Bicsérdi Ádám
Bicsérdi Ádám
Tetszett a cikk?

Biztosan azok az igazi hősök egy galaktikus konfliktusban, akikkel szimpatizálunk? Feltétlenül rossz-e egy diktatórikus rendszer, és biztosan a jót szolgálja-e egy demokrácia? A sci-fik sokkal többet árulnak el korunkról és történelmünkről, mint ahogy azt elsőre gondolnánk, és az már csak hab a tortán, hogy az elmúlt évtizedek nagy klasszikusai, mint Az éhezők viadala vagy a Dűne a korábbiaknál összetettebb problémákat vetnek fel társadalmunkról.

Tóth Csaba A sci-fi politológiája című könyvében közkedvelt sci-fik univerzumait vizsgálja, és bizony több eddig fekete-fehéren látott történetet helyez egészen más megvilágításba. Hollywood nem szereti túlbonyolítani jó és rossz küzdelmét a tudományos-fantasztikus történetekben, de ha közelebbről szemléljük a hősöket és ellenlábasaik céljait, és azt, hogy az elképzelt jövőben milyen hatalmat szolgálnak vagy vezetnek, saját korunkról is többet tudhatunk meg.

Tóth Csaba a Star Wars univerzumot érintő nézeteit a saga eddigi legutolsó részének, Az ébredő Erő premierje előtt mutattuk be (lásd keretes írásunkat), ám a Republikon Intézet igazgatója egyetemi óráin is rendszeresen tárgyal más sci-fikből ismert univerzumokat. Motivációja egyértelmű: elképzelt birodalmakról, zsarnokokról, forradalmakról sokkal felszabadultabban lehet elmélkedni és a vitázni, mintha a náci Németországról, a sztálinista Szovjetunióról, vagy épp napjaink Kínájáról, Putyin Oroszországáról lenne szó.

A Jedik néha egészen bénán politizáltak
A Jedi Tanács nem áll túl közel Tóth szívéhez – „A hübrisz vétségébe estek, vagyis azt gondolták, ők mindent látnak az Erő segítségével, ezért lemondtak a politikai eszközökről. Csakhogy nem lehet egy politikai rendszerben politikailag független szereplőnek megmaradni. Amikor már mindenki számára a napnál is világosabb volt, hogy Palpatine a hatalmat koncentrálja, a Jedik még mindig azon tanakodtak, hogy, hát, biztos valami zavar van az Erőben”. Bővebben korábbi cikkünkben olvashat Tóth Star Warshoz fűződő megfigyeléseiről.

Természetesen nem minden sci-fi tárgyalható politikai szempontból, hiszen a filmekben/könyvekben sokszor nem jut idő/hely egy-egy utópisztikus társadalom bemutatására. Tóth Csaba épp ezért koncentrált olyan sagákra, az Éhezők viadalára, a Star Warsra, a Star Trekre, a Dűnére, a Battlestar Galacticára, amelyekben a szembenálló felek politikai meggyőződései nagyban alakították a cselekményt. Tóth legérdekesebb elemzéseiből válogattunk ki kettőt, amelyeknek jócskán lehetnek aktuálpolitikai tanulságai is.

(Az elemzések olyanoknak szólnak, akik ismerik a történeteket. Tehát aki még pótolná ezeket a filmeket, sorozatokat, és nem szeretne spoilereket, az ne olvasson tovább)

Az Éhezők viadalában nem is Katniss az igazi hős

A trilógiát alapvetően Snow elnök és a húga helyett a játékba jelentkező Katniss Everdeen szembenállásaként szokás értelmezni, mintha csak egy gonosz zsarnok és egy lázadó hős párharcát látnánk/olvasnánk. Azonban ahogy arra Tóth Csaba felhívja a figyelmet, Az éhezők viadala egy izgalmas, komplex képet fest a sci-fik sokszor egydimenziós felépítéséhez képest.

Katnisst kezdetben egyáltalán nem érdekli egy lehetséges lázadás a körzeteket kizsákmányoló és elnyomó Kapitóliummal szemben. Az első részben, miután Peetával közösen megnyeri a játékot, azért egyezik ki Snow elnökkel, mert a családját akarja megvédeni. Tudja jól, hogyha nemet mondana Snow zsarolására, megölnék szeretteit. Ezért Katniss nem lázadó, hanem egy kiegyező politikus, aki belátta, hogy a lázadás még több áldozattal járna.

Az éhezők viadalának egyik legérettebb gondolata, hogy szakít azzal a toposszal, amely szerint a lázadás hősies és nemes cselekedet - míg a rendszerrel való megalkuvás a gyengeség jele.

Mennyire más felállás ez, mint A Birodalom visszavágban, amikor az összes néző gyűlölete Lando Calrissianra összpontosult, miután elárulta Han Solóékat.

Snow elnök (Donald Sutherland) Az éhezők viadalában
©

A trilógia nagy kérdése így az, szabad-e lázadást szítani a regnáló igazságtalan hatalom (a leginkább a dél-afrikai apartheidre hajazó kizsákmányoló Kapitólium és Snow) ellen, ha a lázadás árát épp a felkelők fizetik meg. Ezért hezitál Katniss a forradalmi lelkületű Gale és a megfontoltabb, békepárti Peeta között. Főleg, hogy egyáltalán nem garantált az sem, hogy a hatalom megdöntése után egy igazságosabb rendszer épül ki.

Tóth nem is olyan távoli példákkal szemlélteti mennyire kockázatos egy-egy forradalom. Az arab tavasz például egészen más eredményeket hozott az eredeti céloknál, és egyedül Tunéziában járt némi sikerrel. Egyiptomban katonai vezetés, Líbiában anarchia, Szíriában polgárháború lett a demokratikus változtatásokat sürgető felkelések következménye.

Innen nézve nem is Katniss, hanem a játékmester Plutarch, és az egykor viadalt nyerő, alkoholista Haymitch azok, akik áldozatot hoznak (lemondanak saját jólétükről és biztonságukról) a forradalom sikeréért, és mindkettőjük a háttérben, megfontoltan sakkozik. Ez egyben azt is megmutatja, hogy egy szereplő megvetendő tulajdonságai ellenére akár erkölcsileg jó célért is harcolhat. Ártatlanok halálát okozták néhány esetben, nélkülük azonban nem lehetett volna megdönteni a Kapitóliumot.

Katniss a felkelés szombóluma, de ő még kevés lett volna a sikerhez
©

A Dűne és az orosz kommunista forradalom analógiája

A Dűne-sorozatból a legtöbben általában az első könyvre, és az abból készült mozifilmre emlékeznek, amely úgy végződik, hogy a két hatalomért versengő, a császári Ház ellen szegülő arisztokrata család, az Atreidesek és Harkonnenek küzdelme végül az előbbiek győzelmével zárul. A hatalmat jelképező bolygó, a minden szükséglet felett álló fűszer-lelőhely, a Dűne végül Paul Atreides befolyása alá kerül, miután sikerül maga mellé állítani az addig teljes elnyomásban élő őslakosokat, a fremeneket.

Az első rész (az eredeti könyvsorozatban még öt könyv jelent meg Frank Herberttől) után azonban folytatódik a történet, amely már azt mutatja be, hogy az Atreidesek néhány generáció után hogyan válnak zsarnokokká. Paul Atreides leszármazottait már nem a jó szándék, hanem saját hatalmuk megőrzése hajtja, bármilyen áron.

„A galaxis visszafejlődik, a személyi szabadság csökken és a totális elnyomás fokozódik. A galaxis lakóinak többsége számára II. Leto (Paul Atreides unokája) uralma összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint amilyen a korábbi császári Ház uralkodása alatt volt. (…) Mindez nem csak a Dűne univerzumában van így. A történelem tele van olyan helyzetekkel, amikor egy tökéletlen, de a verseny elemeit tartalmazó zsarnokságot egy totális diktatúra vált fel” - fogalmaz a szerző.

A Dűne: lehet nem is Paul Atreidesért (bal oldalon: Kyle MacLachlan) kellett volna szorítanunk?
©

Tóth Csaba legismertebb példaként a francia forradalmat hozza elő, ahol a királyságot öt éven belül a jakobinus diktatúra váltotta fel. De az orosz kommunista forradalom sem a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetését hozta el, hiszen a cári hatalmat megbuktatta ugyan, de aztán Lenin, majd Sztálin idején önmaga véres paródiájává, diktatúrává „fejlődött”.

Innen nézve érthető például Katniss őrlődése Az éhezők viadalában is, hiszen ő sem tudhatja előre, milyen rendszer váltja fel a zsarnoki uralmat. A Dűne-sorozat így a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve mondás tökéletes metaforája. Paul Atreides az első részben még tényleg azért küzd, hogy az elnyomó császári rendszert megdöntse, és leszámoljon a még zsarnokibb Harkonnen-házzal. Ezért hívja szövetségesül a hatalmat jelképező bolygó őslakosait, a fremeneket. Azzal azonban nem számolt, hogy minden jó szándék ellenére innen már nincs visszaút: a fremenek, mint a legnagyobb hatalmat jelentő fűszer birtokosai megrészegülnek a hatalomtól, és vallási alapon, egyfajta sci-fi dzsihádot indítanak.

Paul még nem, de unokája, II. Leto már a hatalomtól megrészegülve végleg felszámolja a korábbi kényes egyensúlyt az univerzumban. Azt a kényes egyensúlyt, amely Tóth szerint leginkább a középkori Német-római Birodalomnak megfeleltethető, ahol a császár hatalma inkább csak névleges volt, és a valódi erőt a választófejedelmek képviselték. A Birodalom korrupt volt és egyáltalán nem számított egységesnek, egyes részei akár háborúztak is egymással. Az Atreides-forradalom ezt a Birodalomhoz hasonlatos felállást változtatta meg.

„A Dűne-univerzum paradoxona, hogy a legszimpatikusabb vezető győzelme taszította a galaxist a legsötétebb zsarnokságba. (…) Pault saját korában megmentőként ünnepelték; jó szándékát senki sem kérdőjelezte meg. Mégis érdemes elgondolkodni rajta: vajon a galaxis nem lett volna-e egy szabadabb, prosperálóbb hely, ha az Atreidesek ellenségei, a gonosz Harkonnenek győzedelmeskednek?”

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!