Portré: Parti Nagy Lajos

Katonatiszt apját „helyezgették egyik helyről a másikra”, így ő Tolnán élte le első három évét, majd tízéves koráig Kaposvár következett. Az érettségit már Székesfehérvárott abszolválta, utána a Pécsi Tanárképző Főiskolán szerzett magyar–történelem szakos diplomát 1977-ben. Mivel megszerette a várost, „no meg ott volt a Jelenkor című folyóirat”, a végzés után is Pécsett maradt. Két év könyvtárosi munka és számos vers publikálása után szerkesztő lett a Jelenkornál. 1986-ban úgy döntött, mindent egy lapra, az írásra téve föl, szabadúszóként Budapestre költözik. Első verseskötete 1982-ben jelent meg. Az igazi áttörést és ismertséget az 1990-ben Sárbogárdi Jolán álnéven írt kisregénye hozta meg, azóta több novelláskötete, regénye is megjelent. Legnagyobb hatású közéleti szereplése az volt, amikor 2004-ben – tiltakozásul Döbrentei Kornél írószövetségi választmányi tag antiszemita beszéde miatt – bejelentette kilépését a Magyar Írószövetségből, amihez annyian csatlakoztak, hogy az „anyacég” kis híján belepusztult. A drámaíróként és -átíróként, illetve műfordítóként is sikeres szerző legújabb kötete, a Fülkefor és vidéke pár hét alatt bestseller lett.

A színésznő párjával, Bíró Krisztával Újlipótvárosban élő író, ha nem dolgozik, igyekszik a korábbi házasságából született három gyerekével „nem radikálisan kevesebb időt eltölteni, mint amennyit szeretne”. Nyaranta az Adrián pihen, illetve pihenne pár hetet, ha alkotói énjét ki tudná kapcsolni.

– Az ÉS-ben hétről hétre megjelenő Fülkefor-meséi alapján olybá tűnik, a közérzete megsínylette ugyan a kormányváltást, ám az ujjvégeiben kellemes bizsergés támadt.

– Nem vagyok hálás a centrális keráli erőtérnek azért, hogy témát ad hétről hétre, de úgy érzem, állampolgárként és íróként beszélnem kell erről a fülkeforradalmi helyzetről, arról, ahogy a Teljhatalom Zrt. maga alá gyűri az országot. Persze tárgy és téma az előző kormányok idején is volt bőven, írtam is „ilyesmiket”, igaz, nem egy formában és nem ilyen rendszeresen.

Parti Nagy Lajos

Horváth Szabolcs

– Nem tart attól, hogy belecsúszva a napi politikába ez mégiscsak a perc művészete marad?

– Ezek a mesék a pamflet, a publicisztika, a glossza, az álmese határán vannak, én glosszatírának nevezem őket. Persze benne van a pakliban, hogy elmúlnak a perccel, az évekkel, a közeggel, amikről szólnak. Innen nézve: múljanak el minél előbb. Minden írásom ki van téve ennek a veszélynek, ha ez veszély, hisz folyton változó, regiszterkeverő, hétköznapi nyelvet használok.

– Műveinek közlését letiltotta a közszolgálati médiában. Ellenállói gesztusával egyszersmind elvágta a párbeszéd lehetőségét is a „kerál” oldalán állókkal?

– Az Orbánék által faliújsággá alakított közszolgálatisághoz – ez magától értetődő – semmi közöm. A párbeszéd lehetőségét pedig az einstandolók türelmetlensége és mohósága vágta el. A „most mi jövünk” grundhübrisze. Éltem a jogommal, hogy eldöntsem, hol publikálok, hol nem.

– Az írás, az ihletett percek az ön esetében valamilyen kitüntetett napszakhoz kötődnek, vagy afféle gyári munkásként blokkolóórával kezd és végez?

– Penzum és munkaidő nélkül nem lehet. Olykor elcsábulok a munkapad-íróasztal mellől ilyen-olyan felkérések miatt, de ez a mesterségemhez tartozik. Az a normális nap, amikor 10-től 6-ig ülök az íróasztalnál. Ott vagyok, hogy ha eszembe jut valami, akkor kéznél, a kezemnél legyek.

– Hogyan tájékozódik? Szüksége van az adrenalinszintje beállításához egy-két újságra?

– Követem a híreket, de ügyelek rá, hogy ne legyek függő, ne egye el az életemet.

– Mostanság inkább prózában szólal meg. Nem érzi ezt a költészet hűtlen elhagyásának?

– Nem hagytam el. Tán messzebb mentem a kályhámtól, merő kalandvágyból egyébként. Azért kezdtem prózát írni, hogy megtapasztaljam, milyen történetet írni, figurát teremteni. Mostanság is írok verset, járatom a kezem, készül egy könyv, az Őszológiai gyakorlatok, lehet, hogy évekig.

– Ha önön múlna, mi lenne az, amit egy 100 év múlva készülő nemzeti alaptantervbe Parti Nagy Lajos címszó alatt mindenképpen be kellene venni?

– Fogalmam sincs. Az utóbbi években, amíg tanszabadság volt Magyarországon, rendre fölbukkantam az érettségi tételek között. Hol verssel, színdarabbal, hol prózakötettel. De az nem vonz – persze, ahogy elnézem, nem is fenyeget –, hogy belenyomnak a kötelező tantervbe. Ilyen kötelezvényt csak gyanakvó, a polgárairól alattvalóként gondolkodó állam vezet be.

– És ha ön húzná ki azt a tételt, hogy mitől lesz „partinagyos” egy mű?

– Legföljebb azt tudnám hézagosan fölmondani, amit a kritika ír. Íróilag-nyelvileg a közötthelyzetekben, a határokon érzem jól magam, a tragikus és a komikus, a sírás és a nevetés határán. A valóság groteszkségével, abszurditásával nem tudok versenyezni. Szerintem én sültrealista vagyok.

– Figurái saját leleményei, vagy hús-vér emberekről mintázza őket?

– Százból talán egynek van nevesíthető előképe, de mire kész, az is merő fikció lesz, hisz minél készebb, annál erősebb a saját akarata, nyelve. Mert nem úgy van ám, hogy megírom őket, ahogy akarom! Sokkal inkább úgy, ahogy a nyelv, a nyelvük megengedi.

– Szövegei tobzódnak a napi dumákban. Társaságban is sziporkázik?

– Ott se bújok ki a bőrömből, de nem űzök sportot belőle. Egyszer egy humorfesztiválra kértek tőlem kifejezetten humoros írást. Nem tudtam megírni. Úgy nem lehet, hogy most valami „humorosat” írok. Ahogy véreset se, vagy a humornál maradva, nedveset. Ha a humor a konvenciók átlépéséből, ellentétek, másságok összeszikráztatásából, a nyelv szokatlanságaiból fakad, akkor nálam minden humoros. Meg tragikus. Nincs benne tréfa.

– Sűrűn foglalkoztatott író; díjakban szinte már az egész magyar irodalmat megkapta: József Attilától, Móricz Zsigmondon és Déryn át a Szép Ernő-díjig. Azért vannak anyagi gondjai?

– Mihez képest? Az biztos, hogy nagyon sokat kell dolgoznom, de hát kinek nem? A gyerekeinket fel kell nevelni. Olykor úgy érzem, erőn felül sok a munkám, ez persze jó. Az ország – és írótársaim – nagy részéhez képest már csak emiatt se panaszkodhatom.

– Népszerű író, de mennyire jó olvasóközönség?

– Sokkal kevesebbet olvasok, mint kéne. Ráadásul szeretek elkalandozva és lassan olvasni. Halmozódnak is a könyvek ágynál-asztalnál. Az egész napos munka után, mostanság, ha végképp folyik ki a szemem, éjfél után schnellben végigpörgetem az Eb aznapi, felvett meccseit.

– Ha már nem jelentkezik a Magyar mesékkel, értsük majd úgy, hogy virágzik a köztársaság?

– Értsük úgy. Szeretném, ha már a jövő héten úgy értenénk. De erre nem sok esélyt látok. Tehát írom továbbra is hétről hétre, ameddig bírom írói nyelvvel, cérnával. Fogalmam sincs, melyikünk húzza tovább, a fülkeforradalom vagy én.

DOBSZAY JÁNOS - KELEMEN ZOLTÁN