szerző:
Nagy Gergely (hvg.hu)

Kivételes időszak a magyar művészetben az 1909-14 közötti pár év. Színre lépett egy olyan - mai szóval - alternatív intézmény, amely progresszíven és céltudatosan működve szinkronba hozta Budapestet Európa művészeti központjaival. A Művészház nevű helyről és társaságról keveset tudtunk. A Magyar Nemzeti Galéria most rekonstruálja kiállításaikat. A kurátorral, Zwickl András művészettörténésszel beszélgettünk.

hvg.hu: A Művészház előzmények nélküli képződménynek tűnik. Az volt valóban?

Zwickl András : Egyszerre volt társadalmi egyesület, amelyben műpártolók, művészek, a korabeli kulturális élet jeles alakjai gyűltek össze, és ugyanakkor üzleti vállalkozás. Az összes kiállításon értékesítettek műveket, tudhatók az árak Kádár Bélától Egon Schieléig. Rendeztek aukciókat is. Kulturális missziójuk pedig másra is kiterjedt. Folyóiratot adtak ki és rendeztek irodalmi, művészeti előadásokat és más eseményeket is. Színészek szavaltak (például Beregi Oszkár) kortárs verseket (például Adyt, Babitsot), de volt koncert is, Balabán Imre zongorázott Bartókot, előtte Balázs Béla tartott előadást. Megszólaltak itt a művészek is, Rippl-Rónai például saját memoárjaiból olvasott fel, Vaszary János a művészetéről beszélt. Tehát amolyan kultúrház-szerű módon is működtek.

Zwickl András, művészettörténész
"A térkép széle általában Budapest"
© Stiller Ákos

Itt és mást

A Művészház (1909-1914) a kor körülményeit figyelembe véve abszolút progresszív, új típusú művészeti kezdeményezés volt Budapesten. Nem egészen négy és fél éves működése alatt negyven kiállítást szervezett. Bár nem akart ujjat húzni a szcéna két meghatározó intézményével (a Műcsarnokkal és a Nemzeti Szalonnal), nyilvánvaló volt, hogy az új művészetet, új módon mutatja be. Zsűrimentes kiállítások, csoportos kiállítások, nemzetközi kapcsolatépítés, vándorkiállítások országszerte - ez állt a középpontban. De a Művészház egyben kereskedelmi szereplő is kívánt lenni. Az egyesület, amely működtette - gróf Teleky Géza nagyvonalú támogatásával -  társadalmi bázist is próbált teremteni a műpártolásnak, a művészeti színtérnek.

Budapest azonos hullámhosszon Béccsel, Párizzsal? Csak néhány név a Művészház hazai és nemzetközi mezőnyéből: Rippl-Rónai József, Kernstok Károly, Egry József, Kádár Béla, Bíró Mihály, Egon Schiele, Nemes Lampérth József, Gustav Klimt, Vaszilij Kandinszkij, Robert Delaunay, Natalja Goncsarova.  A Művészház nem félt az ismeretlentől, vállalt "outsider" és politikailag elkötelezett alkotókat is.

Alapítója, motorja a mindenre nyitott, újdonságkereső Rózsa Miklós volt, aki minden idejét nagy programjára áldozta. Tündöklés és bukás néhány év alatt: a Váci utcából a Kristóf térre, majd onnan egy igazi palotába, a Rózsa utcába költözött a Művészház, ám úgy tűnik, a "ház" már nagy falat volt, sem a pénz, sem a támogatottság nem volt elég a fenntartásához. 

Rózsa 1945-ös haláláig foglalkozott művészettel, nevét a KUT csoporttal összefüggésben találjuk, illetve Új Szín címmel folyóiratot is indított. Mindenesetre 1914 után jó darabig nem volt még olyan budapesti művészeti kezdeményezés, amely ennyire szinkronban lett volna Európával.

A Művészházat bemutató kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában július 26-ig látható.

hvg.hu: Ma épp a szétválasztást szoktuk számon kérni az intézményeken. Ahol nonprofit tevékenység folyik, oda ne tegye be a lábát a műkereskedelem.

Z.A.: Érdemes körülnézni a századelő Budapestjén, hogy milyen közegben indult a Művészház. Két intézményt említenék, amely több évtizedes múltjával jelölte ki a terepet, amelyen mozogni lehetett. A legrégebbi a Műcsarnok volt, amely akkorra már elég konzervatívvá vált, szigorú zsűrizéssel, évadonként hatalmas, átfogó kiállításokat rendezve, ahová a fiatal, progresszív művészet nemigen került be. Beöntötték a műveket a termekbe, minden koncepció nélkül. Aztán 1894-ben egy társaság, amely ezzel elégedetlen volt, megalapította a Nemzeti Szalont. Társas élet, kiállítások és műkereskedelem folyt itt; mígnem 1901-ben Ernst Lajos lett az igazgatója, s ekkor progresszív időszak kezdődött. A modern magyar művészeknek önálló sorozatot rendeztek, csoportkiállításokat is létrehoztak. De minthogy anyagi érdekeken alapuló társulásról volt szó, a progresszív erőket lassan kiszorították. Még egy fontos szempont: modern szellemű műkereskedelem nálunk gyakorlatilag nem létezett. Rózsa Miklós – aki ekkoriban a Nemzeti Szalon titkára volt – tájékozódni igyekezett, hogyan van ez máshol, a századforduló éveiben, németországi utazásai alatt tanulmányozta ezt a színteret, tapasztalatait meg is írta a Műcsarnok című lapnak. Megírta, hogy műkereskedelemre van szükség. A Művészház megalakítása előtti évben maga is próbálkozott egy műkereskedelmi vállalkozással.  

hvg.hu: Gyűjtés vagy kereskedelmi galériák nem voltak?

Z.A.: A Műcsarnok kiállításai az állami vásárlásokra számítottak, a magánműgyűjtés visszafogottabban zajlott, mint másutt, és persze nem nagyon terjedt ki a modernekre. A korabeli kritikusok rendszeresen megírták, hogy „művésztúlképzés van”. Münchenben, a művészeti akadémián tömegével végeztek a magyar festők, akik hazajőve tapasztalták, hogy itthon nincs megfelelő közeg. A lapok a „művészproletariátusról” cikkeztek, de a kereskedelemben történt néha áttörés. A Könyves Kálmán Szalon, amelyet egy jól működő könyvkiadó részvénytársaság hozott létre, 1903-tól rendszeresen rendezett kiállításokat. 1906-ban pedig Rippl-Rónai gyűjteményes kiállításának teljes anyagát el tudta adni. Ezek az előzmények fontosak a Művészház szempontjából is.

...egyik mániám a kiállítás (Oldaltörés)


hvg.hu: Szinte szlogenértékű, hogy a Művészház szinkronba hozta a hazai művészetet az európaival. De valójában jó volt-e a mi művészetünk nemzetközi összevetésben?

Z.A.: Több mint húsz éve dolgozom múzeumban, és az egyik mániám a kiállítás. Nemcsak új kiállítások megrendezése, hanem régiek rekonstruálása is. Megvizsgálni, melyek voltak a modern művészet történetében meghatározó kiállítások. Hiszen itt manifesztálódott az új művészet; a párizsi Salon d'automne, azaz az éves Őszi szalonok, vagy a müncheni Der Blaue Reiter csoport bemutatkozása 1911-ben igazi mérföldkövek. Azok a kiállítások, amelyeket én megvizsgáltam, hasonló képet mutatnak: nagy mennyiségű, mára elfelejtett művész többnyire középszerű – ám meglehet, akkor divatos – munkája jelenti a kontextust, amelyben megjelennek azok a fontos, meghatározó munkák, amelyek aztán kanonizálódtak, és ma a művészettörténetet „jelentik”. Így volt ez a magyar kiállításokon is. A Nemzeti Galériában most bemutatjuk a ma ismert művészeket, úgy, olyan közegben, ahogy akkor megjelentek; hogy látható legyen, Rippl-Rónai, Nemes Lampérth József, Kernstok Károly kikkel állított ki, mikor, milyen közegben jelent meg.

© Stiller Ákos


hvg.hu: Hogyan építette ki a Művészház a nemzetközi kapcsolatait? Sok mindent és sok mindenkit ők mutattak be Magyarországon először.

Z.A.: Németországi kutatásaim során a kezembe kerültek korabeli kiállítási térképek, olyanok, amelyek Európa fontosabb helyszíneit, eseményeit egy kiállítási naptárban jelenítik meg, illetve egy térképen helyezik el. Itt a térkép széle általában Budapest. Azaz mi vagyunk a legkeletibb pont, amelyet még számításba vettek.

hvg.hu: Miközben Moszkvában megszületik a konstruktivizmus.

Z.A.: Ezek a térképek csak a szalonszerű, művészeti nagyüzemről szólnak. Párhuzamosan azonban más típusú kapcsolatok egész hálózata is kiépült, például új intézmények között. Ilyen volt a Művészház. Mai szóval alternatív vállalkozások eredményei voltak ezek. Kis galériák, műhelyek, rövid életű művészcsoportok megjelenési formái. Ami meglepő, hogy ezek az alternatív fórumok nagyon gyorsan reagáltak a nemzetközi fejleményekre, és hatékonyan építették a nemzetközi kapcsolataikat. Kialakultak a hozzáférés új módjai, egy sajátos „network”; erre példa a Művészház pár kiállítása is. Ezek létrejöttét részben még homály fedi.

hvg.hu: Például?

Z.A.: Az első külföldi kiállítás a Művészházban az 1912-es bécsi Neukunstgruppe bemutatkozása volt. Ez a név az osztrákoknak sem mondott sokáig semmit, de ha azt mondom, Egon Schiele vagy Oskar Kokoschka, akkor kiderül, kikről van szó. Hogyan kerültek Budapestre? Valószínűleg írói-újságírói kapcsolatok révén. A csoport egyik tagja, Paris Gütersloh rendszeres szerzője volt egy magyarországi német nyelvű lapnak, de lehettek más kapcsolatok is. Charles de Tolnay, magyar származású művészettörténész az emlékirataiban megírja, hogy 11 évesen a budapesti Művészházban Kokoschka-képeket rendezgetett, mert házitanítója, Lázár Jenő újságíró az osztrák művész személyes jó barátja volt. De tény az is, hogy Schiele és Kokoschka gyűjtői között magyarországi iparbárók is voltak. Közvetlen kapcsolat volt tehát a két város művészeti szcénája között. Az egy évvel későbbi Posztimpresszionista kiállítás már nehezebben szétszálazható projekt. Egy müncheni kiállítás mutációja került ide, nevezetesen a Der Blaue Reiter csoport kiállításáé, amellyel Kandinszkijék 1911-ben a német expresszionizmus fontos fejezetét indították el. A berlini Herwarth Walden, a Der Sturm című folyóirat alapítója vitte a kiállítást Berlinbe, és Rózsa Miklós vele talált kapcsolatot. Rózsának hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy mi az új, aktuális, izgalmas művészet, és ráérzett, hogy ezt kell megszerezni a Művészház számára. Tizenkilenc Delaunay-mű, tíz Kandinszkij-mű, jelentős nevek egész sora, Kubišta, Goncsarova, Picasso, sok mindenki szerepelt ezen a kiállításon.

hvg.hu: Lehet tudni arról valamit, hogy Rózsa Miklóst személyesen mi vonzotta a művészethez?

Z.A.: Az övé nem egyedi történet: újságíróként indult és elég fiatalon, Munkácsy révén kapcsolatba került a művészettel, át is váltott erre a területre. Ami különlegessé teszi, az az, hogy Rózsa Miklós tulajdonképpen egy modern típusú kurátor – noha akkor még nem létezett ez a fogalom. Mindennel foglalkozott, ami a művészethez tartozik. Könyvet írt, jóllehet nem tudományos igénnyel, cikkeket írt, de nem ő volt a legjobb műkritikus, kereskedett, de nem volt igazi műkereskedő, előadásokat tartott, komoly PR-tevékenységet folytatott, valahogy úgy, mint egy mai értelemben vett kurátor. Akiben hatalmas nyitottság és érzékenység van, de nem teszi le a voksát egyetlen művész, vagy irányzat mellett, hanem programját a legfrissebb fejleményekre való odafigyelés határozza meg. Hogy mást ne mondjak, beemelt a Művészház tevékenységébe olyasmit is, amit ma ’outsider art’-ként emlegetnek. 1910 elején egy csoportkiállításon annak a Mokry-Mészáros Dezsőnek adott negyven képpel kiállítási lehetőséget, aki mezőgazdász diplomával a zsebében csak úgy beállított oda fantazmagorikus vízióival, ma úgy mondanánk, naiv festőként. Sehol másutt nem álltak volna szóba vele. Vagy a Tornyai-kiállítás is jó példa, amelyen megjelenhetett képeivel az a Kovács Mári is, aki a művész cselédje volt, és titokban kezdett el festeni a műteremben, Tornyai János ott fedezte fel tehetségét. Valamiféle „tiszta forrás”, romlatlan új keresése jellemző volt ebben az időszakban, de ezek akkor is úttörő döntések voltak, mint ahogy a zeneszerző Arnold Schönberg festményeinek kiállítása is.

...szigorú öncenzúrát gyakoroltak (Oldaltörés)


hvg.hu: A nemzetközi bemutatkozás, a várva várt bécsi lehetőség nem sikerült jól a Művészház számára. Mintha öncenzúrát gyakoroltak volna, szinte konzervatív anyaggal mentek ki, és épp a legizgalmasabb művészeket nem mutatták be.

Z.A.: 1913-ban Rózsa Miklós leköszönt a művészeti igazgatói tisztről, és a program más irányba kanyarodott. Lemondásába több minden belejátszhatott. Egyrészt annak a művészklubnak a botrányai is, amelyet a Művészház mellett társadalmi találkozóhelyként hoztak létre, és amelynek pénzt is kellett volna termelnie a Művészház fenntartásához. Másrészt úgy tűnik, hogy az 1860-as években született, addigra már befutott első modernista generáció egyre erősebb pozíciókat nyert a Művészház vezetésében, és a fiatalok teret vesztettek, Rózsa pedig ezt nehezen viselte. 1913 ősze tehát – még akkor is, ha a Műcsarnokhoz képest a Művészház még mindig a progresszió terepe – már konzervatív fordulatot jelent. Ekkor jön a bécsi lehetőség, amely addig egyszer sem adatott meg: Kokoschkáék és Klimték is megígérték a visszahívást, de ezekből nem lett semmi. A bécsi Künstlerhaus meglehetősen konzervatív hely volt. A magyar partnerintézménye evidensen a Műcsarnok (Kunsthalle) lett volna, de tévedésből a Művészháznak (Künstlerhaus) címezték a levelet. A Művészház pedig vállalta a cserekiállítást, noha tudni lehetett volna, ez nem lesz a megfelelő hely. Befogadtak egy abszolút konzervatív és érdektelen bécsi kiállítást, és ezzel „megvettek” egy belépőt a Künstlerhausba. A nagy magyar bemutatkozás előtt Kernstok, Vaszary, Rippl-Rónai, azok a mesterek, akik a Művészházban egyre dominánsabbak lettek, nagyon szigorú öncenzúrát gyakoroltak. A saját képeiket is megrostálták, 10-15 évvel azelőtti műveket válogattak be, a fiatalok egy részét kizsűrizték, mások anyagait – úgymond – „itthon felejtették”. Bécsben aztán néhányan a kirekesztett művészek közül – Berény Róbert, Tihanyi Lajos, Pór Bertalan – egy kisebb galériában mutatták meg magukat. Erre írta Bölöni György, hogy ez a párhuzamos kiállítás volt a Művészház igaza arca, Wallesz Jenő pedig azt, hogy amit a Künstlerhausban láthatunk, az „a kiegyezés”.

© Stiller Ákos


hvg.hu: Törvényszerű volt a Művészház bukása?

Z.A.: Efféle művészeti vállalkozások nehezen fenntarthatók, üzemeltethetők. Nemcsak itt, hanem Berlinben, vagy Párizsban is. Gazdag mecénások támogatása nem nélkülözhető; a Művészház mögött ilyen mecénás volt gróf Teleki Géza, aki a kezdetektől segítette az intézményt. Nálunk nem volt fejlett műpiac és művészeti támogatás sem, ha a neveket sorjázni akarnánk, nagyon hamar a sor végére érnénk. Erről Bölöni György nagyon pontosan írt is egy kritikájában. Ráadásul épp egy olyan kiállítás kapcsán, amely a Művészház csúcspontja, az impresszionista kiállítás 1910-ben. Az összes művet magángyűjtőktől kérte el a Művészház. Ezek egy részét itt most be tudtuk mutatni, más részük viszont – például a Nemes Marcell és Kohner Adolf gyűjteményébe tartozók – ma külföldi múzeumok féltett kincsei, amelyeket nemigen adnak kölcsön. Szóval Bölöni e kiállítás kapcsán azt írta, hogy azt a látszatot sugallhatja az anyag, mintha jó pár ilyen gyűjtő lenne még Magyarországon. Pedig nem, ennyi az egész. Azaz nincsen több gyűjtő. Bölöni a kritikájában ezt a művészekre is kiterjeszti, amikor azt írja, ha ez az anyag elpusztulna, akkor a vonatkozó francia festők életművére nézve ez nem lenne nagy csapás, viszont nekünk „minden gazdagságunk pár kép és pár név”. Az is tény, hogy a Művészház egyszerűen közben túl nagyra nőtt. Megvásároltak a Rózsa utca-Szegfű utca sarkán egy volt Zichy-palotát 400 ezer koronáért, és átépítették. Ez sok volt, hitel, jelzálog, satöbbi – túlnyúltak a maguk lehetőségein. Az már csak a sors vagy a történelem ráadása, hogy a Művészház vége egybeesett a világ radikális megváltozásával is. A háborúval, a Monarchia megszűnésével, végső soron az addigi Európa teljes átrendeződésével.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Létszámstopot rendeltek el a közszférában

Létszámstopot rendeltek el a közszférában

Csőzik László érdi polgármester: "A politikának nincs köze a válásomhoz"

Csőzik László érdi polgármester: "A politikának nincs köze a válásomhoz"

Varga szerint a kormány nem tett le a nyugdíjkötvényről

Varga szerint a kormány nem tett le a nyugdíjkötvényről

IEA: a kormányok hajtják klímakatasztrófába a világot

IEA: a kormányok hajtják klímakatasztrófába a világot

Soros György: A berlini faltól az új falakig

Soros György: A berlini faltól az új falakig

Balavány: Nagyapák, fiúk, turulok

Balavány: Nagyapák, fiúk, turulok