hvg.hu: ”Egy nap Kádár János azt mondta, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Mindenki fellélegzett, végtére is ezek Krisztus szavai. (…) Ha jobban belegondolok, egy egész országot végzett ki egyetlen mondattal” – írja A végében. Itt pontosan mire gondol?

Bartis Attila: Kádár ezzel a mondattal kész tény elé állított mindenkit. Aki nem emigrál, vagy nem csukatja le magát, az akarva-akaratlanul, de vele van. Az elfogadója, sőt haszonélvezője a rendszernek. Hiszen ezt építi. Itt él, itt szuszog, itt táplálkozik. Miközben a szerencsétlen adott esetben azon kívül tényleg nem tett semmit, mint hogy itt született, itt volt szerelmes, boldog, vagy itt vegetált. Ha következetesek vagyunk, ez után a kádári mondat után tényleg nincs más választásunk, mint a nyílt szembeállás vagy az emigráció. Márpedig se lecsukni nem lehet egy egész országot, se nem emigrálhat tízmillió ember, bármilyen szívesen is felajánlják néha ezt a lehetőséget a magyar miniszterelnökök. Mondom, a másik egyetlen mondata elég néha, hogy feloldhatatlan erkölcsi dilemmába kerülj. Ezt különösen a rendszerváltás idején lehetett érezni. Alapkérdés volt, hogy itt tulajdonképpen ki mennyire tiszta, vagy a puszta léte okán mennyire volt kiszolgálója és haszonélvezője egy diktatúrának.

hvg.hu: Ez most is így van, nem?

B. A.: Ez mindig így van, ehhez nem kell Kádár. Csak most nagyon könnyű látszólag tisztának maradni, mert nagyon könnyű ellenállónak lenni. Ugyanis nem mindegy, hogy mi a tét. Hogy a karrieredet viszed a vásárra, vagy az életed. Másrészt pont ettől a könnyűségtől annyira borzalmas. Az a borzalmas, hogy a mai napig erről szól az életünk. Hogy pont ez nem változott. A politika terhe nem csak abban áll, hogy az embert beteszik a fekete autóba, elviszik az Andrássy útra, és agyonverik. A politika másik nagy mocska az, amikor a legártatlanabb, az ő szemszögéből szinte érdektelen emberek életébe is befolyik, mint az iszap, a puszta létüket is bemocskolja, csupán azért, mert oda születtek, ahova. Erdélyi vagy? Ó, tudjuk, Drakula. Magyar vagy? Ó, tudjuk... – inkább be se fejezem.

Bartis Attila

Stiller Ákos

hvg.hu: A vége művész főhősét Szabad Andrásnak hívják. Az András jelentése férfi. Tehát mondhatjuk azt, hogy az új regény lényegében a szabad emberről szól? Hisz a névmágiában?

B. A.: Nem a névmágiában hiszek, hanem a név hangulatában, ritmusában, jelentésében. Az irodalomban nincs véletlen névválasztás. Aligha tudná elképzelni ugyanezt a karaktert Pereces Jonatán névvel. Az egy másik regény. Ami pedig a szabadságot illeti, pontosabb, ha szabadságra való törekvésről beszélünk. És még akkor is számon kell tartanunk, hogy ez egy elég kényes fogalom. Teljes szabadságról aligha lehet beszélni egy ember életében. Azzal kezdjük az életünk, hogy egy másik emberhez még fizikailag is hozzá vagyunk kötve. Szóval itt törekvések vannak különböző szabadságokra, politikaira, érzelmire, alkotóira, miközben az egyik lehetetlen, a másik magányossá tesz, alkotástól alkotó pedig még nem lett boldog soha.

Ahogy létezik szabad akarat, ugyanúgy létezik predesztináció is. Ez a kettő együtt határoz meg minket. A predesztinációval viszont óvatosan kell bánni, mert nagyon könnyen önfelmentés lesz belőle. Holott kevés olyan pillanata van az életünknek, amikor nem vagyunk döntéshelyzetben. Az álmainkra nincs különösebb ráhatásunk. A szerelemről nem is beszélve. Abba nincs beleszólásunk, hogy kibe szeretünk bele. Az viszont például már egy határozott döntés eredménye, hogy kivel éljük le az életünket. Nem döntök arról a világról, amelyikbe beleszületek, de folyamatosan döntök arról, hogy miként viszonyulok hozzá. A történelmi környezet hihetetlenül erősen meghatároz bennünket, Sztálint és Hitlert a huszadik század történetében nehéz überelni. De bármennyire is predesztinálták az életünk, mégiscsak rajtunk múlik a hozzájuk való viszonyunk.

hvg.hu: Tizenöt év hallgatás és a nagysikerű A nyugalom című kötete után jelentkezett most új regénnyel. Érez megkönnyebbülést, boldogságot, hogy elkészült, elengedheti a kötetet?

B. A.: Nem. Sokféle érzés kavarog bennem, néha még öröm is, de boldog aligha lehetek egy regénytől. Hajlamos az ember valami nagy katarzist várni tőle, ez munka közben meg is volt párszor, de a legvégén elmaradt. Akkor azt gondoltam, majd akkor történik meg, ha már a korrektúrát csinálom. Aztán, hogy majd, amikor elmegy a nyomdába. Aztán, hogy majd, ha kijött a nyomdából. De még mindig nem adtam fel. Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs bennem öröm, van, sőt törekszem is rá, hogy legyen. Elég kevés öröm adatik az ember életében, legalább akkor próbáljon meg örülni, amikor erre minden oka megvan.

Bartis Attila

Stiller Ákos

hvg.hu: Azt nyilatkozta korábban, hogy valószínűleg tönkre is ment volna, ha nem tudja A végét befejezni. Ezt ugye ironikusan mondta?

B. A.: Semmi irónia nem volt benne. Legalábbis nem több, mint amennyivel az egész életét nézi az ember. Elfásultam volna. Vagy megfojt. A külső nyomás, az, hogy például mások várják a könyvet, lehet bénító vagy segíthet, de a belső kényszer szerepe, súlya mindig nagyobb. Az a feszültség, ami A végében érzékelhető, nyilván bennem volt, belőlem került a szövegbe. Azzal nekem valamit kellett kezdenem. Az írás nem úgy működik, hogy ha akarom megnyitom a csapot, és ömlik a víz, ha akarom, elzárom, és akkor szép száraz marad minden. Az a feszültség valahol utat tör.

Ebből nem az következik, hogy az írás nem tudatos folyamat. Hogy nincs százszor átgondolva még egy vessző helye is. Ha már felelőtlenül belementem ezekbe a vacak hasonlatokba, akkor képzeljünk el egy lassú robbanást. Amúgy ez a lassúság a robbanással együtt nyilván nem csak az írásról szól, hanem rólam. Egyrészt tizenhárom éve kezdtem el ezt a könyvet, másrészt természetesen nem tizenhárom évig írtam. Ebben benne van a hosszú lappangási időm. És nem csak az irodalommal, hanem szinte mindennel így vagyok az életben. Persze, ez a lassúság gyakran kétségbe ejt, hiszen nekem sem adtak egyetlen perccel se többet, mint bárkinek.

hvg.hu: A regény egy fotográfus életéről szól. Nem ez az egyetlen önéletrajzi elem a regényben, de mégsem klasszikus önéletrajzi műről van szó. Honnantól válik egy könyv önéletrajzzá és mikor beszélhetünk önéletrajzi ihletésű műről?

B. A.: Ehhez mindenekelőtt azt kéne pontosan tudnunk, hogy mit is nevezünk fikciónak. Hogy az a történetekre vonatkozik, vagy az érzelmekre is. Semmi okát nem látom, hogy csak a történeti valóságot tekintsem valóságnak. Másrészt, attól, hogy egy szöveg mérhetetlenül személyes, még nem fedi le a történeti valóságot. De nem is ez a valódi kérdés. Az önéletrajz arról szól, hogy leírjuk, amit eleve tudunk. Ha valaha önéletrajzot írnék, azzal kezdődne, hogy „Bartis Attila vagyok, 1968. január 22-én születtem Marosvásárhelyen.” Eszembe nem jutna megírni, dögunalom lenne. A regényírás az nem a tudott dolgok leírása, hanem egy feltáró folyamat. Az ember egy csomó mindent ott, munka közben tud meg önmagáról is. Mondatról mondatra lesz látható a politikához, a szerelemhez, az úristenhez, a szexualitáshoz, a munkához való viszonya. Hogy mit jelent számára a szabadság, a bátorság, a gyávaság. Miként jelenik ez meg benne, az ő életében. És sok esetben ezek a szembesülések egyáltalán nem túl örömtelik.

hvg.hu: Mekkora kihívást jelentett a regény megírása közben, hogy az önismeretre való törekvés ne váljon öncélúvá?

B. A.: Egyrészt az önismeretnél kevés fontosabb dolog van, másrészt egy kicsit túl lett mitizálva. Sokszor úgy beszélünk az önismeretről, mint elérendő célról, holott az csupán eszköz. A valódi cél a használata. A lényegi kérdés nem az, hogy én milyen vagyok, hanem hogy miért váltam olyanná, és ezzel a tudással immár miként látom a másikat, miként jelenik meg a másokhoz, a világhoz való viszonyomban. Ha az önismeretem képtelen empátiává válni, ha merő nárcizmusba torkollik, akkor megette a fene az egészet.

Stiller Ákos

hvg.hu: Ha A végéből indulunk ki, akkor az empátia azt jelenti, hogy el kellene fogadnunk: az élet csupa párhuzamos, egymást kizáró igazság bonyolult rendszere?

B. A.: A cél valahol ez lenne. Az egymást kizáró, párhuzamos igazságok felismerésének és elfogadásának a képessége nélkül az etikai normáink elég könnyen olcsó szlogenekké válnak. Enélkül aligha jutunk túl a tolerancián, ami magyarul, ugye, megtűrést jelent, és már nem annyira szimpatikus, meg a politikai korrektségen, amit bátran nevezhetünk etiketthazugságnak vagy a nyelven tett erőszaknak, így, mint általában a valós tartalomnélküliség, nem is nagyon oldott meg még semmit.

Az egymást kizáró igazságok elfogadása ügyében a nyugati világ eddig ezekig a szellemi magaslatokig jutott. Másrészt ez elég nehezen számon kérhető egy olyan kultúrán, amely már a krisztusi tanításokkal se nagyon tudott mit kezdeni, holott kétezer éve kereszténynek vallja magát. Örömmel hallom, hogy velünk ellentétben az osztrákok csak építkezésre emlékeztető munkálatot folytatnak és kerítésre emlékeztető valami épül. Nincs reménykeltőbb, mint amikor a politika seggbe rúgja a nyelvet. A regényhez visszatérve, ha akarjuk, ha nem, lényegében a kettős mércéink, az igazsághoz és a hazugsághoz való viszonyunk határozza meg az életünket. Meg persze, az elfogadáshoz, a megbocsátáshoz, az elfojtáshoz, az emlékezéshez való viszonyunk. Ezekkel küzd ez a szöveg is. Ahogy én is. Meg feltehetően még sokan.