„Nem jó ezekből a nyomorult fasiszta ügyekből kizárólag zsidókérdést csinálni. Ha mi ebben a dologban fellépünk, a döntő az legyen, hogy ez az Eichmann magyar állampolgárok százezreit gyilkolta meg. Ennek a vonalnak kell erősnek lennie, ne az a vonal legyen, hogy zsidókérdést csinálunk ebből az ügyből. Eichmann nem csak zsidókat gyilkolt meg, mások is voltak ott.” Kádár János, a magyar kommunista pártvezér okította ekképpen politikai bizottsági tagtársait 1960 júniusában, amikor a csúcsvezetés az Eichmann-üggyel kapcsolatos nagyszabású magyar akcióterv részleteit fontolgatta.

Egy hónappal korábban a zsidó állam miniszterelnöke, David Ben Gurion egy rövid közleményt olvasott fel az izraeli parlamentben. A részleteket mellőzve bejelentette: Adolf Eichmann, az egyik legkeresettebb háborús bűnös az izraeli hatóságok őrizetében van, és hamarosan bíróság elé is állítják a 6 millió európai zsidó gyilkosát.

A szűkszavú bejelentés sokkszerűen hatott, a világsajtóban különféle találgatások láttak napvilágot. Három nappal később annyiban tisztult a kép, hogy Argentína felfedte: „a nemzetközi kapcsolatokra fittyet hányó” kommandóakció színhelye Buenos Aires volt, onnan csempészték ki az izraeli biztonsági szolgálat, a Moszad emberei Eichmannt.

Izrael: Adolf Eichmann celláját takarítja 1961-ben

AFP / GPO

A dél-amerikai ország június elején már nyilatkozatban követelte „elrabolt állampolgára feltétel nélküli visszaszállítását”, majd ennek megtagadása után – Izrael argentínai nagykövetének kiutasításával egyidejűleg – a Biztonsági Tanácshoz fordult: ítélje el a törvénytelen akciót. Ez aztán, a Szovjetunió tartózkodása mellett, meg is történt.

Az Izrael által belengetett monstre per hírére a magyar pártvezetés is készenlétbe helyezte magát. A második világháború után, az 1946-os nürnbergi perben ugyanis egyértelművé vált, hogy az Endlösungnak, vagyis „végső megoldásnak” nevezett szervezett népirtás végrehajtásában Eichmann-nak majd mindegyik nácik megszállta országban kulcsszerepe volt, de a „halál hivatalnoka”, az „íróasztalgyilkos” tevékenysége Magyarországon teljesedett ki.

Mégpedig magyar segédélettel. Az 1944. március 19-ét követő nyolc hónapban Eichmann 10 tisztet és 25 tiszthelyettest magában foglaló Sonderkommandója (különleges alakulata) a magyar csendőrség párját ritkítóan hatékony segítsége nélkül aligha tudta volna megoldani a majd félmilliónyi, a zsidótörvényekkel másodrendűvé fokozott állampolgár Auschwitzba deportálását.

A „zsidó téma” azonban a kommunista párt 1948-as egyeduralomra jutása után nagyon hamar kínossá vált, nem utolsósorban azért, mert a kommunista vezér, Rákosi Mátyás – pártja tömegbázisának úgymond kiszélesítése miatt – megnyitotta az MKP kapuit a „félrevezetett kisnyilasok” előtt. Ezt a majd másfél évtizedes parancsolt (el)hallgatást is veszélyeztette Eichmann felbukkanása.

A pártbizottság (pb) elé terjesztett említett akcióterv abból az alapvetően téves helyzetelemzésből indult ki, hogy „Izrael Eichmann elfogásával olyan eszközök birtokába jutott, amelyek alkalmasak arra, hogy a nyugatnémet kormányt sakkban tartsa”, merthogy a sokat tudó náci tiszt vallomásaival „a mai nyugatnémet vezetők” súlyosan kompromittálhatóak. A leleplezés elmaradásáért cserébe pedig a közel-keleti állam „különböző, főleg gazdasági előnyöket” zsarolhat ki.

E feltételezés ihlette azt az ötletet, hogy Magyarország kezdeményezze Eichmann kiadatását, mégpedig a szövetséges hatalmak egy 1943-ban közzétett nyilatkozatára alapozva. Abban ugyanis ez állt: „Mindazokat a háborús bűnösöket, akiket nem állítanak nemzetközi bíróság elé, ki kell adni azoknak az országoknak, ahol tetteiket elkövették, hogy a felszabadult népek saját törvényeik alapján vonhassák őket felelősségre”.

A szóban forgó pártdokumentumból nem, a pb-tanácskozás jegyzőkönyvéből viszont kiderül, hogy az előterjesztők ezúttal sem saját kútfőből dolgoztak. Egyikük, a külügyminiszter első helyettese (egy év múlva már a tárca irányítója), Péter János legfőképp azzal érvelt, hogy a Biztonsági Tanács vitájában a Szovjetunió ENSZ-nagykövete, „Arkagyij Szoboljev elvtárs is ezt az elvet képviselte”.

„Eichmannt csak azért fogták el, hogy befogják a száját.” „Még maga az izraeli kormány feje is érdekelt a dologban, mert neki is voltak összeköttetései a Gestapóval” – osztotta meg teljesen légből kapott információit pb-társaival az ideológiai ügyekért akkortájt felelős kb-titkár, Szirmai István. Mindezeket még azzal toldotta meg, hogy „az NSZK leleplezése mellett a magyar agitációban arra is törekedni kell, hogy „az izraeli kormány is le legyen leplezve”. Merthogy Izraelnek esze ágában sem lesz látványos pert rendezni. Ezért azt javasolta, ha nem adják ki Eichmannt, ami biztosra vehető, akkor azt kell majd követelni, hogy „a tárgyalásnak biztosítsanak nemzetközileg teljes nyilvánosságot”.

Az éppen kibontakozni készülő vitát Kádár a cikk elején idézett kifakadással vágta félbe, paranccsal felérő utasítást adott arra, hogy a magyar hatóságok kérjék ugyan, de aztán ne nagyon szorgalmazzák a kiadatást.

Jelenet a filmből

BBC Pictures / Feelgood Fiction / Cat Yang

Azzal is egyetértett, hogy „az Eichmannt és a jelenleg is funkcióban lévő német fasisztákat terhelő” dokumentumokat össze kell gyűjteni, de „az nem lesz célszerű, hogy minden lap első négy oldala ezzel legyen tele” – szögezte le. Végül azt tanácsolta az üggyel foglalkozóknak, kerüljék a „zsidó” kifejezés használatát.

A kádári instrukciók alapján átdolgozott és pb-határozattá emelkedett – s az említett szovjet elképzelést tükröző – akciótervet a jeles testület 1960 októberében mégis hatályon kívül helyezte. A „baráti országokkal – a Szovjetunióval, Csehszlovákiával és Lengyelországgal – való konzultáció” nyomán Eichmann kiadatása lekerült a napirendről, „mivel egy ilyen kérés elutasítása csorbítaná a szocialista országok tekintélyét”.

A négy baráti állam egységes álláspontra jutott abban is, hogy nem engedik be országaikba az izraeli különleges nyomozó szerv képviselőit – ahogy a tel-avivi diplomáciai átirat fogalmazott – „anyaggyűjtés és kihallgatások foganatosítása” céljából. Ezt a munkát Magyarország, úgymond magára vállalta. A „változatlan politikai célkitűzések” (vagyis: „antifasiszta bázisról támadni a nyugatnémet neofasizmust és a cionizmust”) érdekében módosított stratégia szerint a jeruzsálemi perhez (amelynek megrendezésében már nem kételkedtek) csak olyan dokumentáció szolgáltatható ki, melyet előzőleg az arra illetékes szervek politikailag, ideológiailag, belügyileg többszörösen ellenőriztek.

Az ekképpen preparált „bizonyító erejű” anyag – Izrael részéről való – „agyonhallgatását” pedig úgy lehet megakadályozni, ha azokat az átadással egy időben publikálják is. 1961 végén egy korábban nem létező kiadó, a „Pannonia” adta közre angolul és németül az Eichmann Magyarországon című forráskiadványt.

E magyar nyelven soha közzé nem tett dokumentumegyüttest a második világháború utáni három esztendő legismertebb holokauszt-szakértője, az 1948 után elhallgattatott Lévai Jenő rendezte sajtó alá. A hirtelenjében előrángatott újságíró-történész volt az egyetlen, akit a hatóságok „kellő módon előkészítettnek” gondoltak, s engedélyezték tanúként való megjelenését az 1961. április 11-én kezdődött, s több mint négy hónapon át tartó (s Eichmann kivégzésével végződő) jeruzsálemi perben.

Annak a rejtélynek a feloldása viszont még a történetírásra vár, hogy Lévai „aktákkal tömött” kofferját – mint ahogy akkori sajtónyilatkozataiban elhangzott – a nyugatnémet, illetve a görög titkosszolgálat Athénban tényleg elrabolta-e tőle, avagy az utolsó pillanatban a magyar illetékesek gondolták meg magukat.

Talán azért, mert az NSZK kancellári hivatalának vezetőjét, a kétségkívül pettyes múltú Hans Globkét „leleplező eredeti iratok” a tüzetesebb vizsgálódás után a valóság próbáját mégsem állták volna ki. Akárhogy történt is, tény, hogy az athéni intermezzo miatt Jeruzsálembe késve érkező Lévai nem tanúskodott az Eichmann-perben. Az interjúadással viszont nem takarékoskodott. Ezekben nem kellett eskü alatt vallania, s főleg: a vád és a védelem keresztkérdéseire válaszolnia.

Adolf Eichmann eskütétele egy izraeli bíróságon 1961-ben

AFP

Az Eichmann-ügyről a magyar lapok, ha nem is négyoldalnyi terjedelemben, de a kezdetektől bőséggel írtak. Lévai ebben is élenjárt. 1960 júniusában az első pb-határozat szellemében, az összefonódó német és az izraeli politikát bírálva „formálta a közvéleményt”. Ugyanakkor írásaiba rendre becsempészte korábbi kutatásai, könyvei eredményeit, benne a „náci tömeggyilkos budapesti karrierjét”. Alighanem a „zsidó” kifejezést sokalló kádári intelmet is az ő Népszabadságban megjelent cikksorozata ihlette.

Ilyen hibákat később a profi újságírók már nem követtek el, igaz, az Eichmann-per magyar tudósítóit személyesen Szirmai István választotta ki. A kiküldetésnél a megbízhatóság mellett állítólag fontos szempont volt az is, hogy a riporterek még véletlenül se legyenek „érintettek”. Legalábbis ezt állította egy életrajzi interjúban a kiválasztottak egyike, Pethő Tibor, a Magyar Nemzet főmunkatársa (később főszerkesztője).

Ahhoz képest, hogy a magyar sajtóra végül hangfogót parancsoltak, meglepően sok cikk foglalkozott a „Nürnberg utáni legjelentősebb” perrel. A Népszava például 1960 júniusában Az Eichmann-ügy kulisszatitkai címmel 14 részes, a szerző nevét elhallgató sorozatot közölt. A jeruzsálemi per nyitányára időzítve 1961 áprilisában a Magyar Nemzetben az egykori ÁVH-s tiszt újságíró (a később humorista konferansziéként ismertté lett) Komlós János közölt jól értesültségről árulkodó sorozatot. Magáról a monstre per eseményeiről, fordulatairól a már említett Pethő (illetve az MTI képviseletében is tudósító Barcs Sándor) a Magyar Nemzetben, az egykori katolikus pap Koncsek László pedig a Népszabadságban számolt be. Írásaikban újra és újra „a nyugatnémet uszítók mai aknamunkájának veszélyeinek” ecsetelésénél kötöttek ki. A tudósítók cikkein átsütött az az erőlködés is, hogy megfeleljenek a kádári intencióknak: a zsidó, illetve a zsidóság szavakat rendre az „ember”, a „deportált” vagy „antifasiszta”, az „üldözött” kifejezésekkel helyettesítették.

(Az 1997. augusztus 16-án és 2007. október 6-án megjelent HVG-cikkek alapján.)