Így kell szülőterpeszben medvét nyúzni

Hogy hol tart ma Magyarországon a stand up? Egy ilyen kérdés megválaszolásához érdemes szemügyre venni a műfaj hazai jégtörőhajóit, akiknek hatására többgenerációs tömegek törölgetik könnyeiket. Ki ezért, ki azért.

Badár Sándor és Horváth János afféle kismagyar Stan és Pan-i mélységek-magasságok közt egyensúlyozó komikus páros, akik természetesen a színpadon túl is a jobbnál jobb gagek aranybányái: negyedik könyvüket jelentették meg, Határtalanul címmel.

Leégett, összedőlt, aztán süllyedt el

A frappánsan, csak “a trilógia negyedik részeként” beharangozott anyag a bemutató során sem úszta meg a rendkívül kiforrott “hogy értsék a legújabb könyvet, vegyék meg az előző hármat” álmarketing poénokat. Természetesen többtucadszor szájbarágva, hogy tényleg mindenki értse.

Annyit mindenesetre tudni, hogy a könyvsorozat a két szerző 1972 és 2001 között megélt élményeinek feltupírozott lenyomata, a legfrisseb szerzemény pedig minden eddiginél több hideget és Alaszkát tartalmaz.. Itt nagyjából helyben is vagyunk, hiszen a könyvbemutatón tartott közel egy órás stand up performansz kizárólag a medvékkel tarkított -70 fok témája köré lett ingatag módon felépítve. A vár pedig leégett, összedőlt, aztán süllyedt el.

A helyzet fokozódik

Az előadás fő-és egyben egyetlen fonala kimerült abban, hogy Horváth, az “autentikus alaszkai öltözködés” jegyében mellig húzott alsónadrágról indulva ötven rétegnyi ruhát erőszakolt magára, hogy az impozáns bemutató végén feltehetőleg napfelszín- és halálközeli élményben lehessen része. Rókaprémsapkás szerzőtársa készségesen asszisztált ehhez.

MTI - Bruzák Noémi

Feltehetjük a kérdést, hogy egy kezeslábas kigombolható fenékzsebe valóban megérdemli-e a páros által rászánt negyedórás műsoridőt, de a helyszínen összegyűlt, nagyjából hetvenfős közönség heves ovációját figyelembe véve kétség sem férhet hozzá, hogy ez az eszményi arány. A művész megtalálta közönségét, esetleg fordítva.

Szülőterpeszben

Mivel mind Badár, mind Horváth a szakma itthoni nagyágyúi közé tartozik, jogosan várhatunk tőlük afféle mesteri kivonatot, de legalábbis különleges atmoszférát, mely méltó mód fémjelzi az országot.

A duó viszont fehér zászlót lenget, miszerint hagyják őket békén, ezek a tömött széksorok igenis élvezik a műsort, mindenki láthatja. És valóban. Ha valakinek nem lenne elég, hogy Horváth valósággal tobzódik az olyan kifejezésekben, mint folyamadvány, néger, takony vagy interglaciális, annak ott van Badár anekdotázását ékesítő, kocsmai hangutánzó képessége. Az összhatást még az sem teheti tönkre, hogy a két humorista az érthetetlenséget kockáztatva, rendre egyszerre beszél. Az úri közönség, ha nem is táncol, de szülőterpeszben hahotázik. A szó konkrét és öblös értelmében.

Kétségtelen, hogy amíg az emberek a legolcsóbb helyzetkomikum négyszázadik előrángatásán is képesek jóízűen nevetni, addig Badár és Horváth közös projektjének létjogosultsága van. Ám ez egyben el is gondolkodtat: ha ez a hazai szakma csúcsa, Magyarország minden bizonnyal titkon szomorú bohóc nagyhatalom.