hvg.hu: Rudolf Péter rendezésében most forgatják a Kossuthkifli alapján készülő sorozatot. A produkció 740 millió forintból készül, a köztévé legdrágábban gyártott sorozata.

Fehér Béla: Ez erősen fel van fújva. Egyszerűen nem igaz, hogy kiemelt költségvetésről lenne szó. Gondoljon bele: ez hat óra, három egész estés film kijönne belőle. Ráadásul ennek csak egy része állami pénz, a többit Rudolf Péter maga szedte össze. Másrészt, miért baj az, ha egy Kossuth-díjas művész állami pénzt kap egy filmes produkcióra? Ebben a felfokozott, elmebeteg politikai közegben persze minden baj. Attól függ, hogy ki csinálja. Ebbe én nem is akarok belemenni, egy elmebaj az egész. Nem jó értelmiséginek lenni ebben a közegben.

Fülöp Máté

hvg.hu: Egyedi, nagyon sűrű nyelvet alkotott. Hogyan lehet ezt filmre átültetni?

Fehér Béla: Ez végig kérdés volt. De úgy néz ki, működik. Én se hittem volna, de tényleg működik. És a színészek rendkívül élvezik. Panaszkodnak, hogy nehéz a szöveget megtanulni, de élvezik.

hvg.hu: Mennyire eredeti reformkori ez a nyelv, illetve mennyire a sajátja?

Fehér Béla: Én gyerekkorom óta nyelvmániás vagyok. Falun nőttem fel, Hajdúhadházán, ott már tájszavakat gyűjtöttem. Tele vagyok szótárakkal. Tehát én úgy kezdtem a munkát, hogy birtokában voltam egy közel kihalt magyar szókincsnek. Amikor elkezdtem írni, egyet tudtam: hogy én ezt nem akarom mai nyelven. Viszont beláttam, hogy akkori nyelven sem lehet. Ezért az a középutas megoldás született, hogy megkíséreltem a mai nyelvtani szerkezetbe egy vázlatos korabeli szókincset beilleszteni, amely részben létező, de részben nem létező kifejezésekből áll.

hvg.hu: A Kossuthkifli a maga abszurditásával mintha a mai magyar viszonyokra utalna, 1849-be átemelve. Tudatosan készült ennyire áthallásos művet írni?

Fehér Béla: Valóban kézenfekvőnek tűnik, de egyáltalán nem volt tudatos. De persze a széthúzás, amiről szó van, az nem csak egy mai jelenség. Az egész magyar történelmen végigvonul. Már IV. Béla idejében örültek a magyar oligarchák, hogy jön a tatár. „Örülének a király bajának” – ahogy a Thuróczy-krónika írja. Azt mondhatjuk, bármilyen korhoz nyúl az ember, erre a témára rátalál. De kifejezetten ezzel foglalkozni nekem nem állt szándékomban. Az ember munka közben csak magára a témára figyel, már a negyedrészén túl voltam, amikor észrevettem, hogy ez így is működik. De az egész magyar történelem az ellentétekről szól, ahogy az európai meg a világtörténelem is.

Fülöp Máté

hvg.hu: Ha íróként nem is, de magánemberként foglalkoztatja az a széthúzás, az a feszültség, ami végigvonul a magyar történelmen, és a mindennapjainkat is meghatározza?

Fehér Béla: A foglalkoztat az egy rossz szó. Engem bosszant. De ahogy mondtam, semmi új nincs abban, ami itt folyik, és ugyanolyan buta és sehová nem vezető, mint volt bármikor.

hvg.hu: A könyvben is tetten érhető az a paranoia, amely nemcsak a reformkort, de az előző rendszert és a mostanit is meghatározza.

Fehér Béla: Igen, mondhatjuk, bár hozzá kell tennem: az, hogy meghatározza, az a média bűne, nem a lakosságé. Én vidéken lakom, kiköltöztem Budapestről, és pontosan tudom, hogy ez az egész mennyire érdekli az embereket. Ez nagyrészt egy budapesti játék, vidéken koránt sincs így. Viszont a tévéből ez ömlik, ezért meghatározó. Nem azért, mert az embereknek igényük lenne arra, hogy minden párt minden apró lépéséről értesüljenek.

hvg.hu: Szintén fontos téma a könyvben a szabadságharc korának kiterjedt besúgórendszere és ennek működése. Volt szándéka ezzel a kommunista érára reflektálni?

Fehér Béla: Nem. Ez – bár kiemelném, hogy nem történelmi regény – 1849 májusáról szól, ezen belül is egy hét története. Egyébként az akkori besúgórendszer a kommunizmuséval összehasonlítva sokkal brutálisabb volt. Mielőtt egy betűt leírtam volna, én két évig csak a korszakkal foglalkoztam. Nem azért, hogy mindez meg is jelenjen a könyvben. A hétköznapokat akartam érteni, a mindennapok levegője izgatott. Nem akarok itt a történész bőrébe bújni, de ami itt az úgynevezett átkosban volt besúgórendszer, az akkorihoz képest jóval lájtosabb volt.

hvg.hu: A Kossuthkifliben mind a Kossuth-pártiakat, mind az ellenoldalt meglehetős iróniával ábrázolja. Mi az ön viszonya Kossuthhoz?

Fehér Béla: A figuráim tudatosan kissé karikatúraszerűek, elrajzoltak. Ezt meg kell jegyezni, ez teljesen szándékos. Maga Kossuth nekem sem teljesen egyértelmű. Nem tudnék egyértelműen Kossuth-szimpatizáns lenni. Fenntartásaim vannak. De persze könnyű utólag okosnak lenni.

Fülöp Máté

hvg.hu: Néhány éve még a politikában is megjelent a Kossuth vs. Széchenyi vita. Van értelme ezen rágódni a huszonegyedik században?

Fehér Béla: Az égvilágon semmi. Ugyanez a „Görgey áruló volt-e?”-téma. Ezek nagyon leegyszerűsített kérdések. Nem akarok a történész nevében nyilatkozni, de ezek álságos kérdések szerintem. Azt azonban mindig hangsúlyozom, hogy ez nem egy történelmi regény. Ez egy történet, ami történetesen 1849 májusában játszódik, a bukás küszöbén. Amikor persze még senki sem gondolta, hogy ebből bukás lesz.

hvg.hu: Befutott szerzőként mennyire lehet az írásból megélni ma Magyarországon?

Fehér Béla: Nem lehet. Nekem van egy tárcarovatom minden szerdán a Magyar Nemzetben már több mint tíz éve.

hvg.hu: Ha jól tudom, ön 1975-ben került a Magyar Nemzethez. Akkor az újság a Hazafias Népfront lapja volt. A rendszerváltás környékén a legliberálisabb, legszabadabb orgánumnak számított. Majd a 2000-es tulajdonosváltás óta a jobboldali sajtó zászlóshajója. Milyen volt belülről megélni ezeket a fordulatokat?

Fehér Béla: Ez nem egyszerű kérdés, mert nyilván más volt belülről megélni, és máshogy látszik visszatekintve. A rendszerváltás környéke az mindenféleképpen egy felfokozott időszak volt. Volt több sztrájk is, kirúgások miatt, meg már nem is emlékszem pontosan, mi miatt még. Engem ez a dolog nem izgatott, én végeztem a munkámat. Milyen volt belülről? Zavaros volt. Nehéz volt. Furcsa volt azt látni, ahogy barátok szembefordultak egymással. Akkor kezdtek megjelenni ezek a besúgólisták, felmerült, hogy ki mindenki volt besúgó. Nem volt kellemes. Én akkor is csak a munkámmal törődtem. Nem mondom, hogy ami körülötte volt, az nem izgatott, de nem vettem benne részt.

hvg.hu: Liszkay Gábor jelenlegi főszerkesztőnek voltak olyan nyilatkozatai, amelyekből arra lehetett következtetni, hogy újságírás helyett politikai marketinget óhajt folytatni. Ezzel kapcsolatban mi a véleménye?

Fehér Béla: Én ezt nem hallottam, de ez mindegyik lapról elmondható. Melyik lap nem ezt csinálja? Én nem szeretem, amikor a Magyar Nemzetet kipécézik, mert a Népszava vagy a Népszabadság nem ugyan azt csinálja? Akkor mi ezzel a probléma?

hvg.hu: Ön újságíróként politikával soha nem is foglalkozott?

Fehér Béla: Soha. Nem is írtam politikáról.

hvg.hu: A tárcaírói munkásságát mennyire tekinti irodalomnak?

Fehér Béla: Az irodalom. Sokkal inkább irodalom, mint bármi más. Napi aktualitásokkal én nem foglalkozom, vagy legalábbis nagyon ritkán.

hvg.hu: A Kádár-kor felülről irányított sajtóéletében a cenzúra vagy az öncenzúra működött inkább az újságírók munkájában?

Fehér Béla: Én egészen fiatalon kerültem be a szerkesztőségbe, és a koránál fogva az ember az adott helyzetet elfogadta. Fel sem merült bármilyen rendszerkritika, nemhogy bennem, senkiben. Ha valaki ilyet írt, az nem jelent meg. De nem írt senki. Semmiféle kompromisszum nem volt, az ember tudta a szabályokat, részt vett egy játékban, tudta, hogy meddig lehet elmenni. Egyébként önállóság sem nagyon volt, mert megmondták, hogy miről kell írni. Azt nem, hogy mit. Azt az ember tudta. Egy öncenzúra működött, de ez ma is működik. Az ember lassan ébredt rá, lassan rakta össze a képet. Én legalábbis. Bennem nincs politikai véna, engem a politika soha nem érdekelt. Az az egy érdekelt, hogy tisztességes maradjak. Egy idő után már tudta az ember, hogy miben van benne. Hazudik, aki azt mondja, hogy lázadt. Mi ellen? Ezt ma már nehéz megérteni. Azért sem szeretek erről a kérdésről beszélni, mert nem lehet rá röviden válaszolni. Nagyon árnyaltan kell fogalmazni. Erről egy könyvet lehetne írni.

Fülöp Máté

hvg.hu: És mi a helyzet a sorok között olvasással?

Fehér Béla: Persze, ez működött, csak az ember abban nem lehetett biztos, hogy az olvasónak át is jön, amit ő mondani akart. De hadd mondjak egy példát, hogy megvilágítsam az akkori helyzetet. Én Veszprémben voltam újságíró-gyakornok. Az első komoly munkám az volt, hogy szüret idején készítsek riportot egy hordókészítővel. Beszélgettem egy kádármesterrel, és kellett képaláírás a fotóhoz. Az öreg sokszor elmondta, hogy ez olyan szakma, amit nem lehet egyedül csinálni. Ahhoz, hogy az abroncsot ráfeszíthesse a fára, segítségre van szükség. Azt mondta nekem: „jegyezze meg, egy kádár nem kádár”. Én ezt tettem meg képaláírásnak. A szerkesztő elment, majd tíz perc múlva visszajött fal fehéren, mondván: ez szabotázs, és én őt börtönbe akarom juttatni. És nem értettem, miről van szó. Ennyire naiv voltam. Neki meg hangja nem volt, majdnem sírt. Ha ez megjelent volna, akkor ez abszolút belefér a sorok közötti olvasásba. Holott semmi szándékosság nem volt benne. Ezért is nehéz erről a témáról beszélni. Persze idővel az ember egyre dörzsöltebb lett.

hvg.hu: A sajtó mindig tematizálja a közbeszédet. Ahogy ön is fogalmazott: azt nem mondták meg, mit kell írni, de azt igen hogy miről. Ezért gondolom azt, hogy nagyon fontos arra figyelni, hogy miről nincs szó a közéletben. Nekem az utóbbi időben feltűnt, hogy teljesen eltűnt Magyarországról a politikai humor. A Kossuthkifli megírása során volt önben szándék, hogy ezt az űrt kihasználja, vagy ez teljesen öntudatlanul működött?

Fehér Béla: Eszembe sem jutott. De most hogy mondja, valóban elgondolkodtató a dolog. Vicclap sincs manapság. Nem tudom, hogy ennek mi lehet az oka. Talán túl nagy súllyal van jelen az életünkben a politika. Nekem amúgy alapvetően az újságírással van bajom. Tagja voltam egy ideig a Minőségi Újságírásért díj zsűrijének, de egy évvel ezelőtt el is hagytam a testületet. Én az elfogultságot nem tudom tolerálni, semmilyen helyzetben, semelyik oldalon. És ebben a körben is megjelent az elfogultság. A döntéseket meghatározta. El is vittem az egyik ülésre a magyar újságírás egyik atyjának, Tarján Vilmosnak a könyvét, aki azt írja: „Annak az újságírónak, aki bármilyen politikai alakulat vagy párt szolgálatába áll, nincs joga hozzá, hogy továbbra is újságírónak nevezze magát.” Mert nem lesz tárgyilagos, márpedig az újságírás lényege a tárgyilagosság. Én ezt felolvastam ebben a testületben, úgy vettem észre, hogy mindenki egyetértett. De ismerjük a mondást: aki a zenekart fizeti, az mondja meg, hogy mit kell játszani. Ez régen is így volt. És sajnos ma is így van.