AP
Az Old Ideas cím utalás, keserű vicc a régen használatban lévő dolgok fontosságáról és fontostalanságáról. Ugyanakkor friss, szellemes és kreatív, olyasféle alkímia, mint az Oasis-tól a Definitely Maybe. Valami biztosan lehetséges. Leonard Cohen 10 új dala arról szól, mint minden korábbi műve: a hazatérésről, a megérkezés után elmondott imáról, a felnőtteket álomba ringató bölcsődalról, a kiszállásról.
Cohen ellopott néhányat a gyerekkor illúzióiból, de visszahozta a zenét és a verset oda, ahonnan majdnem minden értelmes dolog ered: a szívekbe. Annak ellenére lett szeretetre és tiszteletre méltó ember, hogy – különösen pályafutása korai, sűrű éveiben – mindent elkövetett annak érdekében, hogy ne lehessen az. Ha Lou Reed a zűrös anyagokkal teli kora hetvenes évek hírnöke, akkor – ahogy Tim Footman írja – Cohen a költészet modellfiúja: mint Yeats, Keats vagy Federico García Lorca. Mit akart egy pályakezdő költő a hatvanas évek végén? 1967-ben, amikor megjelent első, Songs of Leonard Cohen című albuma, az ügynöke azt kérdezte tőle: „Nem vagy te ehhez túl öreg? Tényleg részt akarsz venni ebben a hülye játékban?“
Részt akart, kiváló dalokkal és albumokkal demonstrálva, hogy a játékot komolyan gondolja, mégha az üzeneteit nem mindig azok születésével egyidőben értik meg. A Bird on the Wire-hoz, vagy a Paper Thin Hotelhez az évek múlásával járó értettség kell, a Waiting for the Miracle és a Hallelujah nem korhoz kötött: a hallgatónak elég megszületni hozzá.
A Hallelujah nemcsak minden idők egyik legszebb fohásza, Cohen védjegye, hanem egyike a valaha született, legjobban kizsigerelt talizmánoknak, a tehetségkutató dalversenyek biztosan elrontott darabja. Egyrészt ilyen a zsidó kántorok és az amerikai folkzenészek sorsa, másfelől bizonyíték arra, hogy Cohen nélkül a dalai semmit nem érnek.
A költők a világ el nem ismert törvényhozói. Ez a Percy B. Shelley-től vett idézet a Cohen munkássága előtt tisztelgő, mostanában a Filmbox csatornán látható I’m Your Man című filmben hangzik el, ám érvényesnek tűnik a kortárs zene összes fontos előadójára. Talán az acélmarkú, vándorló Woody Guthrie volt az első, őt követte a kószáló, köztes térben csavargó, fékezhetetlen Bob Dylan, a sort szokták Leonard Cohennel folytatni és vele befejezni.
Amikor 2009-ben Budapesten járt, ezt írta róla Végső Zoltán: „Ha a föld csak egyetlen énekes-előadót bírna el a hátán, akkor az csakis Leonard Cohen lehetne.” Ez akkor is így pontos, ha tudjuk, a Földön egyre kevesebb valódi énekes-előadó él, és még kevesebb van azokból a rejtélyes hősökből, akikről az Old Ideas indító dalában, az önazonosító, számvetést készítő Going Home-ban így énekel: „Imádok Leonarddal, ezzel az öltönyös, laza fattyúval beszélgetni.“ Cohen azt mondja, az élet tele van mindennel, ami kikerülhetetlenül fontos, de az ember eredeti célja mégiscsak az, hogy előbb-utóbb minden emberit elpusztítson.
„A zene a szemem előtt mindig fényesebben ragyogott, mint a szerelem” – mondja Cohen. Ez is egy frázis, ami nem háborítja fel, de talán kicsit elszomorítja a dalait kedvelőket, hiszen Cohen az Old Ideason elvesz a boldog együttléttel járó romantikus asszociációkból. A végső helyet kijelölő, könyörgő Show Me the Place-ben vagy a Darkness-ben fekete és keserű sorok találhatók a kiégésről, a bezárkózásról és a mindent lezáró fekete fényről. Ezek a dalok nemcsak Cohen töretlen költőiségének, hanem az új zenei nyelv elsajátításával kapcsolatos perfekt zeneszerzői képességei kiteljesedésének bizonyítékai is.
A Darkness a legkorszerűbb szekvenciák felhasználásával életre hívott finom, lüktető, blues alapú előadás. „Nincs jövőm, már nincs sok hátra – énekli. Azt gondoltam, a múlt túlél, és vele együtt a sötétség is.“ Dacosnak és beletörődőnek tűnik, de ez is csak látszat. Cohen lesz a következő komoly, 100 éves férfi, aki akár az ablakon is kiléphet. Ehhez a mozdulathoz az Anyhow füstös, beborult, szirének sóhajtásával kísért zsolozsmázása illik majd a legjobban.
Cohen mostanában egyre többször ülteti az ölébe az unokáját, ami veszélyes nagyapai kényeztetés. A kislány egy alkalommal megkérdezte tőle: Papa, ha egyszer nem lesz rajtad az öltönyöd és leveszed a kalapodat, mit látnék? Cohen bölcsen azt válaszolta, azt, ami mindenkinél bekövetkezik: semmit. Ez az unokariasztó válasz nem lesz a pszichológusok kedvenc mondata, pedig előbb-utóbb mindenkinek valamit kezdeni kell vele.
