szerző:
Gócza Anita
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Ha sokat ágál az ember, hülyét csinál magából, ha sohasem szól, akkor rosszul érzi magát a bőrében – véli Tóth Krisztina. Az írónő szerint sok helyen ma egész kiszolgáltatottság-piramis jött létre és újra kialakult a kettős beszéd is. Világadapter címmel új verseskötete jelent meg az Ünnepi könyvhétre, ahol átvette az Év Gyermekkönyve díjat A lány, aki nem beszélt című meséjéért is. A versek születéséről, a társadalmi szerepvállalásról, az örökbefogadásról beszélgettünk.

hvg.hu: Több prózakötet után jelentek most meg a versei, amelyekben – nekem legalábbis úgy tűnik – sokkal kevésbé van jelen az a társadalmi kiállás, ami a prózai szövegekben gyakran érezhető...

Tóth Krisztina: Kétségtelen, hogy én nem programverseket írok, de ha figyelmesen olvassa a szövegeket, ugyanazokkal a kérdésekkel találkozik, mint a prózában. Nem feltétlenül tesz jót a költészetnek, ha direkt módon, folyamatosan társadalmi problémákkal foglalkozik, arra ott a publicisztika és egyebek. A kötetben van egy ciklus, amelyben ún. közéleti versek is vannak, bár én nem szeretem ezt a megnevezést, inkább közérzeti lírát szoktam mondani. A könyv egészére valóban nem ez jellemző. Egyébként pedig ez nem esztétikai szempont.

hvg.hu: Valóban nem az, nyilván azért jutott ez eszembe, mert a nyilvános megszólalásaiban ugyanakkor markánsan jelen van...

T. K.: De akkor többnyire civil személyként szólalok meg. Egyébként így sem szabad túl sokat hallatnia az embernek a hangját, mert akkor inflálódik a véleménye, és egy idő után érdektelen lesz. Meg kell találni a megfelelő arányt a jó lelkiismeret és a túlbuzgás között. Ha sokat ágál az ember, hülyét csinál magából, ha sohasem szól, akkor rosszul érzi magát a bőrében.

©

hvg.hu: A lelkiismeretből a felelősség is következik. Akire sokan figyelnek, annak felelőssége is van, hogy megszólaljon bizonyos kérdésekben...

 T. K.: Én az irodalmi szövegeimért vagyok felelős leginkább. A mondataimért. Ja, és a családomért.

hvg.hu: Nemrégiben írt egy Verset állva című tárcát egy hétvégi magazinba, amit rengetegen megosztottak a Facebookon.  Az írás egy költészet napi rendhagyó irodalom órán keresztül mutatja be egy kisvárosi gimnázium fullasztó légkörét. Annyira abszurd az egész, hogy nem tudtam eldönteni – talán nem csak én egyedül –, kitalált történet-e.

 T. K.: Nem, ez nem fikció, megtörtént. Egyébként teljesen mindegy, hogy igaz-e, mert ha azt érezzük, megtörténhetett, akkor az rólunk, a mi világunkról szól. Fantasztikus ötleteket kapok a valóságból, kifogyhatatlan alapanyagot szolgáltat.

Ez az eset nem most történt, hanem korábban, és éppen azért nem akartam rögtön megírni, hogy ne személyes bosszúnak tűnjön. Szándékosan úgy szerkesztettem, hogy ne legyen felismerhető a helyszín. Engem nem a sérelem izgat, csakis a jelenség. Hogy maga a jelenség mit árul el a helyről, ahol élünk.

 hvg.hu: Adott egy kisvárosi iskolaigazgató, aki mint egy földesúr, egy feudális kiskirály egy személyben meghatározza az iskola hangulatát, tönkretesz maga körül mindent. És még az is lehet, hogy az iskolában a többség nem ért vele egyet, de senki nem mer ellentmondani neki.

 T. K.: Abszolút feudális viszonyok vannak, így igaz. Ez sokszor érezhető a tanárok közötti kapcsolatban is, hogy rettegnek, mi az, amit még ki lehet mondani, és mit nem, hogy meddig lehet elmenni. Egy egész kiszolgáltatottság-piramis jött létre sok helyen, ráadásul rendszerszerűen. És kialakult a kettős beszéd is, amire jól emlékszem a gyerekkoromból, és amiről azt hittem, hogy már soha nem fog visszatérni. Sajnos tévedtem.

hvg.hu: Saját történetei is vannak ebből a korszakból?

T. K.: Hogyne. Egyet elmondok, amit egyébként meg is írtam a Vonalkódban: kaptam karácsonyra egy babát, és januárban be akartam vinni megmutatni a többieknek. A szünet után valamiért kisdobos ruhában kellett menni, és mivel esett az eső útközben, rákötöttem a nyakkendőmet a baba fejére, hogy ne ázzon meg. Ennek az lett a következménye, hogy büntetésből nem avattak fel úttörőnek, mert benne volt a kisdobosok hat pontjában, hogy őrizni és védeni kell a nyakkendő becsületét. És volt egy rajvezető, aki ehhez buzgólkodva asszisztált, és képes volt egy alsó tagozatos gyereket kitenni ennek a hercehurcának. Abszurd helyzet gonosz felnőtt-szereplőkkel, de tulajdonképpen most mi magunk reprodukáljuk ezt a világot, visszajutunk ide, és olyan hosszú távú károkat szenved ez az ország, olyan törések alakulnak ki struktúrákban, közösségekben, személyes életekben, lelkekben, olyan torzulások a gondolkodásban, hogy ezt nem fogjuk egyhamar kiheverni.

hvg.hu: Tíz évvel ezelőtt nem játszódhatott volna le ez a kisvárosi iskolás történet?

 T. K.: Talán nem. Nagy hátszelet kapott a butaság az elmúlt években. Mindig is létezett, de szerényebben, nem ilyen arrogánsan mutatta meg magát. Mondok egy másik példát, ez is pár éve történt. Lakik a környékünkön egy idős, nagyon jámbor, templomjáró házaspár. A néni hallotta, hogy én író vagyok, és gondolta, hogy ha már ott lakik a közelben egy ismert író, a nyolcadikos unokájának vesz egy könyvet és dedikáltatja. Kérdezte, hogy melyik könyvemet ajánlanám, én a Vonalkódot mondtam, mert azt szokták szeretni a kamaszok. A néni elment egy könyvesboltba, és beleolvasott a könyvbe, utána pedig felhívott telefonon, és egészen ordas hangnemben lehordott, hogy miket írok én itt össze, ő ilyen szennyet bizony nem ad az unokája kezébe. Gondolom, megdöbbent azon, hogy valamelyik szereplő az egyik novellában káromkodott. Néhány évvel ezelőtt valószínűleg az történt volna, hogy a néni csöndben átgondolja, hogy mégsem ilyen könyvre gondolt, és nem hozza többet szóba a dolgot. Az, hogy felemelte a telefont, és morális fölényt érezve kioktatott az irodalomról, amelynek tanítania, nevelnie kell és szép dolgokat közvetítenie, mégiscsak visszavezethető arra, ami az utóbbi években történik. Jó, megszoktam, hogy az irodalomhoz mindenki ért, de az agresszív butaság új színt hozott az életünkbe. Sebaj, nekem ez is alapanyag.

©

hvg.hu: Azt is érzi, hogy egyre durvább történetek jönnek?

T. K.: Igen, és ahogy nivellálódik lefelé a közbeszéd színvonala, a sajtó is a durva és bulvár történetekre utazik, mert lépést akar tartani ezzel. Ez igaz a hvg.hu-ra is egyébként. Klikkeket kell produkálni, és gyakran azt érzem, szinte mindegy, milyen áron. Az egyre rövidebb szövegekben egyre erősebb hívószavakra és ingerekre van szükség ahhoz, hogy elolvassák. Ráadásul az internetes sajtó elébe megy ezeknek az igényeknek ahelyett, hogy ellenük dolgozna, mert ez az egyszerűbb. Ezek rövid távú stratégiák. Lehet, hogy első pillantásra megéri, de hosszú távon szerintem nem. De hát kinek-kinek lelke rajta.

hvg.hu: Ezeket a változásokat a könyvbemutatókon is érzi, amikor ott ülnek szemben az olvasók?

T. K.: Nem, ott azt érzem, hogy megtaláltam azt a közeget, ahol értenek engem. Semmi olyanba nem szoktam ilyenkor belemenni, ami a magánszférámat érinti, mert ott a szerző ül, és a könyvről van szó.

hvg.hu: Az örökbefogadásról azért többször is beszélt. Mi ennek az oka? Egyáltalán kérdés volt, hogy megossza-e ezt a nyilvánossággal?

T. K.: Abszolút kérdés volt, mert nem szeretek a magánéletemről beszélni. Viszont mióta a kislányom nálam van, annyi butasággal és előítélettel szembesültem, hogy azt gondoltam, nem árt egy kicsit világosan beszélni, józan hangon megszólalni ebben a kérdésben. Minden oldalról kapjuk ezerrel, hogy hogyan néz ki az ideális család. Számtalan olyan családot ismerek, amelyik széltében-hosszában kilóg a hivatalos definícióból, egyáltalán nem felel meg a klasszikus családmodellnek, és én mégis családnak érzékelem őket, nem is rossz családnak. Én tíz évig egyedül éltem a fiammal, vagyis mi úgynevezett csonka család voltunk, de sokkal harmonikusabb volt az életünk, mint előtte, úgynevezett teljes családként. Mostanában mindenki nagyon tudja, mi a jó és a helyes. A női szerepekről nem is beszélve.

hvg.hu: Az örökbefogadásra visszatérve: nagyon kemény dolgokat is elmondott a kezdeti problémákról, megoldhatatlannak tűnő helyzetekről, arról, hogy mennyire nehéz az elején...

T. K.: Ebben a valóban nagyon nehéz időszakban más örökbefogadó szülőkkel is kapcsolatban voltam, és láttam, hogy  szinte mindenütt komoly nehézségek merülnek fel az elején – már  ha nem csecsemőt fogad az ember örökbe, hanem kisgyermeket, mint ahogy mi is –, de kifelé azért igyekszik mindenki egy rózsaszín képet közvetíteni. Keveset beszélni a problémákról, és az örömöket hangsúlyozni. Pedig lényeges a gondokról is beszélni, és emlékszem, nekem milyen sokat jelentett, amikor ezeken a fórumokon írták a többiek, hogy tényleg ez van az elején, de el fog múlni, nem kell aggódni. Azért is fontos ez, mert amikor az ember benne van valami rosszban, akkor azt hiszi, hogy innentől fogva mindig ez lesz.

hvg.hu: Ennek a „szépítésnek” mi az oka?

T. K.: Attól félnek az emberek, hogy ők csinálnak rosszul valamit, és ezért a többiek majd elítélik őket. Hogy ők generálják a problémákat. Nagy a szorongás szülőkben, és ebből a szempontból mindegy, hogy vér szerinti vagy örökbefogadott gyerekről van szó. És ezzel kapcsolatban is – ahogy a családmodell esetében – ritkán hangzik el, hogy sokféle módon lehet „jó szülőnek lenni”.

hvg.hu: Új kötete több versén éreztem egyfajta összegző megközelítést...

Tóth Krisztina: Ebben a könyvben nyolc év verseiből válogattam, és közben elég fontos dolgok történtek az életemben, például meghalt az apám. Én alapvetően nem alanyi lírát írok, nagyon ritkán szoktam beengedni a versekbe a saját személyes történeteimet, de ez egy olyan esemény, ami megtorpanásra készteti az embert. Fel kellett számolnom azt a lakást, ahol a gyerekkoromat töltöttem, ezek mind összegzésre sarkalltak, arra, hogy visszafelé nézzek.

hvg.hu: A halál benne van, de az új családtag, a lánya érkezése nincs...

T. K.: Ez igaz, de tavaly megjelent  három új gyerekkönyvem, ő azokban van inkább benne.

hvg.hu: Ennyi év távlatából is be lehet azonosítani, hogy egy-egy verset milyen érzések, hangulatok inspiráltak?

 T. K.: Persze, tökéletesen tudom, hogy melyik mikor készült, mikor és miért vettem újra elő. Nagyjából fel tudom idézni, hogy mi volt a kezdő lökés, hogyan kezdtem el írni. Ez mindig egy munkafolyamat, és itt a munkát aláhúznám. Hosszú időbe telik, mert én lassan írok, de ezzel nincs semmi baj. A világ most pörgősebb ritmust diktálna, de szerintem nem muszáj minden évben megjelentetni verseskötetet.

Tóth Krisztina dedikálásai az Ünnepi könyvhéten

Vörösmarty tér

11-e szombat 15-16h Móra Kiadó standja, gyerekkönyvek dedikálása

17h Magvető Kiadó standja

 

12-e vasárnap

14h Kódex Könyváruház standja

18h A Világadapter című kötete bemutatója a Petőfi Irodalmi Múzeumban Lator László közreműködésével, verseket mond Takács Katalin színművész

 

15-e Pécs

A POSZT ideje alatt 18h-kor a Világadapter c, kötet bemutatója a Trafik nevű étteremben. A beszélgetést Ágoston Zoltán, a Jelenkor folyóirat főszerkesztője vezeti

 

 

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Benzinkutat tarolt le egy autós az M3-ason – fotók a helyszínről

Benzinkutat tarolt le egy autós az M3-ason – fotók a helyszínről

Videó: így gyorsul a BMW új biturbó V12-es 7-es limuzinja

Videó: így gyorsul a BMW új biturbó V12-es 7-es limuzinja

Nekimegy az Instagram a kamu posztoknak, a felhasználók segítségét kérik hozzá

Nekimegy az Instagram a kamu posztoknak, a felhasználók segítségét kérik hozzá

Mennyiért tudná megvenni Trump Grönlandot?

Mennyiért tudná megvenni Trump Grönlandot?

Harminc embert fogott el a rendőrség a Sziget Fesztiválon

Harminc embert fogott el a rendőrség a Sziget Fesztiválon

Jogtalanul hoztak be négy iraki gyermeket Magyarországra, felfüggesztettet kaptak

Jogtalanul hoztak be négy iraki gyermeket Magyarországra, felfüggesztettet kaptak