A sötét lelkű hiphopmogul partijain fehér volt a kötelező viselet
Zenei mogulból elítélt bűnöző lett Sean Combs, az egykori hiphopkirály, aki zűrös ügyei ellenére magabiztosan hitte, hogy érinthetetlen.
Nem csak a rááldozott pénzen múlik, hogy egy reklám vagy filmzene képes-e átütő sikerré válni. Azonban hazánkban még kevesen foglalkoznak tudatosan a megfelelő zenék kiválogatásával, pedig igazi sikersztori volt a Liza vagy a VAN zenéje is. Egy zenésznek pedig ma már nem hogy ciki, inkább egyenesen presztízs egy-egy jó helyre eladott dal.
A Liza, a rókatündér, és a VAN filmzenéinek sikere Magyarországon is bebizonyította, hogy érdemes időt, energiát, pénzt szánni a sokszor csak háttérzeneként kezelt műfajra. Mindkét film elérte, hogyha megszólal mondjuk ez vagy ez a szám, mindenkinek egy-egy jelenet ugrik be. Sőt, amire elég rég volt példa magyar filmek esetében, a Liza és a VAN is külön filmzene-lemezt kapott. De ami még ennél is fontosabb, mindkét kiadvány a siker miatt „kényszerült” a hivatalos kiadásra. Ráadásul sem a japán beatkorszak, sem az akusztikus, folk-pop nem számít igazán népszerű műfajnak hazánkban, mégis mindenki azt dúdolta hetekig, hogy dánsz-dánsz háb a gud tájmu.
Nálunk inkább a musicalszerű, nosztalgiára apelláló filmzene válik általában kultikussá (Csinibaba, Made In Hungária). A direkt a filmhez felkért zenekarok közül utoljára talán a Neo Kontrollhoz írt filmzenéje állt meg a saját lábán.
Valami azonban mozgolódik az utóbbi időben ezen a téren itthon is, és ez leginkább annak köszönhető, hogy a filmes és a zenei élet szereplői rájöttek, kölcsönösen gyümölcsöző lehet, ha tudatosabban nyúlnak a filmek, videók, reklámok zenéihez.
Ez az együttműködés a nyolcvanas éveket idézi, nem véletlenül emlegették sokan a Balaton Method bemutatásakor Tímár Péter Moziklipjét előképként. Mindkét film egy adott korszak, szigorúan szubjektív audio-video lenyomata volt. A Moziklip például egy olyan korszaké, ahol a fősodortól eltérően gondolkodó filmesek és zenészek sokszor közösen alkottak úttörő produkciókat. Elég, ha csak az Eszkimó asszony fázikra (Trabant, Európa Kiadó), vagy a Kutya éji dalára (Vágtázó Halottkémek, A.E. Bizottság) gondolunk.
Ezt a tudatos együttműködést erősíti itthon az eastaste csapata is, akik lassan három éve segítenek a bizonytalan, vagy a zenék jogosításával nehezen bajlódó filmeseknek, vagy adnak lökést egy-egy alig ismert kelet-európai zenekarnak. Horváth Renátó és Salamon Gergő, az eastaste két alapítója belekóstolt már korábban a zenekarok menedzselésébe és a reklámszakmába is, a tapasztalatuk és kapcsolati tőkéjük tehát adott volt a saját ügynökség beindításához.
A jól kiválasztott zene nem csak pénzkérdés
„Miután mindketten elég sok időt töltöttünk a zenekarok és filmesek környezetében, éreztük, hogy a zenék felkutatásában, eladásában, jogosításában van potenciál. Látszódott, hogy ez itthon is kezd trenddé válni. Kezdetektől fogva a régióban gondolkodtunk, főleg Kelet-Európából kerestünk fel zenekarokat, mert azt tapasztaltuk, hogy ugyanolyan színvonalas előadókat találunk itt is, mint nyugatabbra” – magyarázza az eastaste kezdeti céljait Horváth Renátó, aki hozzátette, stábjukban Somló Dániel foglalkozik a kevésbé ismert, de annál érdekesebb zenekarok felkutatásával, ő az, aki a zenei blogokat, a független kiadók ajánlásait bújja.
Látva, hogy az erősődő tudatosság ellenére még rengeteg a kérdés a zenészek és a videósok, filmesek részéről is, minikoncertekkel egybekötött workshopot (AUDIO VIDEO meet & peek // Interaktív Filmzenei Túra) rendeznek, ahol megpróbálják ezt a bizonytalanságot tovább csökkenteni.
„Mi arra törekszünk, hogy olyan együttműködéseket hozzunk létre, ami a rendezőnek, a producernek és a zenésznek is jó. Ma már iszonyatos mennyiségű audiovizuális tartalom érhető el, magyarán sokkal könnyebb zenét beszerezni, mint korábban. Jogtisztán már nem olyan egyszerű a történet, de megtalálni a lehető legjobb, minőségi zenét, és hogy az a zene még valamit hozzá is adjon az összképhez, az a valódi kihívás” – mondja Salamon Gergő.
A fő probléma szerinte ott keresendő, hogy az esetek többségében a zenekeresés a legutolsó pillanatra marad, így az igazi kreativitás is odavész. Vagy egyszerűen csak az a cél, hogy minél olcsóbban megússzák a zenei jogdíjakat. „Reisz Gábort (VAN) és Ujj Mészáros Károlyt (Liza, a rókatündér) rendezőket is pontosan azért hívtuk, mert ők már a filmkészítés kezdeti fázisaitól nagyon sokat dolgoztak, finomítottak a filmzenén is. Vannak tehát jó példák, de ez még nem automatikus.” Sőt, Renátó szerint folyamatosan olyan produkciókba futnak, ahol olyan zenéket használnak, amiknek meg sem próbálták megszerezni a jogait. „Shakira-szintű előadókat raknak be nagyon fontos jelenetekhez, ami aztán kvázi lehetetlenné teszi a film jogtiszta bemutatását. De az is előfordul, hogy egy rendező nem tudja hova érdemes nyúlni zenékért.”
Amikor a kedvenc munkájukról faggatom az eastaste két alapítóját, gyorsan leszögezik, számukra nem a végeredmény marad emlékezetes, hanem az út, amíg eljutnak oda. Az egyik legemlékezetesebb munkájuknak azt a reklámot tartják, amelyben egy orosz megrendelőnek a kutakodás végén egy underground orosz zenekar, a Palms On Fire dalát adták el. „A saját országukban nem találkoztak, simán elkerülték volna egymást. Ez egy vicces, de nagyon sikeres együttműködés volt”.
Az a bizonyos orosz reklám:
Azonban sohasem garantált, hogy egy reklámban elhangzó dalból igazi sláger lesz. Ezzel előre lehetetlen számolni. Gergő szerint ugyan a nagy kiadók néha súgnak a megrendelőknek, hogy ez vagy az a szám nagyot szólhat, ha még egy reklámban is elhangzik, de általában csak az összkép miatt ragadhat egy reklám zenéje a fülekben. A leghíresebb példa valószínűleg José Gonzales Heartbeats című dala volt: a látványos, belassított, mozifilmeket idéző Sony-reklám egyenesen a legsikeresebb előadók közé emelte a dalszerzőt. Még úgy is, hogy Heartbeats „csak” feldolgozás volt.
Ha passzol a karakterhez, akkor belefér a reklám
A workshopon a rendező mellett a VAN zenéjének társszerzője, Csorba Lóci is előad majd. „Én egyfajta külső szem voltam az alkotófolyamatban. (Reisz) Gábornak nagyon sokat jelentettek ezek a dalok, felváltva dolgozott a forgatókönyvön és a zenén. Viszont ő nem gitáros, ezért kért fel, hogy gyúrjam popdalokká az ötleteit” – mesél a közös munkáról a Lóci játszik projekttel és a VAN filmzenekarral is egyre nagyobb közönséget megmozgató zenész.
„Az eredeti terv az volt, hogy még a premier előtt elkezdünk koncertezni a dalokkal, hogy ezzel is felvezessük a filmet. Végül aztán Ferenczik Áron (a film főszereplője) nem akart fellépni, így nem is erőltettük a dolgot. Viszont amikor azt láttuk, hogy az ingyen a netre pakolt filmzenéért még fizettek is az emberek, akkor egyértelművé vált, hogy élőben is lenne igény ezekre a dalokra.”
Lóci nemrég egy reklámfelkérést is elvállalt, így ő is megerősíti, amit az eastaste is hangoztat: ma már nem ciki egy zenésznek, hogy reklámban szerepel. A lényeg, hogy az előadó hiteles legyen a reklámban, ne érződjön, hogy idegenként mozog ebben a közegben. Lóci elmondása szerint ő is azért vállalta el a reklámot, mert úgy érezte, abszolút a karakteréhez passzol az utcán ukuleléző figura.
Az eastaste-sek szerint a zeneipar átalakulóban van, ezért mindenki olyan csatornákat keres, ahol még van kiaknázható forrás, a reklám- és filmipar pedig egy ilyen terület. Csak olyan műfajok (underground hiphop, vagy a fogyasztói kultúrát teljesen elutasító zenekarok) képviselői zárkóznak el a reklámoktól, akik valószínűleg rajongóik nagy hányadát veszítenék el egy ilyen szereplés miatt.
Már a legkurrensebb előadóknak sem okoz igazi dilemmát egy-egy megkeresés. A Tame Impala mögött álló Kevin Parker interjúban vallotta be, hogy az ezért a reklámért kapott pénzből tudta saját stúdióját berendezni. A francia Phoenix amerikai népszerűsége is nagyban annak köszönhető, hogy 1901 című daluk egy autóreklámban futott hetekig a tévékben és neten.
A független színtér pedig érezve az új trendet néhány éve teljesen megváltoztatta hozzáállását: egyesek szerint a reklámipar a csökkenő lemezeladások, a streaming-szolgáltatásokat (Spotify, Beats, Deezer) övező viták korában konkrétan az egyetlen mentőöv a kis, független kiadónál lévő zenekaroknak. A fejlett zenei kultúrájú országukban így gombamód alakultak/alakulnak az eastaste-hez hasonló, ismeretlen kicsiket vadászó ügynökségek.
A tévé aranykora is segített a független előadókon
Sokat lökött ezen a trenden a tévés sorozatok előretörése is. Míg korábban a megszokott eljárás az volt, hogy a szériák közben elhangzó zenék csak aláfestő, jellegtelen számok voltak, a tévé modern, kb. a Sopranostól számított aranykorában sokkal fontosabbá vált a menő, egyedi soundtrack. Vagy neves, elismert előadókat kérnek fel a főcímdalra (Orange Is The New Black – Regina Spektor, The Affair – Fiona Apple, Bojack Horseman – Patrick Carney, The Black Keys), vagy fontos dramaturgiai pillanatokat tesznek még emlékezetesebbé egy-egy jól elhelyezett dallal.
Horváth Renátó szerint ma már a filmzene-nagyágyúk (Hans Zimmer, Clint Mansell) mellett a sorozatok zenei rendezői (music supervisor) is rocksztároknak számítanak. Jó példa erre Thomas Golubic, aki a Sírhant művekben és a Breaking Badben is még erőssebé tett néhány fontos jelenetet egy-egy jól kiválasztott dallal (pl. ezt vagy ezt) , de a True Detective első évada is jóval kissebbet szólt volna T Bone Burnett ügyesen kiválogatott zenéi nélkül.
Kisebb poptörténeti szenzáció lett abból is, hogy a Mad Men alkotói 250 ezer dollárt sem sajnáltak a Beatles emblematikus daláért, a Tomorrow Never Knows-ért. Még a legnagyobb slágerek is 100 ezer dollár alatt mozognak, a Beatles azonban külön kategória. A hatvanas években játszódó sorozat kreatív vezetője, Matthew Weiner viszont azt nyilatkozta, ez az üzlet nem a pénzről szólt, egyszerűen a jogokat birtokló Apple nagyon keményen őrzi a XX. század legfontosabb zenekarának örökségét. Weiner azonban évekig harcolt a jogokért, míg végül egy hónappal a bizonyos epizód előtt megkapta a jóváhagyást az Apple-től. A végeredmény pedig, ahogy a főszereplő Don Draper (Jon Hamm) felteszi a Revolver lemez, a hatvanas években forradalminak számító új dalát, természetesen a sorozat egyik legtöbbször idézett képsora lett.
Zenei mogulból elítélt bűnöző lett Sean Combs, az egykori hiphopkirály, aki zűrös ügyei ellenére magabiztosan hitte, hogy érinthetetlen.
Az egészségügyi államtitkár anyja egyszer megpofozta Gyurcsányt.
Az atomerőműben súlyos a kár, de sugárveszély egyelőre nincs. Akkor minden rendben? Egyáltalán nem.
Az Oroszország-szakértő szerint a kormánymédia „teljesen nyilvánvalóan hergel és uszít”.
Eltűnésekor hawaii mintás inget viselt.
Egy sárkányszörfös jókor volt jó helyen.
Egy-egy hátúszó néha elbizonytalanítja a fürdőzőket.
Pontosan úgy működik, mint a légvédelmi rendszerek.