A nagy sportfufó előtt jegyüzérek lézengenek, rajtuk kívül egy árva krisnás osztogatja a Bhagavad Gitát, nyilván hallott róla, hogy ez olyan spirituális esemény. Ehhez képest a leeresztett hajú, elmélyült tekintetű könyvtárosnők aránya odabent nem túl magas, és a jó előre eltervezett morgások se használhatók arról, milyen hülyén fog kinézni a középen tévelygő kétszáz gót.

A gótikus-okkult világzenei alapvetés 16 évvel utolsó magyar koncertje és legutóbbi lemeze után a Sportarénában próbálta felidézni a felidézhetetlent. A kísérlet végül sikerült, még ha a zenekarnak a pátosszal meg önnön gonosz ikertestvérével is meg kellett küzdenie.

MTI / Mohai Balázs

A koncert ülős, tehát senki nem fog a kezében túlárazott sörrel lökdösődni transzcendentálisan, pedig igény, mint a véleményekből később kiderült, lett volna rá. Másodszor mert gótok csak mutatóba akadnak, a közönség nagy része 30-60 közti jól vasalt polgári egzisztencia, sokan a környező országokból - a bal szélen, előttem lelkes szlovén fényképészlányt rángattak vissza honfitársai minduntalan, ha belógott a képbe.

Az előzenekar sok vizet nem zavar, a sötétedő színpadra bemenetelő váteszek (Brendan Perry, az elegáns okkult punk, Lisa Gerrard nyakában meg nem túlzás a főpapnői lepel) az új lemez első számával kezdenek a megújulás jegyében. A Children Of The Sun himnikus ereje a székbe döngöl, amikor viszont gyengül az első hullám hatása, és a nagyszabású himnuszra jön második, a harmadik meg a többi, némileg eltávolodva a jelentől betekintést nyerhetünk a Dead Can Dance-jelenség két arcába.

Az együttesben pont az a lenyűgöző, hogy a Mindenhatóba, a valutaárfolyamba és úgy általában bármibe vetett hitünk elvesztése után lehetőséget kínál valami emberin túli megérintésére. Nem túlzás, hogy ezt az érzést, amennyire köznapi halandónak hozzáférhető, sokaknak a Within The Realm Of A Dying Sun vagy a Serpent's Egg számai szállították a DCD klasszikus korszakából.

MTI / Mohai Balázs

Semmi nem áll tőlünk távolabb, mint a régenmindenjobbvolt, vagy elvitatni a művésztől a változtatás jogát afelől, merre viszi tovább az életművét, de hát mit lehet tenni, ha tényleg ez a helyzet? Az új anyagokban ott van minden, ami a "hogyan rakjunk össze mély és komoly zengedelmeket"-kiskönyvben szerepel, csak sajnos úgy hatnak, mintha a zenekar közepesen tehetséges epigonja adná elő az egészet.

Jó lenne megtudni, a pöffeszkedő szintifutamok meg a nyakra-főre dobolás vangelisizmusai nélkül, csak úgy magukban mekkorát ütnének ezek a számok, de most nem derül ki. Hogy más is így gondolja, azt jelzi, hogy az első egetverő hujjogást az egy szál énekhangra írt Largo kapja Lisa első szólólemezéről. A következő latinos szám a Spiritchaserről már-már olybá tűnik (bocsáttassék meg a szentségtelen párhuzam), mint a Rabszolgasors főcímzenéjét bekapcsolni a templomban.

Az egynemű hömpölygéssel az is baj, hogy elfedi, milyen sokoldalú és vállalkozó kedvű volt egyszer a zenekar. A fenti szájhúzogatások mindazonáltal egyből értelmüket vesztik, amikor megszólal a Host Of The Seraphim csodás kettőse, és visszaáll a szent légkör. Az egyre növekvő lelkesedéssel párhuzamban a koncert ebben a mederben folyik, mi az hogy, menetel tovább - a DCD időnként megmutatja, hogy nem csak az emlékeiből él, ezzel együtt rögtön azt is, talán jobban tenné, ha mégis.

MTI / Mohai Balázs

Brendan elpenget egy teljesen átlagos görög népdalt dedkendenszesítve, a közönség egy bizonyos Maria nevű, szintén görög tagjának ajánlva, valamivel később az új lemez záró darabjával, a meglepő című All In Good Time-mal vágna kerekre, vélhetően az önfarkába harapó világkígyó szellemében. A ráadásban titkos vágyam, az Ubiquitous Mr. Lovegrove teljesül, a második ráadás vége talán engesztelő gesztus az ősrajongóknak (az első, 1984-es cím nélküli album zárása), a legvégén pedig maga Lisa Gerrard mondja a fényoszlop közepén, hogy I love you, és a több ezer jelenlévő egyenként el is hiszi. Az ilyen pillanatokért éri meg, bármilyen nehéz sivár korunkban prófétának vagy mondén hívőnek lenni.