Az idő elraktározása: Hopper-képek Bécsben

Hans Namuth róla készült fotósorozatában van egy felvétel, amely az idős Hoppert ábrázolja egyik utolsó műve, a Nap egy üres szobában festése közben. Festőállvány, paletta, székek, egy-két fal felé fordított kép, pedáns rend, tisztaság. A készülő képen egy szobabelsőt látni, amelynek ablakán át a beszűrődő napfény rideg, szélesen elömlő árnyékokat vet a falakra és a padlóra. A máskor oly szűkszavúan előadott rekvizitumok, mint például egy félrehúzott függöny – amely az emberi jelenlétet feltételezné – is eltűnt már ebből a szobából. Nem tudni, ki lakott itt és miért ment el innen, és hogy visszajön-e onnan, ahová elment – ha elment egyáltalán. Hiány, bánat, félelem, elmúlás – sorolná a néző első érzéseit. De a művész állítólag csak annyit mondott ezzel a képpel kapcsolatban, hogy „nagyon nehéz a külsőt és a belsőt egyszerre megfesteni”.

Edward Hopper: Western Motel, 1957 © Műértő

Hopper rendre figyelmen kívül hagyta kora állandóan változó, éppen divatos művészeti áramlatait, és első látásra mindig ugyanúgy vagy ugyanazt festette: az amerikai nagyváros és vidék mindennapjainak jellegzetes figuráit és színtereit, az üzlethelyiségeket, a házakat, a világítótornyokat, kávézók és mozik belső tereit, vonatállomásokat, vonatkupékat, benzinkutakat és szállodai szobákat. Helyeket, ahol többnyire nem történik semmi, csak várakozni lehet arra, hogy valami történik; embereket, akik nem néznek egymásra, nincs arcuk, inkább csak melankóliát sugárzó testtartásuk. Clement Greenberg 1946-ban, a Whitney Museum éves kiállítása kapcsán azt írta, hogy a művész eszközei epigonisták, szegényesek és személytelenek, viszont kompozíciós érzéke olyan kivételes, hogy egyetlen látványba tudja sűríteni az amerikai élet esszenciáját, amelyre a kritikus szerint a kortárs irodalom nem volt képes. „Hopper egyszerűen rossz festő. De ha jobb festő lenne, akkor feltehetőleg nem lenne ilyen nagy művész.”

A Western Motel. Edward Hopper és a kortárs művészet című bécsi tárlaton nyolc nagy formátumú képet lehet látni a festőtől, valamint ritkábban kiállított ceruzarajzokat és metszeteket. Az ismertebbek közül itt van például az Iroda az éjszakában (1940), a Nő a napsütésben (1961) és a Western Motel (1957) is, és ha meggondolja az ember, hogy Hoppernek mindössze két festménye szerepel európai gyűjteményekben, akkor nyilvánvaló igazán, milyen óriási munkát végzett a kiállítás kurátora. Gerald Matt számára azonban Hopper művészete nemcsak a XX. századé, a 14 általa meghívott kortárs művész – akiknek műveiben valamilyen módon érezhető Hopper hatása – mintegy „egyidejűvé” tette és kortárssá avatta az amerikai alkotót.

Jonas Dahlberg, Thomas Demand, Jeff Wall és az osztrák rendező Gusztav Deutsch művei Hopper híres, virtuális képtereit elemzik vagy rekonstruálják, sőt Deutsch az elvágyódó álmokat (Éjjeli baglyok, Ház a vasútállomás mellett, Western Motel) valóságosan létező színpaddá varázsolta. A szubjektum kétségbeesettsége, magánya tényszerű tapasztalatként van jelen Philip-Lorca di Corcia és Tim Eitel fotóin, de Hopper introvertált prototípusai jelennek meg Markus Schinwald marionettszerű szereplőiben is, akik mind magukkal vannak elfoglalva, foglyai egy rejtélyes rendszernek, amelynek működése homályban marad.

Hopper művészetének lényeges eleme a mozgás és a mozdulatlanság dialektikája. A művész imádta a mozit: „Ha nincs hangulatom festeni, elmegyek moziba.” A látott filmek hatása azután beépült képeibe, amelyek úgy működnek, mint a filmi állóképek. Hopper mozi minőségű terei nemcsak helyek, de találkozások is az idővel (Vasárnap reggel, Iroda New Yorkban, Nyári este). Az idő „elraktározása” foglalkoztatja Dawn Clementet is, aki filmszekvenciákat fordít le egyes képekre, amelyek egymásba folynak és többméteres, részletgazdag rajzokká válnak. Edward Ruscha korai konceptualista könyvmunkájában az idő csapdába csalása mutatkozik meg, azé az időé, amely már régen eltűnni látszik a szemlélő elől. David Claerboud, Rachel Khedoori és Mark Lewis filmes munkáiban pedig a mozi illúziógyártó gépezetének dekonstrukcióit láthatjuk, amelyek arra szolgálnak, hogy időbelivé tegyék a teret. A kiállítás bemutatja még Jim Jarmush különböző filmjeinek részleteit, amelyek az „amerikai életmód” banalitását, a drámanélküliséget és a végtelenített elhagyatottságot ábrázolják.

Wim Wenders azt nyilatkozta Hopper képeiről, hogy azok nemcsak Amerika felszínét tárják elénk, hanem felhozzák a mélyből és láthatóvá teszik azt is, ami az „amerikai álom” és egyben Amerika legnagyobb dilemmáját is jelenti: a látszat és a lét különbségét. Ez utóbbi azonban már nem pusztán „amerikai dilemma”, hanem világjelenség. Ennek bemutatása teszi a kiállítást igazán nagyszerűvé. (Megtekinthető február 15-ig.)

Kovács Ágnes

A cikk a Műértő című lap januári számában jelent meg.