A történet egy baleset során nyaktól lefelé megbénult párizsi arisztokrata igaz történetén alapul, akinek életét teljesen megváltoztatja új gondozója. Driss, a nehéz sorsú fekete férfi életszemléletével és talpraesettségével visszaadja Philippe méltóságát, életkedvét. Az Életrevalók üzenete egyértelmű és nagyon is aktuális: fogadjuk el egymást úgy, ahogy vagyunk, kortól, nemtől, rassztól, társadalmi státusztól függetlenül.

Soha nem egyszerű vállalkozás széles vászonról színpadra adaptálni egy történetet, főleg, ha abban autós üldözéstől kezdve az ejtőernyőzésen át a városi mászkálásig minden van. Nem így a színpadi változatban (nyilván), ilyenformán felmerül a kérdés, hogy van-e létjogosultsága, értelme egy apró, finom gesztusokra épülő történetnek a színen.

A darab is az állásinterjúval indít, ahová Driss csak kötelező aláírásért megy: a férfi semmilyen tekintetben nem felel meg az elvárásoknak, olyannyira figyelmetlen, hogy simán odanyújtja a csörgő telefont a végtagjait mozgatni nem tudó Philippe-nek. Neki viszont épp erre a nemtörődömségre, lazaságra van szüksége: irgalomra, szánalomra semmiképp.

Ambrus Marcsi

Horgas Ádám rendező a fekete bevándorló karakterét az itthoni viszonyoknak megfelelően cigány fiúra cserélte. Bár igencsak nehéz új értelmezést találni az Életrevalók történetéhez (a csere tulajdonképpen nem számít), egy apró dramaturgiai változtatáson kívül erre itt próbálkozás sem volt.

Egy az egyben a film jelenetei pörögnek előttünk, a színház természetéből fakadóan darabosabban, töredezettebben. A díszleteket maguk a színészek pakolják, közben autentikus roma zenével és vetített, az Igazgyöngy Alapítvány művészeti iskolájában született képekkel igyekeznek minket az illúzió vágányán tartani. A roma kultúrát egyébként jól építették be az alkotók, a szülinapi buli táncjelenete ahhoz hasonlított, mint amikor az épp legmenőbb mulatóskirályt hívja meg a lagziba az ifjú pár, és kezdetét veszi az ereszd el a hajam.

Rengeteg vicces szituációt szülnek a két, eltérő kultúrából és közegből érkező férfi ütközései, mígnem a köztük lévő óriási kontraszt lassan elhalványul, majd elmúlik. De hiába teszik ki a lelküket a főszereplők, a darab szinte minden működő poénját a filmnek köszönheti.

Ambrus Marcsi

A két főhős közti életszínvonalbeli különbség itt nem kiabál, csak suttog, az ejtőernyős ugrás színpadi bemutatására tett kísérlet pedig ügyetlen, nem beszélve arról, hogy elveszti többletjelentését: odafent, az égben válnak egyenlővé, súlytalanná a szereplők. A Játékszín csak az előkészületet, majd az ugrás utáni levezetést mutatja.

Horgas egy ponton tesz hozzá a történethez, de maga a változtatás nem ad többet: írt egy jelenetet a bűnözői háttér bemutatására, a Driss barátait (és a rendőröket) játszó szórakoztató figurák végül megölik a férfi anyját (igen, itt meghal a mama).

Hirtlinget végig szájtátva néztük, fegyelmezett, profi munkával ült a kerekesszékben, egy centit sem mozdultak a végtagjai, a szemeivel és a hangsúlyaival viszont mindent megmutatott, amit Philippe-ben imádtunk. Hasonlóan meggyőző Vadász Gábor is: izgága, ösztönösen ritmusos mozdulataival pedig kapunk tőle egy laza, végtelenül szórakoztató, nagyon szerethető Drisst.

Ambrus Marcsi

Az egyszerűség kedvéért történt néhány változás a karaktereket illetően is: a vörös hajú, személyi titkárt itt Yvonne-nal, a filmbeli Yvonne-t pedig Marcelle-lel vonták össze. Ezt nem bántuk; Zsurzs Kati Marcelle-je egyszerre édes és vicces, az asszisztens (Szőlőskei Tímea) pedig csinos, és persze végig remek érzékkel csábítja, majd utasítja el Drisst.

Az Életrevalók színpadi változata szép tisztelgés az eredeti film előtt, már most borítékolható, hogy hosszú távon sikeres lesz. Aki szereti a sztorit, az nem fog csalódni; aki viszont előre biztos benne, hogy nem tudja elképzelni más szereplőkkel, más helyszínen, az válassza inkább a másik platformot.