vagy a jósjelek keresése mind-mind megvolt már nem csak a középkorban, hanem az igen népszerű antik római ünnepeknél, a saturnaliáknál és a compitaliáknál is. Az állatmaskarában és -maszkban való alakoskodás vagy - az elsősorban a szlávoknál népszerű, de nálunk is előforduló - tuskóégetés tehát nem „belső fejlesztés”, azokat már az antik világ embere ismerte – állapította meg Dömötör Tekla Naptári ünnepek – népi színjátszás c. könyvében.
Az év során számos alkalom nyílott maskarázásra teljesen függetlenül attól, hogy mi volt az ünnep „hivatalos” tartalma – véli Ujváry Zoltán a Játék és maszk című monográfiájában. Az alakoskodók többnyire ugyanazt adták: riogattak, megjutalmaztak, megbüntettek, áldást, bőséget kértek földnek, állatnak, asszonynak, elűzték a rosszat (a hideget, az ártó erőket, a boszorkányokat, az éhséget) vagy csak egyszerűen megnevettették közönségüket. A téli ünnepkör alkalmain gyakorta felbukkantak a különféle állatokat (nálunk leginkább kecskét, medvét, gólyát, lovat, rókát vagy farkast) imitáló maszkos alakoskodók. E maszkok eredetének semmi köze a kereszténységhez vagy a liturgikus hagyományhoz, sokkal inkább a földműveléssel és állattartással egyidős agrárkultuszokból eredtek. A maszkos játékok tehát a termékenységet befolyásoló rítusok fajzatai.
A téli ünnepkör szokásait egyébként is nehéz naphoz kötni, egyazon szokáselemek felbukkanhatnak Luca napján, karácsonykor vagy éppen vízkeresztkor – állapította meg Dömötör Tekla.
A karácsonyfa és a virgács (Oldaltörés)
Luca-maszk. Nem Ku-Klux-Klan -tag, hanem alakoskodó |
Ugyanazok a rituális funkciók újabb és újabb instrumentumok vagy szokások révén élhettek tovább, és igaz ez fordítva is, ugyanazoknál a szokásoknál vagy rítusoknál használatos tárgyak kaphattak új, megváltozott szerepet. Az elsőre példa a karácsonyfa története, a másodikra a virgácsé.
A karácsonyi fenyő Magyarországon német átvétellel a XIX. század elején jelent meg, eleinte az arisztokrácia ünnepein, a tudományos hagyomány szerint az óvodaalapító Brunswick Teréz 1824-ben állított először karácsonyfát. A német jövevény viszonylag lassan terjedt el nálunk, és csak a II. világháború után lett általános. Csakhogy örökkévalóságot szimbolizáló növények már régóta a téli napfordulós ünnepek pogány termékenységvarázsló kellékei. Az életfa és a termőág a középkori ikonográfiában is gyakorta megjelenik, nem csak egyszerűen az élet, így voltaképpen Krisztus szimbólumaként, hanem a paradicsomi tudás fájaként vagy a kereszthalál és a megváltás allegóriájaként. A lakásba vitt és feldíszített termőágat volt, hogy a mestergerendáról lelógatott felcicomázott mángorló vagy sodrófa is helyettesítette. Ennél azért mégis csak jobb a lucfenyő.
A virgáccsal még érdekesebb dolog történt. Az aprószentek-napi (december 28.) vesszőzés és korbácsolás történelmileg a leginkább nyomon követhető szokások egyike. Valamikor a virgács az egyházi szentelmények közé tartozott. Temesvári Pelbárt ferences hitszónok a XV. században azonban már elítélően szól a korbácsolásról, vesszőzésről: „ma sokan hiú tréfálkozásokkal szórakoztok, és egymást kölcsönösen korbácsoljátok, mondogatván: Heródes sok fiút megölt Dávid Betlehemében stb. Az ilyen ember sok rosszat és bűnös dolgot, sőt tisztességtelen simogatást és más egyéb kimondhatatlant kevernek ehhez a szokáshoz. Isten előtt ezekért a dolgaitokért felelni fogtok.” Apor Péter vagy Bod Péter is elítélően szól a lányok és a gyerekek megvesszőzéséről. A vesszőzés, suprikálás, csapulás, mustározás során a szokás felidézi Krisztus urunk szenvedéseit, miközben védetté teszi az áldozatot a kelésekkel vagy betegségekkel szemben. Az egyházi üldözés és a felsőbb osztályok rosszallása ellenére a szokás egyes helyeken még a XX. század hetvenes éveiig fennmaradt. A gyerekek, asszonyok vagy állatok, legfőképpen baromfik tollseprűvel, libatollal, fakanállal való piszkálása vagy a pásztorok vesszőzése is sokáig élt, itt ugyancsak a bajt kívánták elhárítani és a termékenységet elősegíteni például Luca-napján. A virgács aztán megszelídült, és ma már a mikulásnapi ajándékozás ártatlan kellékéve vált.
S ha már Luca-napját írjuk, végezetül egy Tátrai Zsuzsanna által 1966-ban gyűjtött Vas megyei kotyolót idéznénk fel, amit a fiúgyerekek rappeltek el természetesen mágikus, termékenységvarázsló célzattal:
Luca-Luca kitty-kotty, tojjanak a tiktyok, luggyok!
Kolbászunk olyan hosszi legyen, mint a falu hossza!
Szalonnájuk olyan vastag legyen, mint a mestergerenda!
Zsírjuk annyi legyen, mint kútba a víz!
Pénzük annyi legyen, mint a pelyvakutyóba a pelyva!
Lányok csöcse akkora legyen, mint a bugyogakorsó!
Lányok segge akkora legyen, mint a kemence szája!
Fejszéjük, fúrójuk úgy álljon a helibe, mint az én tököm a helibe!
Luca-Luca kitty-kotty, tojjanak a tiktyok, luggyok!
Zádori Zsolt