A Liza, a rókatündér, és a VAN filmzenéinek sikere Magyarországon is bebizonyította, hogy érdemes időt, energiát, pénzt szánni a sokszor csak háttérzeneként kezelt műfajra. Mindkét film elérte, hogyha megszólal mondjuk ez vagy ez a szám, mindenkinek egy-egy jelenet ugrik be. Sőt, amire elég rég volt példa magyar filmek esetében, a Liza és a VAN is külön filmzene-lemezt kapott. De ami még ennél is fontosabb, mindkét kiadvány a siker miatt „kényszerült” a hivatalos kiadásra. Ráadásul sem a japán beatkorszak, sem az akusztikus, folk-pop nem számít igazán népszerű műfajnak hazánkban, mégis mindenki azt dúdolta hetekig, hogy dánsz-dánsz háb a gud tájmu.

Nálunk inkább a musicalszerű, nosztalgiára apelláló filmzene válik általában kultikussá (Csinibaba, Made In Hungária). A direkt a filmhez felkért zenekarok közül utoljára talán a Neo Kontrollhoz írt filmzenéje állt meg a saját lábán.

Valami azonban mozgolódik az utóbbi időben ezen a téren itthon is, és ez leginkább annak köszönhető, hogy a filmes és a zenei élet szereplői rájöttek, kölcsönösen gyümölcsöző lehet, ha tudatosabban nyúlnak a filmek, videók, reklámok zenéihez.

Ez az együttműködés a nyolcvanas éveket idézi, nem véletlenül emlegették sokan a Balaton Method bemutatásakor Tímár Péter Moziklipjét előképként. Mindkét film egy adott korszak, szigorúan szubjektív audio-video lenyomata volt. A Moziklip például egy olyan korszaké, ahol a fősodortól eltérően gondolkodó filmesek és zenészek sokszor közösen alkottak úttörő produkciókat. Elég, ha csak az Eszkimó asszony fázikra (Trabant, Európa Kiadó), vagy a Kutya éji dalára (Vágtázó Halottkémek, A.E. Bizottság) gondolunk.

Ezt a tudatos együttműködést erősíti itthon az eastaste csapata is, akik lassan három éve segítenek a bizonytalan, vagy a zenék jogosításával nehezen bajlódó filmeseknek, vagy adnak lökést egy-egy alig ismert kelet-európai zenekarnak. Horváth Renátó és Salamon Gergő, az eastaste két alapítója belekóstolt már korábban a zenekarok menedzselésébe és a reklámszakmába is, a tapasztalatuk és kapcsolati tőkéjük tehát adott volt a saját ügynökség beindításához.

A jól kiválasztott zene nem csak pénzkérdés

„Miután mindketten elég sok időt töltöttünk a zenekarok és filmesek környezetében, éreztük, hogy a zenék felkutatásában, eladásában, jogosításában van potenciál. Látszódott, hogy ez itthon is kezd trenddé válni. Kezdetektől fogva a régióban gondolkodtunk, főleg Kelet-Európából kerestünk fel zenekarokat, mert azt tapasztaltuk, hogy ugyanolyan színvonalas előadókat találunk itt is, mint nyugatabbra” – magyarázza az eastaste kezdeti céljait Horváth Renátó, aki hozzátette, stábjukban Somló Dániel foglalkozik a kevésbé ismert, de annál érdekesebb zenekarok felkutatásával, ő az, aki a zenei blogokat, a független kiadók ajánlásait bújja.

Látva, hogy az erősődő tudatosság ellenére még rengeteg a kérdés a zenészek és a videósok, filmesek részéről is, minikoncertekkel egybekötött  workshopot (AUDIO VIDEO meet & peek // Interaktív Filmzenei Túra) rendeznek, ahol megpróbálják ezt a bizonytalanságot tovább csökkenteni.

„Mi arra törekszünk, hogy olyan együttműködéseket hozzunk létre, ami a rendezőnek, a producernek és a zenésznek is jó. Ma már iszonyatos mennyiségű audiovizuális tartalom érhető el, magyarán sokkal könnyebb zenét beszerezni, mint korábban. Jogtisztán már nem olyan egyszerű a történet, de megtalálni a lehető legjobb, minőségi zenét, és hogy az a zene még valamit hozzá is adjon az összképhez, az a valódi kihívás” – mondja Salamon Gergő.

A fő probléma szerinte ott keresendő, hogy az esetek többségében a zenekeresés a legutolsó pillanatra marad, így az igazi kreativitás is odavész. Vagy egyszerűen csak az a cél, hogy minél olcsóbban megússzák a zenei jogdíjakat. „Reisz Gábort (VAN) és Ujj Mészáros Károlyt (Liza, a rókatündér) rendezőket is pontosan azért hívtuk, mert ők már a filmkészítés kezdeti fázisaitól nagyon sokat dolgoztak, finomítottak a filmzenén is. Vannak tehát jó példák, de ez még nem automatikus.” Sőt, Renátó szerint folyamatosan olyan produkciókba futnak, ahol olyan zenéket használnak, amiknek meg sem próbálták megszerezni a jogait. „Shakira-szintű előadókat raknak be nagyon fontos jelenetekhez, ami aztán kvázi lehetetlenné teszi a film jogtiszta bemutatását. De az is előfordul, hogy egy rendező nem tudja hova érdemes nyúlni zenékért.”

Amikor a kedvenc munkájukról faggatom az eastaste két alapítóját, gyorsan leszögezik, számukra nem a végeredmény marad emlékezetes, hanem az út, amíg eljutnak oda. Az egyik legemlékezetesebb munkájuknak azt a reklámot tartják, amelyben egy orosz megrendelőnek a kutakodás végén egy underground orosz zenekar, a Palms On Fire dalát adták el. „A saját országukban nem találkoztak, simán elkerülték volna egymást. Ez egy vicces, de nagyon sikeres együttműködés volt”.

Az a bizonyos orosz reklám:

Azonban sohasem garantált, hogy egy reklámban elhangzó dalból igazi sláger lesz. Ezzel előre lehetetlen számolni. Gergő szerint ugyan a nagy kiadók néha súgnak a megrendelőknek, hogy ez vagy az a szám nagyot szólhat, ha még egy reklámban is elhangzik, de általában csak az összkép miatt ragadhat egy reklám zenéje a fülekben. A leghíresebb példa valószínűleg José Gonzales Heartbeats című dala volt: a látványos, belassított, mozifilmeket idéző Sony-reklám egyenesen a legsikeresebb előadók közé emelte a dalszerzőt. Még úgy is, hogy Heartbeats „csak” feldolgozás volt.

Ha passzol a karakterhez, akkor belefér a reklám

A workshopon a rendező mellett a VAN zenéjének társszerzője, Csorba Lóci is előad majd. „Én egyfajta külső szem voltam az alkotófolyamatban. (Reisz) Gábornak nagyon sokat jelentettek ezek a dalok, felváltva dolgozott a forgatókönyvön és a zenén. Viszont ő nem gitáros, ezért kért fel, hogy gyúrjam popdalokká az ötleteit” – mesél a közös munkáról a Lóci játszik projekttel és a VAN filmzenekarral is egyre nagyobb közönséget megmozgató zenész.

„Az eredeti terv az volt, hogy még a premier előtt elkezdünk koncertezni a dalokkal, hogy ezzel is felvezessük a filmet. Végül aztán Ferenczik Áron (a film főszereplője) nem akart fellépni, így nem is erőltettük a dolgot. Viszont amikor azt láttuk, hogy az ingyen a netre pakolt filmzenéért még fizettek is az emberek, akkor egyértelművé vált, hogy élőben is lenne igény ezekre a dalokra.”

Lóci nemrég egy reklámfelkérést is elvállalt, így ő is megerősíti, amit az eastaste is hangoztat: ma már nem ciki egy zenésznek, hogy reklámban szerepel.  A lényeg, hogy az előadó hiteles legyen a reklámban, ne érződjön, hogy idegenként mozog ebben a közegben. Lóci elmondása szerint ő is azért vállalta el a reklámot, mert úgy érezte, abszolút a karakteréhez passzol az utcán ukuleléző figura.

Az eastaste-sek szerint a zeneipar átalakulóban van, ezért mindenki olyan csatornákat keres, ahol még van kiaknázható forrás, a reklám- és filmipar pedig egy ilyen terület. Csak olyan műfajok (underground hiphop, vagy a fogyasztói kultúrát teljesen elutasító zenekarok) képviselői zárkóznak el a reklámoktól, akik valószínűleg rajongóik nagy hányadát veszítenék el egy ilyen szereplés miatt.

Már a legkurrensebb előadóknak sem okoz igazi dilemmát egy-egy megkeresés. A Tame Impala mögött álló Kevin Parker interjúban vallotta be, hogy az ezért a reklámért kapott pénzből tudta saját stúdióját berendezni. A francia Phoenix amerikai népszerűsége is nagyban annak köszönhető, hogy 1901 című daluk egy autóreklámban futott hetekig a tévékben és neten.

A független színtér pedig érezve az új trendet néhány éve teljesen megváltoztatta hozzáállását: egyesek szerint a reklámipar a csökkenő lemezeladások, a streaming-szolgáltatásokat (Spotify, Beats, Deezer) övező viták korában konkrétan az egyetlen mentőöv a kis, független kiadónál lévő zenekaroknak. A fejlett zenei kultúrájú országukban így gombamód alakultak/alakulnak az eastaste-hez hasonló, ismeretlen kicsiket vadászó ügynökségek.

A tévé aranykora is segített a független előadókon

Sokat lökött ezen a trenden a tévés sorozatok előretörése is. Míg korábban a megszokott eljárás az volt, hogy a szériák közben elhangzó zenék csak aláfestő, jellegtelen számok voltak, a tévé modern, kb. a Sopranostól számított aranykorában sokkal fontosabbá vált a menő, egyedi soundtrack. Vagy neves, elismert előadókat kérnek fel a főcímdalra (Orange Is The New Black – Regina Spektor, The Affair – Fiona Apple, Bojack Horseman – Patrick Carney, The Black Keys), vagy fontos dramaturgiai pillanatokat tesznek még emlékezetesebbé egy-egy jól elhelyezett dallal.

Horváth Renátó szerint ma már a filmzene-nagyágyúk (Hans Zimmer, Clint Mansell) mellett a sorozatok zenei rendezői (music supervisor) is rocksztároknak számítanak. Jó példa erre Thomas Golubic, aki a Sírhant művekben és a Breaking Badben is még erőssebé tett néhány fontos jelenetet egy-egy jól kiválasztott dallal (pl. ezt vagy ezt) , de a True Detective első évada is jóval kissebbet szólt volna T Bone Burnett ügyesen kiválogatott zenéi nélkül.

Kisebb poptörténeti szenzáció lett abból is, hogy a Mad Men alkotói 250 ezer dollárt sem sajnáltak a Beatles emblematikus daláért, a Tomorrow Never Knows-ért. Még a legnagyobb slágerek is 100 ezer dollár alatt mozognak, a Beatles azonban külön kategória. A hatvanas években játszódó sorozat kreatív vezetője, Matthew Weiner viszont azt nyilatkozta, ez az üzlet nem a pénzről szólt, egyszerűen a jogokat birtokló Apple nagyon keményen őrzi a XX. század legfontosabb zenekarának örökségét. Weiner azonban évekig harcolt a jogokért, míg végül egy hónappal a bizonyos epizód előtt megkapta a jóváhagyást az Apple-től. A végeredmény pedig, ahogy a főszereplő Don Draper (Jon Hamm) felteszi a Revolver lemez, a hatvanas években forradalminak számító új dalát, természetesen a sorozat egyik legtöbbször idézett képsora lett.