szerző:
Gyenge Zsolt
Tetszett a cikk?

A Westendben egy tizenegynéhány éves cigánygyerekből álló társaság azzal szórakozik, hogy jómódú gyerekektől csalja el meglehetősen bárgyú trükk segítségével a mobiljukat – így nézne ki a Play című film, ha nálunk készült volna. De nem itt készült.

Mivel állunk akkor itt szemben? Egy svéd rasszistával? Természetesen szó sincs erről: hanem egy olyan filmessel, aki egyszerűen nem hajlandó elkendőzni a problémákat, és megpróbálja azokat abból a szempontból tálalni, ahogyan a nagy többség látja, és ahogyan azok a mindennapi emberek közötti beszélgetésekben tematizálódnak. Egyértelmű következtetést nem von le – és ez az, ami miatt leginkább kényelmetlen a tavasszal a Titanic fesztivált is megnyerő Play, gyerek"játék"? –, de úgy tűnik: nem kegyelmez a svédeknek.

A svédek önzőek, kicsinyesek, gyámoltalanok, kommunikációra képtelenek és önbíráskodásra hajlamosak. Östlund filmjein keresztül arra a keserű következtetésre juthatunk, hogy akkor se lenne sokkal jobb nekünk, ha a létező világok egyik legjobbikában élnénk.

anjou lafayette

Ruben Östlund, a harmadik filmjénél tartó fiatal svéd rendező nem hajlandó elfogadni a jólnevelt, problémákat finoman elfedő píszí beszédmódot, mikor kényes szociális vagy pszichikai problémákat idéz meg. A Play-ben - Göteborg egyik bevásárlóközpontjában - fekete srácok inzultálják a svédszőke ártatlan gyerekeket, illetve úgy általában környezetüket, pont olyan félelmet és bizalmatlanságot keltve maguk körül, amit hangoskodó idegenektől körülvéve sokszor magunk is érzünk, vagy amilyet Binoche tapasztal meg az osztrák Michael Haneke Ismeretlen kódjának metrójelenetében.

Bárgyú, rugalmatlan, kommunikációképtelen és gyámoltalan társadalom képe rajzolódik ki, amelyet az elmúlt ötven év biztonsága és jóléte annyira elkényelmesített, hogy nem veszi észre, hogy a világ közben nagyot változott, illetve hogy a korábbi nyugalom is csak a szegénység és a konfliktusok eltakarásának illúzióján alapult. Elég ehhez az ugyancsak svéd Roy Andersson filmjeit megnézni, vagy elolvasni a norvég ámokfutó tavalyi mészárlása nyomán keletkezett reakciókat (például ezt: http://magyarnarancs.hu/publicisztika/az_akarat_megvan-76677

A norvég önkép 2011. július 22-e előtt egy szűzleány képe volt: az érintetlen természeté, amit emberi kéz nem illetett, egy olyan társadalomé, amit a civilizáció betegségei nem szennyeztek be.” - írja a skandináv lélek sötét bugyrait kutató világhírű krimiíró, Jo Nesbo. Ha a norvég szót a svéddel vagy a skandinávval helyettesítjük be, az állítás ugyanúgy megállja a helyét.

A svéd gyerekeknek több alkalmuk lenne elszökni az őket minden durvaság nélkül, és teljesen véletlenszerű ötletek mentén terelgető bandától, vagy legalább segítséget kérhetnének. Naivitásuk és kommunikációképtelenségük azonban még arra is alkalmatlanná teszi őket, hogy a kifosztás után őket megbüntető ellenőrnek elmagyarázzák, hogy miért nincs jegyük, pénzük és igazolványuk. Nem jobbak a felnőttek sem, a villamoson a harminc körüli raszta srác képtelen értelmesen reagálni a gyerekbanda tagjainak csúfolódására majd zaklatására, máshol pedig a gyerekcsapatot körülvevő emberek nem látják át a helyzetet, és nem érzik a beavatkozás szükségességét.

Östlund legnagyobb baja a svédekkel valószínűleg az, hogy képtelenek az alkalmazkodásra, és emiatt sérülékenyek. A film egyik szinte az abszurdig fokozott, rövid pillanatokra rendszeresen visszatérő jelenetsorában egy vonatutat látunk, ahol a kalauz folyamatosan azzal zavarja hangosbemondón utasait, hogy jelentkezzen az a személy, akinek az üres bölcsője útban van és így biztonsági kockázatot jelent az egyik folyosón. A helyzet egy kis rugalmassággal könnyedén kezelhető lenne, ám a napi rutintól eltérő feladat megoldhatatlannak bizonyul, a fickó pedig egyre kínosabb szituációkba lavírozza magát.

Mindezek mélyén a nyugati civilizáció jóléti modelljének egy alapvető, kellőképpen fel nem dolgozott ellentmondása áll. Az efféle társadalmi berendezkedés egyik legnagyobb problémája – legalábbis Östlund szerint – hogy nem tudja összeegyeztetni az „egyén szabadságának korlátja a másik ember hasonló szabadsága” elvét a másik iránti felelősség elvével. Nem teljesen tisztázott, hol van a határ a másik szabadságának tiszteletben tartása és az iránta érzett felelősség által ránk rótt cselekvési kötelezettség között. Nem érezzük, hogy mikor kell az előírásokat követnünk - például probléma esetén szólnunk a rendőrségnek - és mikor kell saját kezünkbe vennünk a dolgok irányítását.

Östlund filmjei azért rendkívüliek (a nálunk néhány éve bemutatott Akaratlanul talán még ennél is jobb), mert nem csak ábrázolják, hanem jelenvalóvá, átélhetővé teszik ezt a bizonytalanságot. Ezeknek a távolról, mindenféle szenzációhajhászás nélkül, legtöbbször mozdulatlan kamerával felvett történeteknek annyira nincs megoldásuk, tanulságuk vagy következtetésük, hogy a mozi után semmilyen megkönnyebbülést nem érzünk. Nem tudjuk, hogy mi lenne a helyes viselkedés, nem tudjuk elképzelni a megoldást vagy saját reakciónkat, nem tudjuk összeegyeztetni adott esetben magasztos elveinket önvédelmi ösztöneink által diktált cselekvéseinktől.

A sérülékenység felismerése vajon alkalmazkodáshoz és visszavágáshoz kellene vezessen, mint a film utolsó jelenetében? Nincs válaszunk, csak azt érezzük, hogy ha még a svédeknél is ez van, akkor valami tényleg nagyon el van cseszve. Nagyon valószínű, hogy az életmód, amit a nyugati civilizáció normalitásnak tekint, nemsokára csak olyan falak révén tartható fenn, amelyek mögé a mexikóvárosi felsőosztály zárkózik saját éhező szegényei elől. Most már csak az a kérdés, hogy mi a fal melyik oldalán leszünk.

Play, gyerek"játék"?

svéd film

Rendező: Ruben Östlund

Főszereplők: Kevin Vaz, Yannick Diakité, Abdiaziz Hilowle, John Ortiz

hvg.hu-értékelés: 4/5

A film november 22-étől látható a mozikban.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!