szerző:
Németh Róbert

Egy sima, egy fordított - lemezek az őszi piacról. Van köztük szuper, őrületes, izgalmas, kellemes meglepetést okozó, korrekt, csalódást keltő és olyan kis semmilyen is. Hallgassa meg és vitatkozzon velünk! Lemezkritikáink.

Gerard Way: Hesitating Alien

Azt, hogy az amerikai Gerard Way jó ízlésű és kreatív dalszerző-énekes, már egykori zenekara, a nesze semmi fogd meg jól-emo zenekarnak indult, majd izgalmas művészi félfordulatot produkáló My Chemical Romance utolsó két, konceptkeretbe ágyazott nagylemeze ismeretében is tudtuk. ( Az egyik a grandiózus, Pink Floyd-, Queen- és Smashing Pumpkins-hatásokkal tűzdelt 2006-os The Black Parade, a másik a képregénypunkos 2010-es Danger Days: The True Lives Of The Fabulous Killjoys.)

A most megjelent album azonban bőven túltesz Way 2013-ban feloszlott, pályafutását egy válogatáslemezzel záró együttesének mindkét említett, csupán részeredményekkel kényeztető korábbi produkcióján. A Hesitating Alien című album egy nagy, kerek brit hatásgyűjtemény, mellyel Way bevallottan nyolcvanas és kilencvenes évekbeli (és néhány korábbi) angol kedvenceit énekli meg.

Mintha legalábbis az Music Television valamelyik alternatív zenei műsorát néznénk az évtizedfordulón. Van itt minden: Bowie-s hangulat nagyjából a Station to Station időszakából, a Bowie-örökséget újrahasznosító Suede-et idéző gitárzene, cure-os vagy bauhaus-os gótika, Sex Pistols-riff, Kinks-szong, Blur-díszmű, a kilencvenes évek elejének angol noisy popját, mondjuk a Ride-ot és a My Bloody Valentine-t megidéző gitárörvény. De mindezek mellett eszünkbe juthat két amerikai előkép, a kilencvenes évekbeli Smashing Pumpkins vagy a nullás évekbeli Green Day stadiontöltő rockzenéje is.

A végeredmény egy a kvázi-szerepjátéktól laza, szinte csupa jó dallal megtöltött dögös és szellemes nagylemez, az idei év egyik meglepetése.

 

Thom Yorke: Tomorrow's Modern Boxes

Thom Yorke egy hete egy rejtélyes fehér bakelitlemezt pakolt ki Twitter-oldalára, majd szombaton egyszer csak jött egy sajtóközlemény, melyet a Radiohead-vezér és hűséges producerkollégája, Nigel Godrich pakolt ki a közösségi térbe. Ez arról tájékoztatta a tisztelt utazó közönséget, hogy hamarosan - értsd: perceken belül - jön Yorke új nagylemeze, a Tomorrow's Modern Boxes. Ráadásul - megkerülendő a sokat emlegetett digitális "kapuőröket" - egy eddig főleg az illegális fájlcseréről ismert felületen, a BitTorrenten - no, de ezt a történetet is megírtuk néhány nappal ezelőtt.

Ami a nyolc számot tartalmazó új nagylemezt illeti, nos, élünk a gyanúperrel, hogy ez esetben az alkotók (a dalszerző és a producer) által kommunikált kísérlet és maga az album, mint popkulturális gesztus fontosabb, mint maguk a kompozíciók. Az is van, hogy aki ismeri Yorke The Eraser című nagylemezét és az eredetileg ennek színpadi prezentációjára szerveződött kvázi-szupergruppott, az Atom For Peace-t (melynek tagja Godrich és többek közt a Red Hot Chili-s Flea), az cseppet sem fog meglepődni a most megjelent lemez gitármentes, elektronikus, lecsupaszított-minimalista, kissé klausztrofób világán, mely összességében rendben van, de semmiképpen sem zseniális vagy revelatív. A következő állomás az új Radiohead-album, melyen a korábban hosszú pihenőt tartó zenekar már néhány hete dolgozik.

 

alt-J: This Is All Yours

Az angol zenei sajtó néhány évvel ezelőtt a gitárzene hanyatlásáról cikkezett, de úgy tűnik, hogy feleslegesen vizionált szomorúakat, hiszen már a nullás évek végén, 2010-es évek elején is felbukkant számos innovatív, új angol gitárpop-zenekar, többek közt a Django Django, a Bombay Bicycle Club, a Foals, a Maccabees - és az alt-J (azaz: ∆), mely talán a legnagyobbat dobta az összes közül.

A leeds-i egyetemen alakult, kifejezetten nehezen definiálható zenekar, mely valami egészen elképesztő, de rendkívül izgalmas és szórakoztató stílusötvözetben utazik - klasszikus gitárpop, artpop, folk, elektronika, R&B, néhol még középkori kórusmotívumokat is hallunk. Az An Awesome Wave című bemutatkozó lemezével óriási sikert ért el, ráadásul úgy, hogy a kezdetekkor még különösebb támogatást sem kapott a zenei sajtótól. Eladott több mint egymillió albumot, ami a mai zenei piacon óriási eredmény, és megkapta az egyik legrangosabb brit zenei díjat, az év nagylemezéért járó Mercury Prize-t.

Nem véletlen tehát, hogy a zenei közvélemény igen nagy várakozásokkal tekintett az időközben a zenészlétet elhagyni kívánó basszusgitáros, Gwil Sainsbury kiválásával trióvá zsugorodott együttes új nagylemezének megjelenése elé. A rossz hír az, hogy az egyébként tisztességesen összepakolt, itt-ott kifejezetten izgalmas, szép és érzékeny lemez nem éri el a frenetikus bemutatkozó album színvonalát.

Hiába a különös intró (aminek meglepő módon az a címe, hogy Intro), az izgalmas, összetett Every Other Freckle, vagy az odakent, gitározós Left Hand Free, a lemez akusztikusabb, puhább, kamarazenésebb második fele sajnos lapos és izgalommentes. Hogy egylemezes csoda lesz-e az alt-J (és úgy jár-e, mint a kilencvenes évek egyik legnagyobb be nem váltott ígérete, az első lemezével magaslati pontról rajtoló, majd elszürkülő, hasonlóan összetett popzenében utazó Gomez), vagy mégsem, az persze nem most derül ki.

 

Glass Animals: Zaba

Ami nem, vagy nem igazán sikerült az alt-J-nek második nagylemezével, az sikerült az ugyancsak angol, négytagú, oxfordi Glass Animalsnek bemutatkozó albumával. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a Glass Animals az idei alt-J (s, ha segít, még néhány sarokpont: Radiohead, The xx, Animal Collective). Hasonlóak az összetevők is, a szellemiség is: gitárpop, tánczenei ihletettség, R&B-s, hiphopos ritmika, ügyesen adagolt perkusszív elemek, finom elektronika, kalandozós dalszerkezetek.

S, hogy még izgalmasabb legyen, a lemez egészét belengi valami fülledt egzotika, a hangképeket pedig néhol elszállós kitörések tagolják vagy a természetben gyűjtött hangokból összeállított ambientes hangszőnyegek szigetelik/süppesztik alul. Hozzáadott érték, hogy a lemezt, az egyébként doktori címmel rendelkező zenekarvezető, Dave Bayley mellett az elmúlt évek egyik legfontosabb producer-sztárcsinálója, az Adele-, és Florence and The Machine-lemezekről ismerős Paul Epworth gondozta, sőt, le is szerződtette az együttest saját, Wolf Tone nevű kiadójához. Jól tette.

 

Lenny Kravitz: Strut

Amikor lemezhallgatás során, már az album közepén felmerül, hogy mennyi van még hátra, nos, az legalábbis nem jó hír. Persze nem meglepő, hogy Lenny Kravitz egyébként korrekt, a dalszerző-énekes-multiinstrumentalista munkásságért rajongók számára a megszokott élvezetet kínáló lemeze inkább stílusgyakorlat és egy laza kör a komfortzónában, mint annál több.

Kravitz utoljára pályája legelején, a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején volt igazán izgalmas - ha szigorúak vagyunk, azt mondhatjuk, igazából csupán első nagylemeze, az 1989-es Let Love Rule hibátlan, de gyorsan hozzátehetjük, az ezt követő két album, az 1991-es Mama Said, és a mindent vivő rockdiszkó-slágert produkáló 1993-as Are You Gonna Go My Way? is fontos lemezek. Azóta - az elmúlt húsz évben - többnyire retro-rockos, soulos, funk-rockos zsánerkirándulás van Kravitz-nél, egy-egy jól sikerült dallal (melyekből persze összeállt időközben egy masszív válogatáslemez), a középszert enyhén felül- vagy alulmúló, a megszokás körül keringő, persze makulátlan profizmussal összeállított albumok, melyeken többnyire minden hangszert maga a főhős szólaltat meg.

A Strut, melynek első kislemeze, a The Chamber amúgy nettó rádiós sláger, és amelyen hallhatunk egy feldolgozást a Motown-legenda Smokey Robinsontól (Ooo Baby Baby), nem lep meg, de nem is borzaszt el, nem fáj, de nem is hiányzik.

 

Foxygen: ...and Star Power

Azoknak, akik a legömbölyített, sztárproducerek által fényesre vagy kellemesen szplínesre polírozott, netán csillámporral beszórt, gitározós vagy elektronikus rádióbarát kortárs könnyűzenét, vagy a szakmailag makulátlan, barátságos középtempóra kalibrált, biztonságos hangszertudással elővezetett poprockot kedvelik, azoknak egyáltalán nem ajánljuk az elmúlt évek egyik legkülönösebb új zenekara, a Foxygen grandiózus, dupla nagylemezét.

Az ...and Star Power őrült, ezerszínű kaleidoszkóp, elképesztő téridő-utazás, melynek desztinációja a hatvanas évek vége, a hetvenesek eleje.

A 2005-ben alakult, első nagylemezét 2012-ben megjelentető kaliforniai Foxygen (mely, hasonlóan a stílusban és szellemiségben is rokon MGMT-hez ugyancsak két zenész, a magyar származású Jonathan Rado és Sam France köré épül) zenéjéről sok minden eszünkbe juthat - a korai Pink Floyd, Syd Barrett szólódolgai, a Doors, a Love, Harry Nilsson, a pszichedelikus Beatles és Rolling Stones, vagy a Velvet Undergeround zajos és puha világa -, ám a mai zenei piacon szinte hihetetlenül hosszúnak tűnő, huszonnégy dalt tartalmazó lemez mégsem egyszerű hatásgyűjtemény, mondhatjuk úgy is, hogy több mint a részek összessége.

Az album első harmada a hagyományosabb szerkezetű popdaloké, a második harmadot egy négy tételes szvit alkotja, míg a maradék, még mindig rengeteg idő az alig-alig kordában tartott szellemes kísérletezésé, néhol a szolid vagy nem is annyira diszkrét őrületé, odakent, szinte tüntetően béna, szétcsúszó (de többnyire mégis fülbemászó és/vagy emlékezetes) dalokkal, stúdiózajokkal, recsegő rövidhullámú rádiózajokkal, apokaliptikus torzító-orgiákkal, a háttérből beszűrődő monológokkal.

És tudják mit? Mindez, ebben a végletesen kiszámítható, kiszámított, kockázat- és mágiamentes világban bitang jól esik.

 

 

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények! Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Kinyitott a Balaton

Kinyitott a Balaton

Halálos verekedés Veszprémben

Halálos verekedés Veszprémben

A nyári húsvét még a Brexitet is enyhíti

A nyári húsvét még a Brexitet is enyhíti

Kivégzések térképe: már az államok fele mondott le a halálbüntetésről

Kivégzések térképe: már az államok fele mondott le a halálbüntetésről

„Autoritárius tagállamok, mint Magyarország” – internetcenzúra vagy jogos védelem a Facebook megregulázása?

„Autoritárius tagállamok, mint Magyarország” – internetcenzúra vagy jogos védelem a Facebook megregulázása?

A történészektől bírálatot, az államtól 350 millió forintot kapnak a Turán-kutatók

A történészektől bírálatot, az államtól 350 millió forintot kapnak a Turán-kutatók