hvg.hu: Nemrég mutatták be az Orlai Produkció Várj, míg sötét lesz című darabját, amelyben egy látássérült nőt és egy pszichés problémákkal küzdő férfit alakítanak. Mi volt a legnagyobb kihívás a szerepekben?

Kovács Patrícia: Általában szoktam figyelni, hogy reagálnak a nézők, de ebben a darabban zárkózott vagyok. Minden olyan érzékem, amit egyébként használok, ki van kapcsolva. Állandóan koncentrálnom kell arra, hogy ha a fiúk tesznek egy véletlen mozdulatot, ne kapjam oda a tekintetem. Sokkal jobban kell befelé figyelnem, hogy ez ne történhessen meg.

Nagy Dániel Viktor: Az én karakterem egy exhibicionista, beteg ember. Visszatérő dilemma volt, hogy ezt a fajta pszichotikus állapotot hogyan mutassuk meg úgy, hogy mégse legyen tolakodó? Először kicsit túl kellett játszani, utána pedig visszavenni belőle, hogy hihető legyen, hogy ez az ember mennyire beteg.

Nagy Dániel Viktor és Kovács Patrícia

Fazekas István

K. P.: A próbafolyamat alatt sokat küzdöttünk azzal, hogy az arányokat megtartsuk. Nem lehet folyamatosan sírni és rettegni a fiúktól, ők pedig nem gonoszkodhatnak megállás nélkül, két órában. Ráadásul nagyon pontosnak kellett lenni, pengeélen táncol minden egyes helyzet. Kettőnknek van egy nagyon bonyolult és veszélyes verekedés jelenete a darab végén. A lábam a főpróba hét után úgy nézett ki, hogy ha bementem volna a baleseti sebészetre, akkor a többieket feljelenthették volna nyolc napon túl gyógyuló testi sértésért. Mindent a művészetért.

N. D. V.: Én pedig elbúcsúztam egy porctól a térdemben ennek a jelenetnek köszönhetően. De úrrá lettünk a nehéz helyzeteken. A visszajelzések alapján pedig a nézők rettegnek, úgyhogy végül is jó munkát végeztünk.

hvg.hu: Most először játszottak együtt. Mit tanultak egymástól?

K. P.: Amikor véget ér egy premier, és a taps után lemegy a függöny, akkor általában mindenki mindenkit megölel, és mondunk egymásnak egy-két mondatot. Én azt köszöntem meg Daninak, hogy biztonságban érezhettem magam mellette, ami különösen fontos ebben a darabban. Nagy dolog, ha át tudom lépni azokat a korlátokat, amelyek ilyenkor az emberben önkéntelenül is jelen vannak.

N. D. V.: Sokszor van Patrícia torkán a kés vagy a kezem, és ragadom meg úgy, hogy az akár fájhatna is. Jobban aggódtam Patríciáért, mint ő saját magáért. A próbák alatt, főleg ebben a veszélyes részben, volt egy párszor, hogy ki is törhette volna a nyakát, ha ráesik a bútorra. Ő erre annyit mondott, hogy ne aggódjak, mert szeret esni. Örülök neki, hogy biztonságban érezte magát.

hvg.hu: Szabadúszóként az elmúlt években mindketten sok színházban fordultak meg, különböző rendezőkkel és színészekkel dolgoztak együtt. Össze tudnának állítani egy ideális színházat, ahol szívesen megállapodnának?

K. P.: Autonóm személynek tartom magam. Keresem azt a helyet, ahol boldogan mondanám, hogy megállnék, de egyelőre nem találtam meg. Ettől persze álmaim társulatát bármikor össze tudnám rakni. Kreatív és jó színházi morálú emberek lennének a portástól az igazgatóig. Ez lenne a legfontosabb.

Fazekas István

N. D. V.: Én még nem dolgoztam társulatban a gyakorlatomon kívül, amit a Vígszínházban töltöttem. Bár az Orlai Produkció már majdnem olyan számomra, mint egy társulat, csak cserélődnek az emberek. Jelenleg nem vagyok benne biztos, hogy van olyan társulat, ahol meg tudnék maradni, de ez a személyiségemből is fakad: nehezen viselem a korlátokat. Ráadásul amennyire maximalista vagyok magammal szemben, annyira nagyok az elvárásaim másokkal szemben is. Ez pedig sokszor megnehezíti a saját és a környezetem életét.

hvg.hu: Milyen előnyei vannak a társulati munkának, és a valahova tartozásnak?

N. D. V.: Az idősebb kollégákkal kialakul egy bizalmi viszony, tőlük nagyon sokat lehet tanulni. Szabadúszóként viszont időről időre cserélődnek a rendezők és a színészek körülötted, és tulajdonképpen egyedül vagy.

K. P.: Egy társulatban az emberek többnyire egy nyelvet beszélnek. Nagyon nehéz dolog az alkalmi produkcióban, hogy még ha össze is áll a darab, szeretik a nézők, mégis olyan, mintha más országból jönnénk, más színházi stílusban játszunk, más iskolából jövünk. Nem mindig van idő egy próbafolyamat alatt ezt is összehangolni. Ennél a darabnál ilyen probléma nem volt, hiszen hasonló korúak vagyunk, és sok szempontból egyezik a színházi felfogásunk is.

hvg.hu: Mennyire igaz mostanában a magyar színészekre, hogy szükségük van a szabadságra és függetlenségre?

K. P.: Ez a fajta szabadságvágy nem jellemző a szakmánkra és más területekre sem igazán. Szeretném, ha sokkal többen jönnének rá arra, hogy a legnagyobb ajándék és hatalom, ha mernek szabadok lenni. Szeretném, ha több szabad ember lenne Magyarországon. Egészen másik országban élnénk, ha ez így lenne. Sok olyan embert ismerek, akik beleragadnak bizonyos dolgokba, közben pedig sajnálják magukat, hogy ez miért így történt, és nem merik a saját érdekeiket képviselni.

N. D. V.: Egy fiatal színésznek és általában egy színészembernek elsősorban nem a színházi kötetlenségre van szüksége, hanem a megbecsültségre. Arra, hogy számítsanak rá, méltó körülmények közt próbálhasson, és léphessen színpadra.

hvg.hu: Mi okozta az elmúlt évben a legnagyobb csalódást a színházi élet területén?

K. P.: Egyszerre fáj és dühít, hogy ilyen széthúzás van ebben a szakmában is. Többek közt szörnyű az, ami tavaly óta a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) körül zajlik. Éveken keresztül valódi ünnepnek számított ez az esemény. Elegem van, hogy nem sikerül konszenzusra jutni. Miközben a színészek tudnak együtt dolgozni egy darabban attól függetlenül, hogy ki olvassa reggel a Demokratát és ki a Népszabadságot. Évekig dolgoztam a Nemzetiben, ahol csodálatos volt azt látni, ahogy az édes Hollósi Frici miként zrikálja Blaskó Pétert: egyáltalán nem értettek egyet sok mindenben, ami a világban és Magyarországon történik, és mégis tökéletesen tudtak együtt dolgozni. Ehhez képest a színházi vezetőink nem képesek felülemelkedni ezen.

N. D. V.: Egyre rosszabb érzéseim vannak azzal kapcsolatban, hogy a politikának ekkora befolyása van a szakmára. Számomra egyre szorongatóbb torok tájékon, hogy a színház már egyre kevésbé szól a közös gondolkozásról, a véleménynyilvánításról és az alkotás szabadságáról, ami pedig mind a funkciója lenne. Jelenleg olyan kivételezett helyzetben vagyok, hogy mivel főként magánszínházakban és független társulatoknál dolgozom, ezért ez a része konkrétan és egzisztenciálisan nem érint. De ettől még kinézek a burokból, amiben vagyok, és attól, amit látok, inkább gyorsan visszahúzom a függönyt.

Fazekas István

hvg.hu: Azért vannak olyan kezdeményezések, amik azt mutatják, hogy a széthúzás ellenére mégis van remény?

K. P.: A fiatalokban és a független társulatokban van a remény, akik nem adják fel, és a széllel szemben is küzdenek. A másik, hogy itt ez a csodálatos város, ahol minden utcasarkon találunk egy színházat, és mind tele van: a zenés színházak, a magánszínházak, a konzervatív színházak, az alternatívak. A magyar egy színházba járó nép.

hvg.hu: Ha valami feldühíti önöket, akkor felül tudnak emelkedni rajta? Mennyire vesznek részt a közéletben?

N. D. V.: Mivel pályakezdő vagyok, ezért eddig ez nem is merült fel bennem, de mostanában sokat vacillálok rajta, hogy milyen szerepet vállaljak. Elsősorban inkább támogatnék egy jó ügyet, valami mellett, nem pedig valami ellen szeretnék fellépni társadalmi kérdésekben.

K. P.: Hírfüggő ember vagyok magyar és világpolitikai értelemben is, és néha, amikor nagyon elegem lesz, meg szoktam jelenni, és kifejtem a véleményem. De ezeket még soha nem bántam meg. Nők elleni erőszak ügyben is szót emeltem, legutóbb pedig pár héttel ezelőtt, amikor nem láttam, milyen módon működik a közszolgálati média. Olyan ez, mint a fedő, ami ugrál, amikor főz az ember. Jobb, ha nem fut ki a víz, mert akkor takarítani kell. Inkább vegyük le a fedőt, mielőtt nagyobb baj lesz.