A kitűnő francia politológus és politikai filozófus, Marcel Gauchet azt írja A francia balsorsról című könyvében, hogy „minden ellenkező vélemény ellenére az emberek elsősorban a külpolitika eseményekből vonják le fő következtetésüket”. Milyen igaz. És mennyire másképpen él ez az itthoni köztudatban. Abban éppen az ellenkezője van: az embereket teljesen hidegen hagyja a külpolitika, annál inkább érdekli őket a belpolitika, azon belül is a zsebük. Nem tagadhatjuk persze, hogy ez utóbbi sem mellékes körülmény, de most ne arról beszéljünk, hogy a bérek, az árak, az állami szolgáltatások stb. hogyan érintik az embereket. Hanem arról, hogy valóban úgy van-e, ahogy Gauchet írja, és a külpolitika tényleg annyira fontos-e.
Ha nem így lenne, Magyar Péter nem tartott volna kifejezetten „külpolitikai napot” a minap Székesfehérváron, illetve Orbán Viktor nem tartana külpolitikai beszédeket évtizedek óta Tusnádon. Ha mást nem nézünk, ez a kettő csak jelez valamit. Ugyanis a politikában semmi sem véletlen. Az sem, hogy
az egyik oldalon (Fidesz) e külpolitika szerepét rég óta ismerik, a másikon (bal-liberális ellenzék) ellenben jóval kevesebb szerepet tulajdonítottak neki a kelleténél.
Ez az írás ezért azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy mi a külpolitika státusa a politika univerzumán belül, és miért alakult ki ezen a területen egy olyan aszimmetria, amely nagyban hozzájárult a Fidesz sorozatos kétharmadaihoz.
A külpolitika győz és egyben meg is szűnik
Az 1980-as évek elején Magyarországon a külpolitika a néhai állampárt monopóliuma volt. Az MSZMP vezetői mondták meg, mit kell gondolni a szocialista blokk belső viszonyairól, és hogyan kell minősíteni az ellenséges nyugati országokat. Aczél György 1980-ban adott egy interjút Paul Lendvainak (Valóság, 1980. december), amelyben azt mondja, hogy „A Nyugat által követelt »ellenzéki« sajtóval mi a felelősséget vállaló sajtó gyakorlatát állítjuk szembe”. Ekkor még a Nyugat „követel”, a szocialista blokk pedig – ellenáll és járja a maga (felsőbbrendűnek vélt) útját. De az a bizonyos ellenzék már szerveződik és az 1980-as évek második felében az ellenzéki (szamizdat) sajtó révén kezdi átfordítani a közhangulatot. Ekkor már szó sincs az 1956 utáni korszak egyik kulcsfogalmáról, az imperializmusról; 1985 után a Nyugat (részben a jobb hivatalos sajtóban is) kezd mintává válni. A rendszerváltáshoz közeledve a hazai elitcsoportok (beleértve ezek közé a párt reformereit is) ennek a Nyugatnak a követéséből vezetik le saját identitásukat, s létrejönnek a különféle – hangsúlyaikban ugyan különböző, de – alapvetően nyugatos pártok.
1990-ben aztán már be is teljesül mindaz, amiért ezek az elitek küzdöttek a 80-as évek végén: Magyarország nyugati típusú demokráciává válik. Mivel megszűnik a rendszerszintű ellenfél (a szovjet rendszer), a külpolitika lecsendesül, s ettől kezdődően a hangsúly átkerül a belpolitikára. Természetesen nem arról van szó, hogy a szó szoros értelmében megszűnne a külpolitika; inkább arról, hogy mivel a demokrácia legyőzte a diktatúrát, és megszűnik a Szovjetunió, a rendszerváltó elitek számára úgy tűnik, érdemi külpolitikai feladat többé nincs. Bár még nem vagyunk a nyugati intézményrendszer tagjai, de gondolkodásunk, mentalitásunk már nyugati. Hol lehet itt a továbbiakban szerepe a külpolitikának?
A külpolitika „megszűnését” erősíti meg ekkoriban a „történelem vége” korszellem és a liberális demokrácia világméretű győzelme is. Hiszen, ha nincs történelem, nincs szükség a korábbiakhoz hasonló küzdelmekre is különféle rendszerek között. Másrészt, ha csak a liberális demokrácia maradt talpon, megint csak nincs szükség arra, hogy éles külpolitikai frontok alakuljanak. Az a helyzet tehát az 1990-es demokratizálással, miközben a belpolitikai építkezés válik fő feladattá, a másik fontos terület, a külpolitika hátrébb sorolódik, ami a releváns politikai aktorok gondolkodását is egyoldalúvá teszi. Azt persze, hogy itt egy egyoldalúság jött létre, a korabeli szereplők sokáig nem veszik észre; ezt a percepciót elnyomja a sikeres rendszerváltás és a demokratikus intézményépítés eufóriája. De ez a helyzet nem tartós, illetve a külpolitika fokozatosan – és aszimmetrikus módon – szivárog majd vissza a belpolitikába. Ennek az aszimmetriának a haszonélvezője lesz a majd a Fidesz, az 1990-e évek második felétől.
A Fidesz a külpolitikával emelkedik fel
A Fideszt illetően még az elemzői közvéleményben is két sztereotípia él. Az első, hogy a párt felemelkedése a liberális elvek elárulásával kezdődik. A második, hogy a Fidesz valamikor az elmúlt 15 évben vált Nyugat-ellenessé. Az első szemponttal itt nem foglalkozom; talán annyit róla, hogy ez így önmagában, magyarázatnak eléggé kevés. Annál inkább fontos a második. Valóban úgy van, hogy itt 2010 után történt Nyugat-ellenes fordulat? Nem, nincs így. Arról van szó ugyanis, hogy
a Fidesz felemelkedése nem csekély mértékben a Nyugatról való gondolkodás megváltozásával, néhány apró, de fontos jel megjelenésével kezdődik.
