Volt egyszer egy filmes zseni, úgy hívták, hogy Tim Burton

„Jó érzés volt visszatérni egy kisebb projekthez. Mára ez csak rosszabb lett. Amikor a Batmant forgattam, senki sem mondta ki azt a szót, hogy ’franchise’. Nem volt benne a köznyelvben” – mesélte Tim Burton egy interjúban, arról az időszakról, amikor a Batman után próbált egyet visszavenni, és megcsinálni a kisebb volumenű Ollókezű Edwardot. Vágyott arra, hogy a nagy felhajtás után egy csendesebb, a maga módján furcsább filmet készítsen, a saját ötletéből. A kilencvenes évek elejének egyik legkreatívabb rendezője volt, akinek az atmoszférateremtés kisujjból ment.

Az animációs szakemberként végzett Burton tinikora óta készített stop-motion rövidfilmeket, de a Disneynél kezdhetett el komolyan filmezéssel foglalkozni: olyan produkcióban vett részt, mint A róka és a kutya vagy a Tron, de itt készítette el legendás kisjátékfilmjét, a kutyájáról szóló Frankenweenie-t is. Végül ez lett a veszte, ugyanis a Disney olyan sötétnek és gyerekeknek nem valónak találta a fekete-fehér film sztoriját, hogy 26 évesen kirúgta.

Egy rajongója azonban biztosan volt a kisfilmnek: Paul Reubens komédiás, aki a Pee-wee Herman nevű karakterével szerzett óriási ismertséget Amerikában – fel is kérte Burtont, hogy rendezze meg a figura első filmjét, ebből lett az 1985-ös Pee-wee Herman nagy kalandja. A 8 milliós költségvetést 40 milliós bevételre váltotta első filmjével Burton, aki már ekkor jelentősen megosztotta a kritikát: a New York Times gyakorlatilag értékelhetetlennek tartotta a filmet, később a Pulitzer-díjas Stephanie Zacharek viszont maximális pontszámmal jutalmazta a komédiát.

De nem tartott sokáig, amíg előjött az igazi énje: következő filmje, az 1988-as Beetlejuice már minden horror-elemet magán hordozott: egy elhunyt fiatal párról szólt, akik visszajárnak kísérteni, és persze a címbeli fura lényről. A filmet instant klasszikusként könyvelték el, köszönhetően a zseniális színészgárdának (Alec Baldwin, Geena Davis, Michael Keaton, hogy csak néhányat) és Burton bizarr világteremtésének. Itt már 15 millióból csinált 73-at, és erre a nagyok is felfigyeltek.

Intercom

A Batman filmes jogainak birtoklói a hetvenes évek vége óta próbáltak tető alá hozni egy mozifilmet, főleg, hogy a hatvanas évekbeli nevetséges tévésorozat óta kezdett kikopni a mainstreamből a figura. Miután hosszas szenvedés után sem jött össze a James Bond-filmjeiről ismert Tom Mankiewicz változata (egy ponton Bill Murray lett volna Batman, Eddie Murphy pedig Robin), jött Burton, és megmentette a szuperhős becsületét, nem is akárhogy.

Először azzal okozott botrányt, hogy a vígjátékokból ismert, hétköznapi megjelenésű Michael Keatont akarta Batmannek egy kigyúrt ikon helyett – ezt a castingot egy nagy húzással tette jóvá a rajongóknál és a stúdiónál: Joker szerepére megszerezte Jack Nicholsont, engedve eredeti elképzeléséből (ami Tim Curryt jelentette).

A korszak legköltségesebb marketingkampánya igazolta magát: 30 milliós büdzsé mellett több mint 400 millió dollárt hozott a jegypénztáraknál. A filmes trendeknek is szépen megágyazott Burton filmje: a régi Superman-filmek hősiességét és könnyedségét megőrizve hozta be azt a sötét atmoszférát a szuperhősök világába, amire később bátran építkezhetett Christopher Nolan is.

Ekkor volt igazán a csúcson a rendező: gyakorlatilag bármilyen filmet megrendezhetett volna, a Warner Bros. már tolta is alá a Batman visszatért, de végül előtte még egy személyes projektbe vágott bele. Ollókezű Edward alakját magáról mintázta Burton, aki tinédzserkorában sokszor érezte egyedül magát, képtelen volt beilleszkedni a nyüzsgő külvárosi közegbe. Természetesen a Batman után mindenki vele akart dolgozni: Tom Cruise, Jim Carrey, Robert Downey Jr. és még Michael Jackson is érdeklődött a szerep iránt, de a rendező végül a tévés tinisztár státusszal szakítani kívánó Johnny Depp mellett döntött. Később igazi múzsája lett Depp, még hét filmen dolgoztak közösen.

A sikerekhez méltóan a Batman visszatérben már teljes kontrollt kapott Burton, így a folytatás még súlyosabb, még sötétebb lett, mint az első rész, és hiába a több sztár (Danny DeVito, Michelle Pfeiffer, Christopher Walken), nem is hozott akkora bevételt. Ez pedig elég volt a stúdiónak, hogy búcsút intsenek a rendezőnek – a családbarátabb vonal már Burtonnek sem kellett, és láttuk is, mi lett az eredmény. Batman és Robin, csak ennyit mondok.

A legjobb filmjét viszont talán a filmtörténet egyik leggazdagabb évében, 1994-ben tette le: ez volt az Ed Wood. A világ legrosszabb rendezőjének is nevezett Edward D. Wood Jr. az ötvenes években készítette sorra a minimális büdzséből összetákolt ZS-filmjeit (a legismertebbek: A szörny menyasszonya, 9-es terv az űrből), de a legnagyobb művészek energiájával. A filmben Johnny Depp játszotta Woodot nagyszerűen, de még őt is túlszárnyalta a Lugosi Béla szerepében feltűnő Martin Landau, aki Oscart kapott az alakításáért. Az már egy másik kérdés, hogy ez volt az egyik legnagyobb bukása is: 18 millióból hatot sem tudott visszahozni Amerikában.

Intercom

Valahol itt kezdte elveszíteni a fejét. Az 1996-os Támad a Mars! egy felemás B-film-paródia volt, valami eszméletlen sztárcsapattal (Nicholson, Bening, Close, DeVito, Brosnan stb.), amit először még korrigált a nagyszerű Az Álmosvölgy legendájával, majd 2001-ben csinált egy filmet A majmok bolygójából, ami sem az eredeti, sem a későbbi James Franco-verzió szintjét nem üti meg.

De még csak különösebb sormintát sem lehetett észlelni a minőségbeli ingadozásában: az álomszerű apa-fia sztori, a Nagy Hal igazi frissességet hozott a filmográfiába, a Charlie és a csokigyár már egy teljesen jellegtelen remake, egy szinte Burton-paródiába hajló Burton-film volt, majd jött két igazi siker. A halott menyasszony a 21. századi stop-motion animáció egyik csúcsa volt, a 2007-es Sweeney Todd pedig Burton idáig utolsó remekműve, ami egy Stephen Sondheim-musical feldolgozása.

Aztán jöttek a tízes évek. A 2010-es Alice Csodaországban esetében egy újabb gyerekekhez és felnőttekhez is szóló klasszikushoz nyúlt hozzá, de a Charlie-hoz hasonlóan ezt is mintha félvállról vette volna: a már 2D-ben is fárasztó, túlzsúfolt képi világ nemhogy nem tesz hozzá sokat az önmagában is elég kacifántos sztorihoz, de teljesen lezsibbasztja a nézőt. Persze hozott 1 milliárd dollárt. Nem csoda, hogy átment autopilótába: az Éjsötét árnyék már annyira generikus sztori volt (ráadásul sorozat-remake), a szokásos Johnny Depp – Helena Bonham Carter duóval, hogy igazán kijárt már neki egy konkrét kritikai bukás.

Az sem volt túl inspirált választás, hogy korábbi rövidfilmjét, a Frankenweenie-t most egészestés formában forgatja újra, hiszen egy Burton stop-motion olyan nagyon rossz nem lehet – persze még így is frissen hatott a 2012-es mozi, de túl nagy víziót továbbra sem lehetett felfedezni az ekkor már 55 felé közelítő rendező munkájában. És hiába készítette el 2014-ben a legkevésbé timburtonös filmjét, a Nagy szemek nem tudott túllépni a (feleslegesen) Oscarra gyúrt életrajzi filmek kliséin, Amy Adams és Christoph Waltz megbízható játéka ellenére sem.

Így érkeztünk meg a rendező idei dobásához, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeihez, ami sajnos csak tovább erősíti a tényt, hogy Tim Burton világában már jó ideje nem érdemes elmerülni.

Hiába a nyílpuskával hadonászó Judi Dench és a gyerekszemgolyót csócsáló Samuel L. Jackson, a Ransom Riggs regényéből készült film nem tudja kikerülni a fájdalmasan középszerű YA-adaptációk csapdáit: a nem túl érdekes főhős csak sodródik az árral, a misztikus időhurok történetszála minimum kérdéses, a cselekmény pedig pontról pontra kiszámítható. Túl sok eredetiség sincs benne: a Harry Potter különleges gyerekekkel teli világa keveredik az X-Men szuperképességekkel bíró mutánsaival és az időhurkos filmek sajátosságaival.

Eva Green szokás szerint remekel a címszerepben, de a szörnyeket látó, szülei által ezért természetesen pszichológushoz küldött fiút alakító Asa Butterfield túl langyos, ahogy az erőltetett szerelmi szál másik oldalán lévő Ella Purnell is. És sajnos Samuel L. Jackson őrült játéka vagy Terence Stamp ikonikus megjelenése sem kárpótol az olyan elvesztegetett lehetőségekért, mint Judi Dench totálisan értelmetlen szerepe vagy a félbehagyott, semmi valódi mondanivalót nem közvetítő szülők szála.

Hogy mi történt pontosan az egykor joggal zseniként titulált, de ma már sokszor vállrándításra sem érdemes Tim Burtonnel, azt nehéz megmondani, de úgy tűnik, mintha az Alice óta egyre durvábban próbálná bizonygatni, mekkora különc, milyen bizarr elme – csakhogy ez egyre inkább a visszájára fordul. A korábbi okos, kimért vizuális őrület helyett most már a nézők szemét túlterhelve akarja lenyűgözni a közönséget, a történeteiből pedig hiányzik az a szív, ami a Nagy Halban vagy A halott menyasszonyban még megvolt, de később felváltotta a gépies pragmatizmus.

Vagy az is lehet, hogy – régi barátjához, a mozisztár státuszból egyre jobban kifelé tartó Johnny Depphez hasonlóan – egyszerűen feladta.

AFP / Toshifumi Kitamura

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!