Ez a korszak a magyar művészet sűrű ideje volt, amikor több generáció, az Európai Iskola aktív tagjai, a szellemi izolációban dolgozó progresszív fiatalok, népiesek, emigránsok és különutasok préselődtek egy térbe a hivatalos politika reprezentatív művészetével. Ez az időszak - ma is képlékeny és változó történeteivel - még feltárásra és szembesítésre vár. Hiába foglalkoztak a korszakkal irodalmárok és történészek, tágították ki az időhatárokat, a művészettörténet felvevőpiacán az időszak feltérképezése (a balatonboglári kápolnatárlatok történetével vagy az 1956-os Intézet Hosszú hatvanas évek kutatásaival) részlegesen történt csak meg.

Hogyan kapcsolódjon hát a korhoz a kortárs művész, ha számára sem adott az igazsághoz közelítő korkép? És ez nem csak a „gyermekkori konstrukciók revíziójához” tartozik szorosan hozzá, hanem ahhoz is, hogy egy mai gimnazista ne úgy bolyongjon a Ludwig termeiben, mint egy idegen planétán. Mélyi József, a kiállítás kurátora intelligensen hárítja el a kortárs művekkel szemben megfogalmazható hiányérzetet: „a kiállításban minden egyes választás, kiemelés vagy elhallgatás egyben konstrukciós gesztus is, amelyben döntő szerepet játszanak az ideológiai-politikai-művészetelméleti körülmények”. Menesi Attila művét azért emelem ki, mert a kérdést illető érzelmi amplitúdót a nullához közelítve, a felejtés-emlékezés tematika egyetlen adekvát tárgyához, Amerigo Tot síremlékéhez nyúlt hozzá. Az elhanyagolt és megsüllyedt sírt megtisztíttatta, és fehérvárcsurgói (Tot szülőfaluja) mészkőből faragott ékkel egyenesbe állíttatta, „melynek következtében rés keletkezik a betemetett koporsó és Melocco Miklós munkája között”. Ebbe a történelmi résbe illeszkedik a kiállítás koncepciója.

Amerigo Tot, Ludwig Múzeum

Így esett, hogy Amerigo Tot születésének 100. és halálának 25. évfordulóján az ünnepelt - sokak meglepetésére - csontvázként esett ki a szekrényből. Különös, hogy halálát követően milyen viharos gyorsasággal kopott ki a még a művészet haladó hagyományait ápoló felfogásból is. Mára mindazt, amit művészete és élete reprezentál, a feledés homálya veszi körül a rendszerváltás utáni Magyarország régi-új berendezésében. Csoszó Gabriella a jelen állapotokat dokumentáló fotósorozatában Tot köztéri munkái nem állnak magányosabban és idegenebbül a számukra kijelölt térben, mint a magyar köztéri szobrászat ma születő és egykori monumentumai.

Amerigo Tot ezen a kiállításon elsősorban nem művészként van jelen, hanem kalandorként, kora érdekes embereként, aki maga is aktívan és kreatívan alakította az alakja köré vonódó imázst. A pályaválasztását meghatározó születési körülmények, a történelem viharai, regénybe illő találkozások, csodás rátalálások, megbízások, nők, kalandok, filmek - szóval az összes, a néző fantáziáját feltüzelő sztori egy legendás alak megformálásához szükséges, kissé homályos, már-már irodalmi közeg megteremtését célozzák. Tot foglakozására nézvést ugyan szobrász lett, de volt benne valami, ami a művészet magasztos közege helyett inkább az életörömhöz kötötte.

Ebből adódik, hogy a kiállítás rendezői látszólag nem sokat bíbelődtek az oeuvre teljes kibontásával (pedig tudom, hogy pincékből és egyéb, elfeledett helyekről kellett összeszedni a munkákat). Ember legyen a talpán, aki a középre felhalmozott szobrokból a térkép segítségével egyenként beazonosítja a műveket (fényképeket, rajzokat). S mivel a szobrászati életmű masszaként értelmeződik, így az elsősorban hihetetlen aktivitásában tűnik ki. Ebben a tulajdonságában Tot korunk hősére, a magyar képzőművészet recepciójában ugyancsak otthonra lelő Picassóra is hasonlított. Csak két fontos komponensből, a kínzó, robbanó tehetségből és a munka babonás megszállottságából nem volt elegendő az életmű megkelesztéséhez. Imázs és életmű szerves építése keveseknek sikerült, talán csak Duchamp-nak, Warholnak és Picassónak.

Amerigo Tot szobrászatának fonáksága abban áll, hogy elvitathatatlan kézműves tehetsége milyen sokféle stílusadaptációban nyilvánult meg. Tudott Maillol, Brancusi és Henry Moore fejével gondolkodni, tudott reneszánszul, és akár még a Neue Sachlichkeit is megkísérthette (például azon a hideglelős műtőallegórián a gipszek termében). Mintha éppen ez a képessége akadályozta volna meg abban, hogy a dolgok, formák, anyagok mélyére nézzen (mint Schaár, Vilt vagy Kemény Zoltán). Rugalmassága még egy veszélyforrást rejtegetett: sok szobra, kis- és nagyplasztikája eltűri a méretek, anyagok ide-oda alakíthatóságának próbáját (plakettmérettől hatalmas térplasztikáig), ami műveit időnként veszélyesen közel sodorja a giccshez. Pedig a Hódolat az ikerrepülőknek (amelynek keresetlen szobrászi felfogása kisvártatva a Komarov-emlékmű narratívájának áldozata lesz), A kereszt mint proteszt vagy A Föld füle, de még az Európa elrablása is mélyebb és eredetibb plasztikai megoldásokat mutat fel.

Tot kalandregénye akkor fordul drámába, amikor az idősödő művész otthon iránti nosztalgiáját és világhírének a hatvanas években erősen relativálható jelenlétét kihasználva a kultúrpolitika lép színre. Az ok Magyarország Nyugat felé való óvatos nyitása, a kádári kultúrpolitika szalonképessé tétele volt. A veszélytelen, ám „mégis újdonságot jelentő mozgást hozó koncepció” (Sasvári Edit) egy alkalmas arc, Amerigo Tot hazahívásában tetőzött. Ez a paktum olyan bónuszokat is tartalmazott, amelyek eredményeképpen VI. Pál fogadta Kádár Jánost, aki Kovács Margit-művet ajándékozott a pápának, aki viszont egy Amerigo Tot-alkotással kedveskedett a főtitkárnak. Végül is ez a vállalkozás -- minden cinizmusával -- nagy ívben felépített projekt volt. Tot alkalmas médiumnak bizonyult a kultúrpolitika nyugati nyitását megcélzó üdvtörténet beteljesítésére. Szívszorító és kínos a könnyekig meghatódott művészt látni Budapesten, május 1-jei felvonulók között, amint Kassák Munka-körének 1928-as ünnepségére emlékezik.

Végül, 1969-ben, Tot bevonul a Műcsarnokba. A napi- és heti sajtó felkapja a művészt; a cikkek hemzsegnek a romantikus zsurnalizmus eposzi jelzőitől, mesébe illő csudás történetektől, kedélyességektől. Munkáinak értékelése kettős szólamú volt, és folyton személyiségének varázsába futott bele. Ha valaki veszi a fáradságot, ezeket olvashatja ki a nagyterem újságkigyűjtésének palimpszesztfalán.

Azért voltak szakmai alapon érvelő kritikus hangok is - közvetlenül 1969-es fellépéseit követően. Például így ír a Vigiliában a műcsarnoki kiállítási beszámoló szerzője, Dévényi Iván: „Tot munkái közül elsősorban azok az 1931--32-ből való, konstruktivista munkák, rajzok és pici festmények emelkednek ki, amelyeket a művész Klee és Moholy-Nagy növendékeként a dessaui Bauhausban készített.” A szerző végigveszi a jellegzetes stílusparafrázisokat, majd megállapítja, hogy a „művész nem tartozik a korszakalkotó, a zseniális szobrászok, a Brancusik, az Arpok, a Moore-ok, a Giacomettik, a Manzúk közé, de - életművének eklektikus (és itt-ott hatásvadászó) volta ellenére - tehetséges és invenciózus egyéniség, a mai európai plasztika második vonalának érdemes alakja.” Száraz szemű értékelés, igaz, a Vigilia szűk olvasótáborának.

A mostani kiállítás nagy érdeme a katalógus, amely a múlt feldolgozását több pontról, levéltári kutatások mélyéről járja körbe. Sasvári Edit és Schneller János a Tot-jelenség kultúrpolitikai hátterét építi fel; Tóth Károly Tot értelmiségi kapcsolatainak megy utána (szomorú konklúziója szerint „személyének és életművének igazán komoly befogadása és értékelése Olaszországban sohasem történt meg”); Nemes Péter kutatásai eredményeként pedig egyre kevesebb a művészt érintő feltáratlan terület, titok.

A tárlatot minden problematikusságával együtt fontos kihívásnak tartom. Egy olyan elhagyott kijáratot nyitott meg, amelyen keresztül a múlt alakjai előléphetnek a történelmi amnézia takarásából.
(Megtekinthető 2010. január 3-ig.)

Aknai Katalin