A 90-es évekre a megtanítandó tananyag leginkább egy adatbázisra hasonlított és hasonlít ma is. Minden iskolatípusban ezt látjuk, de az általános iskolában különösen kiáltó az ellentét a 10-14 évesek világa, igényei és a tananyag között – olvasható a Taní-tani honlapon Knausz Imre egy konferencián elhangzott előadásának szövege.

És bár a 80-as évektől már nem volt annyira ideologikus a tananyag, mint korábban, de egyre kevésbé lett világos, hogy mire jó, és ez a kérdés ma már különösen nehezen megválaszolható. Előbb a műholdas tévécsatornák, majd az internet, az online játékok, a közösségi oldalak hódították meg az ifjúság elméjét, és biztosítanak számukra virtuális otthont. „Világszerű világok – szemben az absztrakt iskolai tananyag világ nélküliségével. Az általános iskola elvesztette a gyerekeket.”

Van egy nagyon egyszerű, mégis ritkán emlegetett szabály – emlékeztet Knausz: a tananyag részletes, aprólékos előírása mindig azt mutatja, hogy a gyerek nem számít. „Ezt a tíz dolgot kell átvennünk az órán, fogd be a szád, majd a szünetben! A mai tananyag a rózsa, most ez érdekeljen, a tulipán csak jövőre lesz, arról majd akkor kérdezz!”

És, hogy mi lenne a teendő? Knausz úgy véli, fontos volna egyszer végiggondolni, hogy mik a legégetőbb társadalmi szükségletek, és azokból milyen értékközvetítő és kompetenciafejlesztő célok következnek az iskolára. „A felsoroló és adatbázisjellegű tantervek csak arra jók, hogy ne kelljen se az egész értelmére, se a gyerek sajátosságaira gondolni.” Meg kellene határozni a fő célokat, és olyan pedagógusokat kellene képezni, akik képesek ezeket a konkrét gyerekek számára világszerűvé tenni. „Hogy visszahódítsuk a gyerekeket az általános iskola számára. Mert nélkülük nem fog menni.”

AFP / Olivier Morin

Végül megfogalmazza azt a négy társadalmi igényt, amit szerinte pedagógiai szempontból ma végig kellene gondolni:

• Társadalmi integráció

Ember embernek farkasa. Ez a jelen. A jövő ebből a szempontból (is) elég rémisztőnek tűnik. Meg kell tanulnunk megértenünk egymást. Kijönni azzal is, aki más. Mert ez a másság, ez a különbözőség a jövőben csak növekedni fog. És ha azt akarjuk, hogy az unokáink ne egyék meg egymást, akkor itt az iskolának másra át nem ruházható feladatai vannak. És ez kompetencia is: akkor fogjuk megérteni egymást, ha megtanulunk a másik fejével gondolkodni, ha képesek vagyunk felvenni annak a nézőpontját is, akinek az érdekei nem egyeznek meg a mieinkkel.

• Működőképesség

Ez talán kevésbé világos. Egy olyan világban élünk, amelyet nem kell megérteni, amíg el nem romlik. Elég tudni, hogy melyik gombot kell megnyomni. Így aztán le is szokunk arról, hogy oksági összefüggéseket keressünk, és ha korán leszokunk egy képességünk gyakorlásáról, az a képességünk annyira sem fejlődik ki, amennyire pedig mindenkinek szükséges lenne. Néha persze elromlanak a dolgok. Általában ez sem zavarja nagyon a lelki békénket, odaadjuk egy specialistának, javítsa meg, vagy még inkább: eldobjuk azt, ami tönkrement. Van azonban néhány dolog, amivel ezt nem tudjuk megtenni: ilyen pl. a világ egésze. Minden működik, csak az egész omlik össze. A környezeti pusztulásról beszélek. Ilyen a saját testünk: ha baj van, odaadjuk az orvosnak, de mégis jobb lenne, ha legalább elképzelésünk lenne arról, mire való a saját lépünk. Ilyenek a kapcsolataink. „Mit tehet az ember egy eltört szerelemmel?” És nem utolsósorban ilyen a politika. Rábízhatjuk teljesen a politikusokra, de félő, hogy akkor a legrosszabbra számíthatunk. Tegye az iskola a felnövekvő generáció elemi szükségletévé az okok keresését, a kauzális gondolkodást!

• Az alternatívák keresése

Az előző pont arról szólt, hogy miért olyan a világ, amilyen. Ez a harmadik pont viszont arról, hogy lehet másmilyen is. Hogy ne igázza le a fiatalokat a jelen zsarnoksága. A „mindenki ezt csinálja, te is ezt csináld!” hallgatólagos parancsa. Váljék rutinná az, hogy lehetséges világokról is gondolkodunk. A fikció, a szépirodalom, a játék borzasztó sokat segíthet ebben.

• Remény

De túl mindezen, a világnak elsősorban reményre van szüksége. Nem elég azt belátni, hogy elvileg lehet másképp is. Muszáj hinni benne, hogy lesz is. Ez a legfontosabb és egyben a legnehezebb kérdés, mert remény a tapasztalatból aligha meríthető. Remény csak annak felismeréséből meríthető, hogy a tudásunk véges, és nincs mindenre válasz. Meg kell tanulni gondolkodni azokról a kérdésekről is, amelyekre a tudomány nem tud választ adni, de amelyek mindig foglalkoztatták az embereket, a gyerekeket is: Van-e Isten? Végtelen-e a világ? Mi történik a halál után? Létezik-e szabad akarat? Nevezzük ezt metafizikai gondolkodásnak, és találjuk meg a helyét az általános iskolában!”

A remény azonban – teszi hozzá – mégsem a metafizikából fakad elsősorban, hanem a biztonságból és a szeretetből.

Olyan általános iskolára van szükség – foglalja össze –, amely elvárásokat támaszt, de elsősorban mégis szereti a gyerekeket. És megtanítja őket szeretni.

Bővebben a tanulmány itt olvasható.