Egyre több helyen foglalkoznak a társadalmon kívüli, mentális problémákkal küzdő, marginális művészekkel és komoly hagyománya van az amúgy terápiás céllal készült festmények kiállításának. A sajátos látásmódok, a különleges világok és a szokatlan közvetlenség mindenki számára befogadható, és visszahoznak valamit a „művészet eredeti funkciójából”.

A téma iránti érdeklődés még a huszadik század elején, a pszichoanalízis fénykorában kezdődött. Hans Prinzhorn pszichiáter-művészettörténész volt talán az első, aki értéket látott a pszichiátriai betegek által létrehozott művekben és ösztönözte is pácienseit az alkotásra.

Prinzhorn ezeket a rajzokat, festményeket könyvben is elemezte, belőlük összeállított gyűjteményét a kor fontosabb avantgárd művészei sorra nézték meg és merítettek belőle inspirációt (itt látható egy több szempontból is erős válogatás a művekből).

Az itt balra látható kép kétségbeesett kitörési vágya mögött például egy olyan ember áll, aki csakis saját ürülékével táplálkozott, mert abban hitt, hogy így egy idő után súlytalanná válhat és megtanulhat repülni. De említhetnénk a nácik sterilizációs eljárásainak megrázóan gyermeki ábrázolását is.

Nyers művészet

A téma következő nagy kutatója és ideológusa Jean Dubuffet volt, aki a totálisan „nyers”, naiv, képzetlen, a külvilág véleményétől és befolyásától független művészet ideájában hitt, olyannyira, hogy néha utólag ki is dobta gyűjteményéből azon alkotók műveit, akikről időközben kiderült, hogy művészeti tanulmányokat folytattak, vagy kapcsolatban álltak intellektuel körökkel.

Ideálját art brut-nek (nyers művészet) nevezte, ehelyett azóta már inkább az outsider art megengedőbb fogalmát használják.

Az ide sorolt művészek általában komoly mentális problémákkal küzdenek, műveiket pedig általában jellemzik a különös monomániák, fantáziavilágok (jó példa a műfaj „sztárfestője”, Henry Darger tízezernél több oldalban kibontott, infantilis és kegyetlen univerzuma) vagy a zavarba ejtő, naiv őszinteség.

Találmányok, cicák, szexuális deprivációk

A képeken sokféle látásmód és személyiség megjelenik, azonban közösnek tűnik bennük a saját világok építése, a külső bezártságból a belső bezártságba való menekülés élménye.

Leghatásosabbak talán éppen azok a képek, amelyek egyáltalán nem művészetnek készültek és a külvilágról sem kívánnak ítélkezni, az elvágyódás tárgyát személytelen, gépies világban találják meg. J. A. például egyszerűen csak a gyerekkorában kigondolt találmányairól készített aprólékos tervrajzokat, amelyeket a kiállítás egyik nézője állítólag meg is akar valósítani. B. L. képzeletbeli cégeknek készített reklámokat, képzeletbeli gyárépületekről gyártott tervrajzokat, majd pedig ebből a szokatlanul romantikus világból képeslapokkal igyekezett kapcsolatot teremteni a valósággal. J. B. pedig a munkások blokkjainak közepébe helyezett közfürdő tervével jobbítaná a világot.

Más művek viszont alkotójuk helyzetére reflektálnak. Sz. Imre Ironikus jelenetében a kutyák a bezárt szanatórium kapuja előtt ugatnak: „Éljen a világ egyetlen cicája, akit az összes kutya imád!”, bent pedig egy fürdőruhás nő a szabadban zuhanyoz. I. L. erotikus ábrándozásainak egyik tárgya egy ünnepelt primadonna, egy Madonna-képet pedig a gyűjteményt megalapító kezelőorvos feleségének ajánl. Több alkotó művein is egymást érik a torz és aránytalan testek, a szexuális depriváció képei. H .Zs. mániákus tájképein mindenhonnan test nélküli arcok néznek ránk.

Frissítőleg hat

Simon Mária pszichoterapeuta, a kiállítás egyik szervezője szerint a legfontosabb cél a destigmatizáció, azaz a sérült emberek kirekesztése elleni harc: megmutatni, hogy ők is képesek értéket létrehozni. Tóth Eszter, a galéria művészeti vezetője úgy látja, a hasonló művekre ma azért van nagy szükség, mert a művészet túl akadémikussá, szárazzá vált: ehhez képest felfrissítően hathat az outsider art közvetlensége, őszintesége, emberközelisége.

Tóth szerint a nehezen érthető kortárs művészettel szemben ezek a művek mindenki számára átélhetők, befogadhatók, „az emberről” szólnak, ezáltal pedig „visszahozták a művészet eredeti funkcióját”. Úgy látja, az ilyen művek nyitottabbá és elfogadóbbá tesznek minket a világgal és a többi emberrel szemben és segítenek észrevenni olyan dolgokat, amelyek egyébként elkerülnék figyelmünk. Megemlíti, hogy például a látogatóba hozott kisgyerekeket is könnyen megérinti a képek naivitása.

Mindkét szervező felhívja rá a figyelmet, hogy a képek elsősorban művészeti alkotások, nem pedig pszichológiai vagy társadalmi kuriózumok. Simon óva int attól, hogy a műveket az alkotók kórképeiként értelmezzük, szerinte ha így teszünk, azzal „könnyen saját projekcióink hálójába keveredünk”.

Még az OPNI-ban nyitott

A Tárt Kapu Galéria eredetileg még az OPNI-ban nyílt meg 2004-ben, majd az intézmény bezárása után öt évvel a belvárosban bukkant fel újra, azóta több hazai és külföldi tematikus outsider art kiállítást is szervezett.

A galéria a különféle szempontokból a társadalom perifériáján élő alkotók műveit mutatja be, illetve művészetterápiát biztosít pszichiátriai betegek számára. Az Alternatív világok című kiállítás anyagát az MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjteményéből és a PTE KK Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika (Pécs) gyűjteményéből válogatták össze. Április 14-éig nézhető meg.