Egy újságírónő az első magyar szépségkirálynő családja után kutatva Afrikában keveredik végeláthatatlan kalandokba. „Mindig annyira meg tudom unni a saját életemet, hogy kell valami újat létrehoznom” - ez egy vallomás az álomnőtől.

Liptai Claudia első regénye, Az álomnő. A könyv vidéki bemutatójára utazva, a kezemben tartott kötetre nézve jeges félelem fog el. Az úgymond hivatásosok többsége ugyanis a bulvárról, a bestsellerről, az úgynevezett könnyű irodalomról nem sok szót tud ejteni. Nem vagyunk úgy képezve. Pontosabban szólva úgy vagyunk képezve, hogy amint lektűrt látunk, tegyük azt, mint az egyszeri statikus, aki vízszintes repedést lát a falon. Kezdjünk el futni teljes erővel az ellenkező irányba.

A probléma abban gyökeredzik, hogy társadalmunk azon tagjai, akik nem tartoznak a fent említett szakmabeliek közé, vagyis valamivel több mint 99 és fél százalékunk az előbb említett magatartásformáknak pont az ellenkezőjét valósítja meg. A szakmabeliek által piedesztálra emelt úgynevezett "magas irodalom" megpillantásakor kezd futni, és a lektűrre gyűlik, mint vérszagra az éji vad.

libri

A kezemben tartott példány ugyanis attól függően, milyen irányból tekintek rá, változtatja a formáját. Egy bizonyos irányból, a szakmabeli irodalmár, valamint a kritikus értelmiségi szempontjából ez nem egy könyv. Pontosabban szólva: nem irodalmi szöveg, hanem egy tárgy, ami (bizonyos szögből nézve) annak látszik, azonban mégis csupán egy marketingeszköz. A piáriskolában a médiagazdaságtan órán minden fogalmak közül a legelső a konvergencia.

A konvergencia úgy működik, mint a Csillagok Háborúja. Miután kiadtam Luke Skywalkert filmen, és az embereknek tetszett (értsd: megvették, sok példányban), kiadom könyvben, képregényben, figurában, pólón, marcipánban, satöbbi. Ez az egyik oldalon azért üdvös, mert az én kezemben van a filmes cég, a televíziócsatorna, a könyvkiadó, a póló- és a marcipángyár, valamennyi pénztárgép nekem csörög. Amennyiben nem ez a helyzet, a jogokat adom el, és akkor sem járok olyan rosszul.

Minél több formában adom el ugyanis Luke Skywalkert, annál erősebb lesz a brand, az általa képviselt márka értéke. Vagyis annál többet és drágábban fogok tudni belőle eladni később. Ez a spirál önmagát erősíti, én pedig boldogan konstatálom, hogy bravúros öt mondatban kifejtettem a sztárvilág gazdaságtanát. A fenti játék ugyanis nálunk is remekül megfigyelhető, leglátványosabban a kertévé - bulvármagazin tengelyen.

Ebben a képletben - és akkor hosszú idő után végre megérkeztünk - Luke Skywalker csereszabatos Liptai Claudiával. A kommunikációs szakember vagy a keményvonalas irodalmár szemével nézve Az álomnő ugyanis nem egyéb, mint PR, valamint a Liptai-brand ismételt pénzre váltásának professzionális példája.

Létezik egy másik olvasat is, nem csak a gonosz profié, aki mindenütt manipulációt lát. Főleg persze ott, ahol az jelen is van, de lássuk be, a fenti gondolatmenet nem fed fel évszázados titkokat. Nem mond el semmit, amit józan paraszti ésszel ne tudna bárki, aki ránéz a kötetre. A szórakoztatóiparnak a szórakoztatóipar számára felállított kihívásokkal kell megküzdenie. Évszázados felismerés, valóban. Az olvasó valószínűleg minderre nem kíváncsi, ugyanis messzemenőkig tisztában van vele.

A strandon nem esztétikai tapasztalatot kívánunk szerezni. Szórakozni akarunk. És ezt illik a kritikusnak is tudomásul vennie, ha nem akarja hogy olvasó és szerző átkacsintson a válla fölött. "Ez nem is kérdés" - válaszol Liptai Claudia, amikor azt firtatjuk, hogy az ismert színésznő fogja eladni a kezdő írót. "Ez lesz az első motiváció, amiért kezükbe veszik az emberek a könyvet. Ez az én előnyöm. Ez az ugródeszka, ami nagyon kevés írónak adatik meg. De akkor ott a következő pillanat, amikor az olvasó már lapozott hármat, és kit érdekel, hogy én írtam? Ha nem jó, leteszi a könyvet."

Félretéve a sznobériát, Liptai Claudia lektűr-kalandregénye, ha nem is letehetetlen, de nem tartozik a kínosan, újságírói kötelességből, muszájból végigkínlódott sztárkönyvek sorába. Megfelel arra a célra, amelyre kitalálták. A kétórás út alatt végigolvasható, anélkül, hogy a táskában lapuló Eszterházy-összkiadás felé akarnánk kapkodni, mondhatni attól majd jobban repülnek a kilométerek. A szövegnek van lendülete, és ha ezt a szőrös szívű kritikus is hajlandó elismerni, akkor szerző és kiadó elérte a célját.

„Én szeretem az olyan könyveket, amik sodróak” - felelte az írói példaképeket feltérképező kérdésünkre a szerző. „Nagyon szeretem akár az angolszász, romantikus Jane Austen irodalmat, szeretem, ha jól ki van bontva valakinek a személye. És valószínűleg, talán a szakmám miatt, ez volt a legkönnyebb része a munkának. Karaktert ábrázolni, a párbeszédeket megírni. Fontos volt, hogy olyan helyszínt válasszak, nevezetesen Afrikát, amit személyesen is megtapasztaltam. Hozzátettem a fantáziámat is, ami meg nem az én életem. De mégiscsak, valamennyire biztos benne vagyok én is a főszereplőnőben.”

Ami persze valamelyest tudatos is. Liptai Claudia ugyanis - mint azt a kötet szerkesztői is elmondták - céltudatossággal, munkabírással írta meg három hónap alatt első regényét.

Libri

Hogy közhelyes fordulattal éjünk, nincs az a lektűr, amelyben legalább ne lenne egy csipetnyi igény a filozófiára.

„A legfontosabb kérdés, amivel én foglalkoztam, az volt, hogy hogyan tudjuk jobban megszeretni önmagunkat. Állandóan küzdünk, hogy megfeleljünk azoknak az elvárásoknak, amiket a világ állít elénk, de mindig elfelejtjük, hogy valójában ezeket magunk állítjuk magunk elé” - mondja Liptai Claudia. És hogy számára mi volt az, amit megtanult a munka folyamán?

Állítása szerint a legfontosabb az volt, hogy bebizonyította: képes rá, hogy megírjon egy háromszáz oldalas könyvet.

„Ez volt az egésznek a lényege. Hogy én elindultam ezen a maratonon, ahol az elején úgy tűnt, nemhogy a végére, de a következő kanyarig sem fogok elérni anélkül, hogy ne kapnék tüdőembóliát. De nem. Végigfutottam. Megvan. Lehet, hogy a többiek már hazamentek, és vacsoráznak, és én akkor szakítom át a célszalagot. De átszakítottam.”