A hippivilág Amerikájából induló és a vietnámi háború behívója elől 19 évesen Kanadába emigráló William Ford Gibson földrajzi és átvitt értelemben egyaránt hosszú és kacskaringós utat tett meg, de már kamaszkorától rajongott a sci-fi irodalomért, ami szellemi menedéket is nyújtott a családja életét beárnyékoló gondokkal és saját frusztrációival szemben.

Különféle középiskolákban folytatott, zilált tanulmányait családja széthullása után félbehagyta, utazni kezdett és alámerült a 60-as évek ellenkultúrájába, s közben átköltözött Torontóba. Itt is a korábbi életformát követte, és csak azért iratkozott be a British Columbia Egyetem angol szakára, mert rádöbbent, hogy a jó eredményekért járó egyetemi ösztöndíjat sokkal könnyebb megszerezni, mint munkanélküli segélyen tengődni vagy éppen bolti eladóként dolgozni, amint azt korábban tette.

William Ford Gibson

AFP / Effigie / Leemage

A sci-fire specializálódva megszerezte mindazokat az irodalmi alapokat is, amelyekre támaszkodva 1977-ben megírhatta első novelláját, „Egy hologramrózsa szilánkjai” címmel, és ezt további, sikereket arató novellák követték. Utóbbiak között több is akadt, amelyekben már felbukkantak a Neurománcot előlegező stiláris és strukturális elemek.

Emberek és géprendszerek élnek szimbiózisban

Gibson novelláinak stílusával ahhoz az akkortájt ébredő és erejét próbálgató új sci-fi irányzathoz, a cyberpunkhoz közelített, ami a megszokott, klasszikus sci-fik idealizált-heroizált – és az olvasótól megnyugtatóan távoli jövőbe helyezett – paneljeit félrelökve, az akkori jelenkor trendjeit skiccelte tovább, igen erőteljes vonásokkal a közeljövőbe, az olvasót a steril csillogású űrbázisokról a közben agyonhasznált Földre visszacibálva. A klasszikus disztópiát csúcstechnikával, futurisztikus informatikával, ember-számítógép viszonyok aspektusaival és brutális naturalizmussal vegyítő cyberpunk a klasszikus sci-fik elvontabb, filozofikus témái helyett közelebbi és reálisabb problémákra irányította az olvasók figyelmét.

A szándékosan túltolt színekkel festett megavárosok, a mindent átszövő számítógépes rendszerek, a lehetőségeket a tudat és a test határain túlra tágító, teljes beleélést engedő virtuális valóságok adják a hát- és életteret az ezeket használó és kihasználó, ezekben élők és ezekkel visszaélők, egyének és milliók számára. Emberek és géprendszerek élnek szimbiózisban, kölcsönösen kiszolgáltatottságban, a szokásos társadalmak teljes vertikumában.

A technika középpontba állításával pedig a sci-fik klasszikus jós-szerepe is megújulhatott, és ez is hozzájárult, hogy a valóban szédítő távlatokat nyitó informatikai fejlődés tükrében a cyberpunk művek, élükön a Neurománccal, egyben a nagy erejű víziók, a valóra vált jövendölések tárházaiként is értelmezhetők.

Valóságos irodalmi neutroncsillag

A kezdeti sikerek után Gibson a 80-as évek elején kapott felkérést regényírásra, egy kifejezetten első könyves szerzőket bemutató kiadói sorozathoz. A novelláiban részben már felvázolt motívumokból építkezve vágott bele a Neurománc megírásába, bár ezt már a munka elején megbánta, mert úgy érezte, hogy ekkora feladathoz még többévnyi felkészülésre lett volna szüksége. Nem csak a kihívás riasztotta meg, de félt a negatív vagy épp érdektelen fogadtatástól is, ezért mindent elkövetett, hogy az olvasó érdeklődését folyamatosan fenntartsa.

Az írói küzdelem, a feszített tempó, a dézsából öntött ötletek és fordulatok eredményeként a Neurománc szupersűrűségű regény, valóságos irodalmi neutroncsillag lett, amelynek anyagából egy kiskanálnyi is több tonnát nyomna. A Neurománc e számtalan, egymásra préselt, igen részletdús kulturális, élmény-, utalás- és jelentésrétegbe hasít keresztmetszetet: az olvasót mocskos nagyvárosi utcákon át hurcolja magával, hogy aztán bárokon, sikátorokon, luxusszállodákon át egészen a Föld körül keringő űrállomásokig cipelje, s közben figyelmét ide-oda terelje a valós, fizikai világban és a kibertérnek, azaz a virtuális valóság mátrixának digitális zugaiban történő események között.

Úrrá lenni az időn

Amint az az előzmények és a körülmények ismeretében sejthető, maga a szerteágazó történet – szálainak elvarrása később két további regényt igényelt! – is több olvasatot kaphat. A szédítően pergő cselekmény középpontjába, az olvasó aspektusától függően, a jövő sokkoló élményétől az egyén és tudat kontinuitásának (ha úgy tetszik, a halhatatlanságnak) kérdéséig sok minden beállítható.

A regény legtöbb elemzése leragad a primer cyberpunk panelek és az akcióelemek szintjén, ráadásul megfeledkezik a folytatásokról is, ez pedig félreértésekre adhat alapot; a Neurománc cselekményszálainak felgöngyölítéséhez érdemesebb visszafelé, a konklúzió felől kiindulva hozzáállni.

Egy ilyen olvasat szerint a könyv alapvetően arról szól, hogy a dúsgazdag Tessier-Ashpool dinasztia a halhatatlanságot hajszolja: családjukat gyermekeik klónozásával bővítik, önmagukat pedig időről időre hibernálva igyekeznek úrrá lenni az időn. A családanya, Marie-France Tessier azonban úgy véli, a családnak mint tudati és gazdasági egységnek egy mesterséges szuperintelligenciába történő leképezésével tartósabb és hatékonyabb eredményt érhetne el.

A mesterséges intelligenciák ilyen fokú önállóságát azonban a törvény tiltja és hatékonyan gátolja, ezért Tessier két legális mesterséges intelligenciát létesít, és az egyiket (Wintermute-ot) titokban arra programozza, hogy szervezze meg a másikat (Neuromancert) korlátozó rendszerek kiiktatását, hogy egyesülhessenek egymással. A terv végrehajtásához Wintermute éveket felölelő, bonyolult tervet sző, a végrehajtásába pedig róla és a részletekről csak keveset vagy semmit sem sejtő embereket von be.

Hol volt még a Mátrix?

AFP / Kobal

Az összeverbuvált csapatba politikai áldozattá tett egykori kommandós parancsnokot, implantokkal utcai zsoldossá turbózott egykori szexrabszolganőt, egy elszámolási vita kapcsán biológiailag akcióképtelenné tett lecsúszott hackert, excentrikus előadóművészt válogat be, akik helyzetükhöz mind a maguk módján alkalmazkodnak. Látszólag egyéni, önálló sorsuk meghatározottsága legtöbbjük előtt rejtve marad, és az összefüggéseket kutató szereplők (és az olvasó) számára is csak fokozatosan, a regény végén tárul fel. A sikeres műveletek nyomán létrejövő, emberi kezdeményezésű, de digitálisan megtestesülő (pontosabban nem-testesülő) entitás viszont messze meghaladja Tessier egykori álmait.

30 év után

A Neurománc át van itatva technológiával, informatikával, és köztudott, hogy az ilyen elemek csak átmenetileg állják az idő próbáját. A harminc évvel ezelőtt merész technikai ötletek egy része mára megszokottá vált (vagy épp túlhaladottnak, koncepcionális zsákutcának bizonyult), így a regénynek ez a rétege ma már nyilván más erővel hat, mint a megjelenése idején. A regény természetesen sok olyan elképzelést is felmutat, amelyek megvalósulása még várat magára – és egyes dolgok esetében ez talán így is van jól. A már megvalósult technikai megoldások kihangsúlyozzák a regény víziós értékeit, kapcsolatot képeznek a jelenné érett jövőhöz, de a figyelmes olvasó ebből azt is érzékelheti, hogy a Neurománc értékes mondanivalói valahol ezek mögött az akkor futurisztikusnak, ma viszont szinte maguktól értetődőnek tűnő panelek mögött húzódnak. Azt is célszerű figyelembe venni, hogy noha a Neurománc önálló mű, a két utána következő regénnyel logikai trilógiát, jellegzetes gibsoni ciklust képez, ezért azokkal együtt is érdemes tanulmányozni.

Harminc éve még nem létezett a mai formájában ismert és használt internet/web, a személyi számítógép fogalma is csak páréves múltra tekintett vissza, a mindennapokat még nem hatották át az eljövendő digitális kor eszközei és megoldásai. Még csak (illetve de már) minden a küszöbön állt, és Gibson nagy tehetséggel érzett rá, hogy saját jelenkorának mely attribútumait érdemes továbbnyilazni a jövőbe, és ennek értékéből mit sem von le, hogy maga Gibson egyáltalán nem technikai guru, épp ellenkezőleg.

A technikai víziók mellett bőven találhatók más látomások is, például a szinte külön államokká hízó óriásvállalatokról, az egyre jobban szétterülő és összeolvadó településekről, a környezetszennyezésről, a multikulturális mindennapokról, a nemzetközi fegyveres konfliktusokat rövidre záró gazdasági potenciálokról, az információözönnel való megküzdésről, a társadalmi struktúrák megmerevedéséről.

Mindezeket most, nagyjából félidőben a regény keletkezésének és cselekményének kora között (újra)olvasni különös, olykor időutazásos élményt nyújt. A 21. század derekán játszódó Neurománc által felrajzolt rétegek kibontása, felfedezése, a válaszok és mondanivalók egyéni megkeresése viszont a 21. század elejének olvasói számára ma is izgalmas kihívást jelenthet.

A szerző a Neurománc fordítója.