Horváth Dávid

Fazekas István

„Na, megcsináljuk a nekrológinterjúm?” Majd húsz éve fogadott ezzel a provokatív kérdéssel Horváth Dávid, amikor hosszú egyeztetések után végre meglátogathattam. Feküdt az ágyában, mozogni alig tudott, s fájdalmasan felszisszent, amikor arrébb tolta zsibbadt lábát.

Az 1999 őszén felvett interjú elkészült, a következő év elején meg is jelent. Dávidot megműtötték – főnixként feltámadt, s témát váltva dolgozott még majd másfél évtizedet, miközben a legválogatottabb betegségek, reménytelennek látszó kómás helyzetek sorából is felépült. Január utolsó napján, egy hónappal a 68. születésnapja után megváltásként érte a halál. Ezt a vigaszt kereső túlélő mondja, állításában azért nagyon is bizonytalankodva, hiszen látta miként kapaszkodott az életbe az utolsó pillanatáig.

Az alábbi beszélgetés-részlet a Fotóriporter című folyóiratban jelent meg.

„Igazából miért érzed úgy, hogy ez életed záróbeszélgetése lesz?

Persze, reménykedem, hogy felépülök, mégis van bennem kételkedés, sikerül-e a négy fal közül kiszabadulnom, mert hát eddig mindig jöttek az új és új betegségek. Alapvetően kétely van bennem, elsősorban nem is azért, hogy fizikailag jobban leszek-e, mert szinte biztos, hogy jövőre, a csipőprotézisműtét után jobban leszek…, de hogy agyilag meg tudom-e még ütni a korábbi szintemet, hát ez már kérdéses. Ahhoz sokat kéne olyan helyekre mennem, ahová már biztos, hogy nem mehetek. A cigányokhoz például, mert most már – a veseátültetés miatt – életem végéig gyenge marad immunrendszerem, még egy influenzától is rettegnem kell. Az a kép, ami neked annyira tetszik, amin az az aszott mellű cigányasszony szerepel, neki a fotó készültekor már csak pár hete volt hátra. Fertőző tébécés volt. Éppen akkor jött ki a kórházból, amikor lefényképeztem. Nem tudtak vele mit csinálni, hazaengedték, legalább otthon haljon meg.

Horváth Dávid fotóiért kattintson galériánkra!

Horváth Dávid

Az ember ismeri a váltás fogalmát. Ha putrikba nem mehetsz is, sok helyre azért majd elmehetsz.

Amíg nem tudok a lábamra állni csak mankóval, addig ez teljesen elvont - gondolat. Amikor majd, körülbelül január-február körül újra járhatok, akkor nyilván intenzíven fogok ezen gondolkozni, igen. De még olyan távolinak tűnik, attól függetlenül, hogy kész a menetrend: november - mütét, karácsony - gyógytorna, február - gyógyulás. Hacsak közben ki nem ugrik megint a beültetett protézis, mint már megtörtént, vagy nem jelentkezik valami új zűr... Na mindegy, hagyjuk.

Te, mint hangsúlyozod, mindig a pillanatok embere voltál, a rögtönzéseké. Most sem akarsz előre tervezni, végiggondolni, mik jöhetnek szóba?

Miért tenném? A valóban jó képeimet tényleg intuitív alapon csináltam, s ma sincs fogalmam arról, hogy készül egy jó kép. Előre csak azt tudom, hogy hova megyek. Ha nem fotózni indulok, akkor még gépet sem viszek magammal… Nyilván ezzel magyarázható, hogy én életemben nem tudtam még egyetlen jó sorozatot sem összeállítani. „Egyedi” képes vagyok, amiket itt, a paplanomra kitéve látsz, ezek mind egyediek, még akkor is, ha netán ugyanott és ugyanakkor készültek is. Jó sorozatot véletlenül sem lehetne belőlük csinálni.

Ehhez képest a cigánymise-, vagy a fogyatékosokról készített sorozatod nagy visszhangot keltett…

Pedig mindkettőben csak egy igazán erős kép van, néhány másikat „utólag” választottunk hozzá. A „sorozataim” tervezetlenek, ha úgy tetszik szerkesztetlenek. Ez, akár a szakmai hiányosságom, de erényem is lehet. Talán érthetőbbé válik, hogy mit akarok mondani, ha a jó egyedi kép és a jó sorozat közti különbséget párhuzamba állítom a jó vers és a jó regény közötti különbséggel. „Egy” jó képhez nincs hozzáfűzni való, az más „fejezetet” nem is tűrne meg maga mellett. A teljesség, hogy azt ne mondjam, a tökéletesség érzetét kelti.

Horváth Dávid fotóiért kattintson galériánkra!

Horváth Dávid

Ha következetes vagy, akkor el kell jutnod addig, hogy egyetlenegy műalkotás végül is magába sűrítheti a világot…

Igen. Azt hiszem, ha megtalálnám azt a képet, akkor bezárkóznék egy szobába, és életem végéig bámulnám… […]

Tudod mit, már csak egy kérdésem van: mit jelentenek neked a szemek?

Na hát ez az! Most jöttem rá, szemeket fogok fényképezni, már régen akartam. A szemek jelentik a legtöbbet nekem. Nem véletlen, hogy szinte valamennyi sikerült képem portré, és azokon is a szem az, ami dominál. Biztos van bennem valami, hogy így néznek rám. Nézd meg, minden szem rám néz! Rám, Horváth Dávidra, s rajtam keresztül arra, aki nézi a képet – általam. Amikor átmegyek „emlékfotósba”, akkor csak annyi látszik, hogy a Dávidra néznek. Ezért kell nekem a kívülállás..., leginkább akkor tudok elhűlni a gyönyörűségtől, amikor nagyjából már megkedveltek egy helyen, de még nem igazán, és akkor közel érek valakihez, s ő egyszer csak gyanakodva rám néz. Tudod, a gyanakvás kitárulkozóvá tesz. Persze, lehet hogy most hülyeségeket beszélek, nem tudom eldönteni, mi fontos és mi nem, pedig sokszor napokig csak gondolkozom, akkor még olvasni sem olvasok. Néha úgy érzem beszűkültem, máskor biztos vagyok, hogy sok mindent vissza tudok majd hozni magamból, ha majd kiszabadulok a négy fal szorításából…”

XXX

A négy fal szorításából kiszabadulva valóban a „mágikus szemekre” vetette rá magát, nagy tárlatra valót fényképezett össze olyan ismert és ismeretlen emberekről, akiknek bizalmát nyíltsággal, kifogyhatatlan kíváncsisággal és lassú szívóssággal szerezte meg. Így a hozzájárulásukkal villanthatta föl az álarcok mögötti, kiszolgáltatottságában is tartásos embert, Orbán Ottótól, Eörsi Istvánon és Esterházy Péteren át Parti Nagy Lajosig, Tóth Krisztináig és irodalmár feleségéig, Valachi Annáig, akikről azt mondta: „Olyan közel jönnek a fényképen megörökítettek hozzám, hogy nem is azt érzem, én avatkozom az intim szférájukba, hanem ők látnak belém.”