Már az 1990-es évek végén a Nobel-díj biztos várományosaként ajánlotta a Széphalom Könyvműhely illetékeseinek figyelmébe Tomas Tranströmert verseinek magyar fordítója, a szintén Svédországban élő Mervel Ferenc. Váteszinek bizonyult jóslatát nemcsak arra alapozhatta, hogy svéd állampolgár 1974 (Eyvind Johnson és Harry Martinson megosztott díja) óta nem részesült a magas irodalmi elismerésben, Tranströmert amúgy is hosszú évek óta esélyesnek tartották. Az első, 17 vers című kötetével – 1954-ben, 23 éves korában – befutott költő stílusa nem volt ugyan forradalmi, mégis új dimenziót nyitott. „Merész, többértelmű metaforáival ráébresztette olvasóit a rejtett összefüggésekre, a mindennapi élet apró rejtélyeire (...), melyeket mindannyian magunkban hordunk, anélkül hogy a mélyből tudatosan felszínre hoznánk, anélkül hogy meg tudnánk nevezni” – írta róla Mervel 117 vers című, válogatott költeményeit tartalmazó, 2001-es magyarországi kötetében.

 A kortársak közül a világon a legtöbb nyelvre lefordított Tranströmer mindemellett nem élt visszavonult életet. A fél oldalát lebénító, 1990-ben elszenvedett agyvérzéséig folyamatosan utazott, barátokkal mulatozott, irodalmi kapcsolatokat ápolt világszerte, Pekingben még kávéházat is elneveztek róla. A kenyerét börtönpszichológusként kereső Tranströmer a magyarokkal különösen jó viszonyt ápolt, köszönhetően az 1956-ban kivándorolt „magyar irodalmi maffiának”. Többek között Thinsz Géza és Mervel Ferenc költő-műfordítók ismertették meg a magyar irodalommal, illetve ugyanők hívták fel az itthoniak figyelmét a svéd szerző munkásságára – mondja a Tranströmert személyesen ismerő, Svédországban élő Sall László költő („civilben” a svéd posta kézbesítője).

Az idei irodalmi Nobel-díjas – az említett ötvenhatosok nyersfordításait alapul véve – már az 1960-as években javában ültette át magyar kortársak, köztük Illyés Gyula, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Nagy László, Pilinszky János és Szabó Lőrinc verseit. Lelkesedését jelzi, hogy Ösvények című, saját alkotásait egy csokorba gyűjtő, 1973-as kötetében is helyet adott általa fordított magyar költeményeknek. És viszont: Tranströmer művei folyamatosan jelen voltak a hazai irodalmi folyóiratokban (így a Nagyvilágban), 1979-ben megjelentek válogatott versei, majd hosszabb szünet után következett a már említett 117 vers, egy évvel később pedig Az emlékek látnak című kötet.

A jó kedélyű, az életet habzsoló Tranströmer személyes nexusba is került az általa fordított művek alkotóival. Első, 1967-es magyarországi látogatásának két hete alatt – amikor az említett Thinsz Géza kalauzolta – számos ismeretséget kötött. „A költő ellátogatott a Balatonra, a szigligeti alkotóházba, és az épp ott időző költőkkel-írókkal együtt átruccantak Hévízre is. A beszámolók szerint Tranströmer szívesen beszélgetett-borozott hajnalig a többiekkel” – meséli Mezey Katalin költő, Tranströmer magyarországi kiadója, a Széphalom Könyvműhely vezetője.

Ekkor ismerkedett meg nagy kedvencével, Pilinszky Jánossal is, akivel egy teljes napot és éjszakát átbeszélgetett. „Pilinszky albérletben lakik, a város közepén, egyetlen szűköcske szobában (mint a legtöbb kispénzűnek, neki sem futja saját lakásra). De csodálatos ember. Feledhetetlen estéket töltöttünk együtt véget nem érő beszélgetéssel (tolmács nélkül) a parányi szobában” – idézte fel a találkozást Tranströmer Robert Bly amerikai költőnek írott levelében 1969. november 17-én. A svéd költő ettől fogva „Pilinszky elválaszthatatlan barátja lett, (...) mintha ikrek lettek volna” – nyilatkozta Mervel Ferenc az Új Könyvpiac című lapnak 2001-ben, amikor a költő, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál idején, könyve megjelenése alkalmából feleségével és fordítójával együtt másodszor is Magyarországra jött. 

 Tévedés azonban azt hinni, hogy a jóléti svéd államban élő Tranströmer számára csupán egyszeri egzotikus kaland volt a vasfüggönyön túli látogatás. „A kommunizmus alatt Svédországba becsorgott ugyan a kortárs magyar líra, azonban a szerzőket, mint tudjuk, az állam megrostálta, így éppen a legnagyobbak, Pilinszky, Nemes Nagy nem kerültek a svéd műfordítók keze közé. Tranströmert még saját hazájában is támadás érte a hatvanas években »forradalmiatlan« költészetéért. (...) Tranströmer szolidaritást érzett a pszichikai-fizikai Fal innenső oldalára szorultakkal. De ez részéről belpolitika is volt, a határon túl lévő tehetséges írótársait azért is fel akarta emelni, hogy saját nemzetét figyelmeztesse. Kapcsolatot akart teremteni azokkal, akiket nem közöltek, így jutott el Csehországba és Szlovéniába is” – fejtette ki Mervel az említett interjúban. „Meghatott, hogy sikerült megőrizniük emberi épségüket, integritásukat, noha évekig pavlovi kutyákként bántak velük” – adott hangot megrendülésének és szolidaritásának a svéd lírikus a kelet-európai költőtársakkal való találkozás után.

 De nemcsak az együttérzés vezette a kulturális sokszínűség iránt különösen fogékony költőt, amikor nekilátott átültetni a magyar műveket, hanem az is, hogy a sajátjával rokon lírának érezte azokat. Tranströmer olvasói nem egy költeményében fedezhetnek fel például pilinszkys lecsupaszítottságot, mint például az 1966-os Magány címűben: „Mindenki sorban áll mindenkinél. / Sokaknál. / Egyvalakinél.” Tény, hogy „Pilinszky hétköznapi humanizmusa nagyon közel áll Tranströmer világához; ahogyan mindkettejükre jellemző a nagyon erős transzcendens vonás” – mondja Sall László. Mezey Katalin pedig a világháborús gyermekkor megrázó élményeiben, az agresszió elutasításában, az istenhitben és az emberi méltóság tiszteletében látja a Tranströmert és az általa fordított magyar költőket összekötő értékeket.

Mindezen hasonlóságok ellenére a szakértők szerint mégsem alakult ki egyértelműen kimutatható kölcsönhatás a későbbi Nobel-díjas és a magyar lírikusok között, dacára, hogy a természeti képekben gazdag, sallangmentes skandináv szabad vers hatása a magyar költészetre tagadhatatlan. „Kiforrott, elismert költők voltak, amikor találkoztak egymással. Inkább a nemzedéki érzés volt közös, hiszen hasonló mestereik voltak, például Paul Éluard, T. S. Eliot” – ad egy lehetséges magyarázatot Mezey, aki bizonyos benne, hogy a szenvedőkkel való együttérzés, ami oly jellemző Tranströmerre, a kommunista diktatúrában tapasztaltak lenyomata is. Ezt az élményt fejezi ki Barátokhoz, a határ mögé című, 1973-as versének részlete: „A cenzornál van most a levél. Fölgyújtja a lámpát. / Szavaim riadtan ugrálnak a fényben, mint rácson a majmok, / megrázkódnak és elcsöndesednek, fogukat vicsorítják! / Olvassatok a sorok között. Kétszáz év múlva találkozunk, / amikor feledésbe merülnek a szállók falába rejtett mikrofonok, / alhatnak végre, kövületté válva.”

Az 1996-ban, súlyos agyvérzését követően kiadott, Gyászgondola című kötetének verseiben Liszt Ferencet is megidéző Tranströmer személye ugyanakkor többször megihlette magyar pályatársait: az őt személyesen ismerő Kányádi Sándor és Sall is írtak-ajánlottak neki költeményt. Előbbi 1987-es, Tavaszvárás című művében a svéd költő stílusára emlékeztető modorban írta: „a tavasz nem akart megérkezni / valahol túszul ejtették / a költöző madarakat”. Sall pedig, Skärholmen poharai címmel, már a Nobel-díj odaítélését követően fejezte ki tiszteletét egy friss versben.

SINDELYES DÓRA